„Nagycsütörtök, nagypéntek,
arcomig érő bánat,
szabadságom tört virága,
van-e húsvét utánad?”
(Mezey Katalin)
A nagycsütörtök még úgy indul, mint egy kisebb örömünnep. Temerinben a csütörtök különben is piaci nap, ahogy itt mondják, kosaras ünnep, gyerekkoromban még szinte minden háznál paprikást főztek ilyenkor. Este templomba mentek. A templom díszes, az uralkodó szín – ennek is jelentése van – ekkor még a fehér. Az utolsó – más nyelveken a titkos – vacsora misztériumára emlékezünk ilyenkor, a kenyér és a bor átlényegülésének felemelő pillanatára. Jézus és a tanítványok együtt ünneplik a közelgő húsvétot. De ez a búcsú ideje is, hiszen Jézus tudja, mi vár rá, önmagát fogja feláldozni, és az teszi tragikusan fennköltté, ugyanakkor szomorúvá a történetet. Ahogy Krisztus megmosta tanítványai lábát, úgy ezt teszi a pap is az egyházközségi képviselőkből, híveiből tizenkettővel. De ez Jézus elárultatásának kezdete is, így hát mindennek a külsőségekben is meg kell fogalmazódnia. Az esti mise vége felé elhallgatnak a harangok, az oltárokról eltüntetnek minden díszeset, gyertyákat, virágokat, a világ egészét szimbolizáló templom belső tere vigasztalan sötétségbe és a gyász csöndjébe burkolózik, miközben a hívek csendben, magukba szállva elvonulnak.
A nagypéntek az év legszigorúbb böjti napja. A pap a vértanúság pirosába öltözik. A szentmiséből kimarad az átváltoztatás szertartása, János evangéliuma szerint mutatják be Krisztus szenvedéstörténetét. A harangozást kereplés helyettesíti, a hívek ujjaikkal ütögetik a padot, sőt régebben erre egy jókora, speciális, deszkából készített, kézzel meghajtható zajkeltő szerkezetet használtak, amelyet a kóruson szólaltattak meg. A kereplő ma is megvan – nem azonos a seregélyriasztásra használt hasonló nevű, de jóval kisebb eszközzel. Mivel használata – talán a II. vatikáni zsinat nyomán – kiment a divatból, jóval későbbi restaurálása után évekig a helytörténeti gyűjteményben volt látható.
A nagypéntek egykor a temeriniek életében is teli volt a Krisztus halála miatti gyász kifejezésre juttatásával, ugyanakkor számtalan, a kereszténységnél ősibb hiedelemmel, tabuval és varázscselekménnyel. Kezdődött rögtön, kora hajnalban a „mossa holló a fiát” néven ma már csak az idősek emlékezetében élő szokással, a gémeskútnál vagy az itatóvályúnál végbemenő hajnali hideg vizes mágikus mosakodással. A szigorú böjt miatt volt, aki ilyenkor semmit nem evett, legfeljebb egy kis sóba-vízbe levest, de melegvérű állat húsát, zsírját semmiképpen. Voltak persze, akik halhoz juthattak. A csíkot, amiből még az ötvenes években is volt bőven, nagyon kedvelték. A csukát különösen, mert azt tartották, hogy a feje csontjai formájukban emlékeztetnek a Megváltó kínzóeszközeire. Sütöttek a temeriniek, emlékeztetve az evangéliumi kovásztalan kenyér ünnepére, ezen a napon bodagot is, ebédre vagy vacsorára. Nagyon egyszerű étel, kenyérlisztből sütött, kerekre formált, nem túl vastag, az átlagos palacsintánál valamivel nagyobb kovásztalan lepényféleség, megszórva köménymaggal, tetejét sütés előtt iksz vagy kereszt alakban késheggyel kikockázták. A legtöbb háznál folyt ilyenkor kukoricapattogatás is az udvaron, kotlákban vagy nagy rostákban. Volt, aki ilyenkor a következő rigmust dudorászta: „Tyúk segge, lúd segge mind kipattogjon!” Ezzel akarták biztosítani, hogy a szétpattanó kukoricaszemek apró virágszirmokra emlékeztessenek, és ne váljanak kőkemény domókká. De hogy ez sikerülhessen, az ott bámészkodóknak kötelezően nevetniük kellett. Ennek a mágikus eljárásnak nyilvánvalóan volt még egy célja: a tyúkok, ludak tojáshasznának biztosítása. Egykor ezen a napon végezték a háziállatok ivartalanítást is, abban a hitben, hogy ilyenkor gyorsabban heged a seb.
