23. rész
39. Feldíszített temetői Krisztus
„A szépség ott a legnagyobb, ahol nem látszik: ahol csak van, a tájban, egy oszlopban, egy dombhajlatban, egy mosolyban.”
(Hamvas Béla)
Vagy egy keresztben. Mert különös, időtlen szépség rejlik az útszéli keresztekben is.
Az utak mentén álló szakrális emlékek mára megritkultak. Az elmúlt évtizedekben akadtak, akik úgy vélték, a huszadik század emberének már nincs szüksége rájuk, és pusztítani kezdték őket. A megmaradt feszületek – a mindent túlélő őrállók – azonban ma is betöltik eredeti rendeltetésüket. Megállítanak, elcsendesítenek, magukba szippantanak, elmélkedésre késztetnek bennünket. Az elmélkedés pedig a lelki élet egyik alapvető szükséglete, a belső béke egyik forrása.
A Kárpát-medence tájain, falvaink határában, útkereszteződésekben, temetők csöndjében vagy apró utcák mentén elszórtan álló Krisztusok évszázadokon át szolgáltak útmutatásul. Fából vagy kőből faragott, olykor bádogra festett alakok ezek: a Megváltó gondosan megformált parasztos képmásai. Fennmaradásuk ma talán még hangsúlyosabbá teszi üzenetüket. Arra is emlékeztetnek, hogy az egykor itt élők számára a szülőföld szeretete szent dolog volt, s ez is leggyakrabban a szakralitásban öltött testet. A régiek kivétel nélkül megsüvegelték, kalapot emelve köszöntek neki, tisztelettel emelték meg az útszéli Krisztus előtt a kalapjukat. A mai ember tekintete azonban gyakran elsiklik felette: elhalad előtte, és szinte észre sem veszi, figyelmét más gondok kötik le. Pedig a Megfeszített ott áll ugyanazon a helyen, ahová elődeink állították, emlékeztetőül arra, hogy az ember útja nem csupán földi út.
41. Józseffalvi porta 2.
A bukovinai székelyek emlékezetében máig él egy történet.
1939. május 18-án, áldozócsütörtökön (Urunk mennybemenetelének ünnepén) hatalmas tűzvész pusztította el a bukovinai Józseffalvát. A lángok kétszáz házat és szinte mindent felemésztettek, ám a falu közepén álló, szomorú arcú, fából faragott Krisztus sértetlen maradt. Valamilyen csoda folytán körülötte minden elpusztult, ő mégis állva maradt. Talán ezért érezzük úgy még ma is, hogy az útszéli Krisztusok valamiképpen elpusztíthatatlanok.
A székelykevei három feszület varázsa is ebben a megmaradásban rejlik.
A bádogra festett Krisztusok a helyben maradás természetéről, a megkapaszkodás szándékáról, a szülőföldhöz és a faluhoz való ragaszkodásról vallanak. Egy a kubinyi út végén áll, egy a plosici úton, a Nyárádi-ház előtt, a harmadik pedig a székeli temető árnyékos csendjében. Ezek a nagy szeretettel megfestett korpuszok közel harminchárom éven át Ambrus Jancsi helybéli munkásfestő keze munkáját dicsérték. Sokan úgy vélték, hogy ezek voltak a legszebb alkotásai, egyben a szülőfalujának szánt legnemesebb ajándéka. Három évtized múltán azonban a bádog Krisztusok tekintete megfakult, színei elhalványultak, berozsdásodtak. A korpuszok felújításra szorultak volna, tiszta szívű alkotójuk azonban addigra eltávozott az élők sorából. Így 2026-ban lecserélték és újrafestették őket.
Nincs ebben semmi rendkívüli. A változás mégis érzékelhetővé vált, hiszen az eredeti alkotó hangulatában az elcsendesülés, megbékélés hangján hirdette a megváltást. Az újabb meglátások, megoldások merészebbek, látványosabbá lettek, alkotójuk inkább rusztikusságra, az egyszerűségre épített, és egy modern vonalvezetésű Krisztus-ábrázolást választott. A modernségnek is megvannak a maga erényei: képes megragadni a figyelmet, megdöbbenteni, olykor megrendíteni az embereket.
A szakralitás azonban nem mindig a feltűnésben, hanem inkább a csendes jelenlétben mutatkozna meg. Ezért fogadják másként az idősebbek és a fiatalabbak. Az utóbbiak könnyebben azonosulnak az új formavilággal, míg az idősek a megszokott ábrázolásmódot érzik közelebb magukhoz. Persze, mindez nem változtat azon, hogy a székelykeveiek hűségesek maradnak a szülőfalujukhoz. Még akkor sem, ha napjainkban egyre többen indulnak el, költöznek külföldre a jobb megélhetés reményében. Ringó csónakként indulnak a bizonytalanba, a nagyvilágba. Akárcsak déd- és nagyszüleik, akik egykor bukovinai székelyként érkeztek az Al-Duna mellé. És most al-dunai székelyként vándorolnak sokan tovább. Boldogulást keresnek, de a lelkük egy darabját bevallottan itthon hagyják. Láthatatlan szálak kötik ehhez a tájhoz.
Az útszéli Krisztusok pedig továbbra is ott állnak: az utak mentén, az elárvult faluban, a temetőben.
Szótlanul figyelnek, várakoznak, s mintha azt üzennék: visszavárunk, mindig visszavárunk benneteket.
