16. rész
Jugoszlávia – A délszláv népek közös államának eszmei alapjait a szerb történetírás a visszatekintő önigazolás jegyében az 1804–1813. és az 1815. évi törökellenes szerb felkelésben és a Horvátországban kibontakozó illír mozgalomban véli fölfedezni.
Ilija Garašanin, a szerb fejedelemség belügyminisztere 1844-ben Načertanije (Tervezet) címmel programot dolgozott ki egy délszláv állam megteremtésére. Az 1848–1849-es magyar szabadságharc ellen kibontakozó horvát és szerb felkelés politikai indokaiban a horvát–szlavón–dalmát királyság létrehozása mellett már ott szerepelt a Dél-Magyarországon élő szerbek területeinek – Bácska, Bánság és Baranya – elszakítása is. Az osztrák–magyar kiegyezést követően – a pánszláv mozgalom terjedésével és a balkáni válság elmélyülésével egy időben – egyre nyíltabban fogalmazódott meg a délszláv népek közös államának gondolata. Az, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia 1878-ban megszállta, majd 1908-ban annektálta a Törökországtól szabadulni akaró Boszniát, a háborús eszkaláció lehetőségét is megmutatta. Az 1914. június 28-án a Mlada Bosna (Ifjú Bosznia) terrorszervezet által Szarajevóban Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett merénylet szerb szándékát bizonyítja, hogy Nikola Pašić kormánya a Monarchia csapataitól elszenvedett súlyos szerb katonai vereségek idején, 1914. december 6-án nyilatkozatban közölte: a háború valódi célja a délszláv állam létrehozása. Ezt erősítette meg 1915. április 30-án a Jugoszláv Bizottság párizsi nyilatkozata és az 1917. július 20-án közzétett korfui deklaráció is.
1918. október 29-én a felbomló Monarchia délszláv területeiből létre jött az ún. Szlovén–Horvát–Szerb Állam, amely azután egyesült a Szerb Királysággal. 1918. december 1-jén a szerb Karađorđević-dinasztia koronája alatt megalakult a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, majd 1929. október 3-án felvette a Jugoszláv Királyság nevet. Huszonhárom éves története a véres leszámolásokig elfajuló szerb–horvát ellentétek jegyében zajlott.
1941 áprilisában a német, olasz, bolgár, olasz és a magyar csapatok támadása, illetve a független horvát állam kikiáltása miatt a királyi Jugoszlávia széthullott. Bosznia nehezen megközelíthető hegyvidékein azonban hamarosan kibontakozott a Josip Broz Tito vezette kommunisták partizánháborúja. 1943. november 29-én a Tito-féle Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács döntött a Szovjetunióval szövetséges Jugoszláv Népköztársaság létrehozásáról. Azt 1945 novemberében kikiáltották, de már tavasztól intézményesült a totalitárius diktatúra. A titói Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság alkotmányos rendszerét hat köztársaság: Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia és Hercegovina, Montenegró (Crna gora) és Macedónia, továbbá két autonóm tartomány: Vajdaság és Koszovó-Metóhia alkotta.
A Moszkvával 1948-ban bekövetkezett szakítást követően Tito politikájának legitimitása három politikai doktrínára – az együtt élő népek és nemzetek testvéri egységére, az alkotmányos rend alapjait képező forradalom és a népfelszabadító háború vívmányainak tiszteletére, illetve a tömbökön kívüliség politikájára, az elnemkötelezettségre – épült.
A szerbek által dominált államszövetség, a története során mindvégig belső feszültségektől terhelt kommunista ország Tito 1980. május 4-ei halálát követően az 1990-es évek négy véres háborúja során alkotóelemeire hullott. 1992. április 28-án a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság megszűnt, Szerbia és Montenegró pedig a helyébe megalapította a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot. Ezt 2003-ban felváltotta Szerbia és Montenegró néven egy lazább államszövetség. 2006 óta Szerbia Köztársaság és Montenegró külön állam.