Szigorú tabu övezte az anyafölddel való foglalkozást, hogy ne háborítsák a halott Jézus nyugalmát, tilos volt mosni is, mert úgy tudták, hogy az utcára kiöntött szappanos vízen csúszott meg és esett el Jézus a Golgotára menet. Ezzel szemben Temerinben – eltérően más vidékek szokásaitól – kifejezetten hittek abban, hogy pénteken jó és hasznos kenyeret sütni, mert a nyers kenyértészta fogta meg az Úr Jézus talpát, hogy védje az eleséstől. A nagypénteki kenyérsütés alkalmával egy kisebb cipót és készítettek, amelyről azt tartották, hogy szükség esetén megtalálja a tóba, folyóba veszett ember holttestét: elkezd fölötte a vízen forogni.
A nagyszombat délelőttje takarítással, sütés-főzéssel telt el. A férfinép a sonka és a kolbász megfőzésével foglalatoskodott, rendszerint kint az udvaron, kotlában, az asszonynép és a nagyobb gyerekek a házat és a portát takarították, kalácsokat, süteményeket sütöttek másnapra, vagy a húsvéti tojásokat festették, díszítették. A templomban a szentsírt már délelőtt sokan látogatták. Ez volt a jézuskacsókolás, ugyanis Krisztus szent sebeinek valamelyikét minden odalátogató hívő megcsókolta. A sírjában holtan fekvő Jézus imádása egyike a legrégebbi vallásos néphagyományunknak, becsüljük meg, annál is inkább, mert eredete nálunk egészen az Árpád-házi királyaink koráig visszavezethető, tehát csaknem ezeréves! Szentsír szinte minden katolikus templomban van, a nagypénteki liturgia után szokás megnyitni a hívek előtt, különben egész évben zárva tartják. A temerini szentsír egyike a legszebbeknek, virágokkal, gyertyákkal feldíszítve igazi műalkotás. Régebben a szentsír mellett éjszaka is virrasztottak, ma már csak nagyszombaton nappal állnak díszőrséget, jelképes fegyverekkel cserkészek és ministránsok.
Az estefelé kezdődő szentmisén, amelyet máig feltámadásnak hív a nép, került sor az ételáldásra, ételszentelésre is. Tányéron, karkosarakban vagy a díszes komasszonyoskendőbe burkolva vitték papi áldásra a húsvéti étkeket. A szertartás fontos része volt a templom előtti tűzgyújtás, az egy évvel korábbi szentelt barkák elégetése. Ennek hamuját megőrizték a következő esztendő hamvazószerdájáig, amikor majd a szentmisén részt vevő hívek homlokára került, emlékeztetve, hogy mindnyájan porból lettünk és porrá válunk, és azok maradunk egész a feltámadásig. A tűzgyújtás Krisztus feltámadásának szimbóluma, újra szólnak a harangok, és a szertartás folytatásaként felharsan a fúvószene. Egykor a tűzoltózenekar vezetésével zenés körmenetet is tartottak, a település központjáig irányulva megkerülték az egész negyedet. Véget ért a gyász, kezdődhetett az örömünnep leginkább várt világi része, a főtt sonka megvágása. De előtte még a régi gazdasszonyoknak akadt egy fontos, mágikus tennivalójuk, amit az 1908-ban született Sándorné Jankovich Erzsébet mondott el úgy fél évszázaddal ezelőtt: „Nagyszombaton, mikor mëgszólalnak a harangok, vëttük a söprűt, oszt söpörtük a gangot, oszt mondtuk: – Kígyók, békák, távozzatok! Kígyók, békák, távozzatok!”
Temerin, 2026. március 21.