Irodalom: Risztics János: Szerbia külügyi viszonyai az ujabb időben I–II. (1892); Miličević, M. C.: Kraljevina Srbija (1894); Németh József: Szerbia egyetemes leírása (1918); Németh József: Szerbia és az új Szerb–Horvát–Szlovén Állam (1922); Bajza József: A horvát kérdés (1941); Radić, Stjepan: Politički spisi, govori i dokumenti (1995); Banac, Ivo: The National Question in Yugoslavia (A nemzeti kérdés Jugoszláviában) 1984; Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia (1999); Stjepan Mesić: Jugoszlávia nincs többé (2003); A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió, kisebbség (2004).
Vajdaság – A történeti Magyarország Délvidékén fekvő vármegyékből (Bács-Bodrog, Torontál, Temes vármegye egy része), valamint a Szerémség két körzetéből 1918-ban, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megalakulásakor kialakított tartomány. A Délvidékre a XV. században érkeztek a balkáni török hódítás elől menekülő délszláv – főként szerb, kisebb részben horvát – csoportok. 1690-ben Csarnojevics Arzén pátriárka Szerémségbe és Bácska déli részeibe szerbeket hozott. Karlócán egyházi központot alapítottak, amelynek működését I. Lipót kiváltságlevele biztosította. 1848 májusában a forradalmi magyar kormánnyal szembefordulva a szerbek a karlócai gyűlésükön kimondták a Szerb Vajdaság megalakulását. Az 1848–1849. évi szabadságharc után, az osztrák abszolutizmus idején a császári udvar Bács-Bodrog, Temes, Torontál, Krassó megyéből és Szerém megye két kerületéből külön közigazgatási területet szervezett, melyet 1849–1860 között Temesi Bánság és Szerb Vajdaság néven Bécsből kormányoztak.
1860-ban megszűnt a Temesi Bánság és Szerb Vajdaság, a Délvidék 1918-ig ismét Magyarország része volt. 1918. november 25-én a szerbek újvidéki gyűlésén kimondták a területnek az akkor alakult Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz történő csatlakozását. 1944-ben Jugoszlávia megalakulása után a Bácska, a Bánát és a Szerémség alkotta Vajdaság a Szerb Szocialista Köztársaság autonóm tartománya volt. A Vajdaság nevet Vojvodinaként a szerbek századokon át megtartották, a magyar nyelvben azonban tájfogalomként csak 1920 után a Délvidék helyett kezdett terjedni.
Irodalom: Magyar nagylexikon XVIII.; 1998; Magyar néprajzi lexikon; Kuzsinszky Bálint, dr.: Délvidéki és erdélyi múzeumok I–II.; Archaeologiai Értesítő, 1888. 238–248. p. és 330–343. p.; A Délvidék a magyar történelemben; Budapest, 1941; Csuka János: Délvidék a történelem sodrában; Kalangya, 1942. 9. szám, 387–389. p.; Muhi János: Délvidék szellemiségének alakulása; Kalangya, 1942. 11. szám, 512–514. p.; Balogh Ányos: A délvidéki szellem kialakulásának tényezői; Délvidéki Szemle, 1943. 8. szám, 356–370. p.; Deák Leó, dr.: A szellem küzdelmei Délvidéken; Kalangya, 1943. 4. szám, 146–147. p.; Geszti Lajos: A magyar állam déli határváltozásairól; In: Földrajzi zsebkönyv 1944; Budapest – Magyar Földrajzi Társaság [1943], 87–94. p.; Palóczi Edgár: A Délvidék a XVI. század derekán; Kalangya, 1944. 2. szám, 61–63. p.; Tóth László: A Délvidék történetírója – Pesty Frigyes; Délvidéki Szemle, 1944. 2. szám, 49–53. p.; Papp Árpád: A Délvidék magyar újratelepítése 1699 és 1945 között; Létünk, 1993. 2–3. szám, 308–331. p.; Hegedűs Antal: Kolostorok a középkori Délvidéken; Bácsország, 1996. július 4. 7. p.; Ricz Péter: A Délvidék középkori régészete; Hét Nap, 2003. február 5. 16. p.
