Pálfordulás?

Várakozom.
Még itt állok, megejtve, mozdulatlan,
én, bolygó fiú, ismerős hívatlan.
Ki bánja, hogy szívem pitvara lakatlan,
ki hallja, hogy a Tisza elfut itt fut alattam,
ki látja, hogy a felhők nyakán is
fényes kis lakat van?
Kinek fáj az ember bennem, kis magyarban,
ki a felnőtt világgal így magamra maradtam?
Fehér Ferenc: Ének a Tiszáról

A minap egyik barátom feltette a találkozások alkalmával zajló beszélgetések obligát kérdését: – Mit csinálsz mostanában?
Mivel éppen friss kutatási élményeim voltak, így örömmel és szinte a szavába vágva válaszoltam: – Battázom!
Rám nézett, és mosolyogva folytatta: – Tudom, arról a magyarkanizsai ügyvédről beszélsz, akinek a sírjánál is jártál…

Igen, való igaz, hogy anno jól kitárgyaltuk a temetői kalandunkat, azaz tövéről hegyére elmeséltem neki, hogyan szerveződött családi expedíció a sírkeresés, sírlátogatás céljával. – Szóval olyan vagy – jegyezte meg kis mosollyal a szája sarkában –, mint a visszaesők többsége! Csak te szenvedélyesen, újra és újra, a régi történetek fonalát bogozod…

Igen, valóban olyan vagyok! K. Olió, egy visszaeső Kanizsa-kutató! Milyen tolnaisra sikeredett ez a mondat. Valószínűleg valahol az égi hazában jót mosolyog mindezen T. Olivér, aki maga is sokat mesélve gyarapította a történetek számát. Hiába, rokon lelkek vagyunk. A bácskai városka önjelölt vőlegényei, hogy valami krúdys is legyen a szövegben!

Ahogy sokan mások, úgy én is a városi legendáriumot szálazom, néha kuszálom, vagy éppen tovább szövöm. Mikor hogy! Végül is ilyen módon tudok „napi kapcsolatban” maradni a kis hazával, amely ott van a Tisza menti lankás-lapos otthoni tájban. Míg én a kartali remeteség múltzajos csendjében morzsolgatom a napokat.

Szóval: Batta! Nem tudom, ki hogy van vele, de kutatásaim mindig elém sodornak olyan adatmorzsákat, melyek nem tartoznak éppen az aktuális témámhoz, ám attól még veszélyesek, mert pillanatok alatt el tudnak téríteni teljesen más irányba, és így a fősodor mellékszállá válik, igaz, csak átmenetileg. Ugyanakkor a most előkerült írásokból a korábban közreadottakat lehet árnyalni, életszerűbbre kiegészíteni. Tovább szőni azt a bizonyos történetfonalat.

Valójában megint ez történt, amikor a nagy beszorulás, a csikorgó téli napok a számítógép elé ültettek, és a világhálón – home office-ban, hiszen a házból ki sem kellett dugni az orrom –, alig néhány kattintás után, már a kanizsai sajtóban keresgéltem identitáspéldákat, kedvenc témámhoz, a térkijelöléshez.

Aztán mit ad isten, két újabb, Batta Péterhez kötődő adalékra bukkantam. Az apró történetek – akár a festő aprólékos ecsetvonásai – finoman árnyalják a korábban kialakult életpálya képét. Más hangsúlyt adva mutatják be az egyes sarokpontokat, karcosabban-finomabban rajzolva meg az ügyvéd úr városi kapcsolathálóját. Magyarázzák például élete egyik fontos döntését, amely végül az optálási szándékának megváltoztatásához vezetett.

Búcsúszó

Nagyon fontos források a helyi lapok, mert valahol a mikrovilágok tükrei, a települési közösségek ügyes-bajos dolgait örökítik meg hasábjaikon. Ilyen módon kézzelfogható valósággá válik a kor és a korszellem maga. Kanizsán – a hatalomváltásoktól függetlenül – a huszadik század első felében folyamatosan jelentek meg hetilapok, általában kettő is. Ezek a sajtótermékek a polgári demokrácia fontos elemei, akkor is, ha rendszerhűek, és akkor is, ha ellenzékiek. Nos hát, ezeket olvasgatva, a Magyarkanizsai Tiszavidék XVII. évfolyamának 1942. január 30-án megjelent 5. számában, a második oldalon láttam meg Batta Péter búcsúzó összegzését élete fontos 23 esztendejéről.

Noha 1910-ben nyitott ügyvédi irodát a városban, a most tárgyalandó időszak 1919-cel kezdődik, és 1942 januárjával végződik. Ez volt, ahogy akkor fogalmaztak, a megszállás idején kisebbségi sorsban eltöltött bő két évtized.

Fiatal házasként 1914-ben nászútra ment Franciaországba, így a szarajevói merénylet híre is ott érte, ahol azonnal internálták, majd hadifogságba került. Így hát volt ideje végiggondolni hogyan folytassa tovább életét. Első lehetőségként az optálás merült fel: „Már a francia hadifogságból azt üzentem feleségemnek, hogy tegyenek mindent pénzzé, megyünk haza a szülőföldemre, Gödöllőre. Mikor 1919 utolsó napjaiban magam is hazaérkeztem s megtettem a lépéseket a mondott irányban…”

Bár ekkor még javában tartottak a párizsi béketárgyalások, sőt az ideiglenesség érzetét csak növelte, hogy egy időben szerb és francia csapatok állomásoztak a városban, de az már sejthető, tudható volt, hogy a nagy osztozkodásból nem jön ki jól a Monarchia. Mindezek ismeretében határozta el magát, jutott döntésre Batta Péter. Ám később mégis letett szándékáról, mert időközben történt valami:

„…egy vasárnap délelőtt nagymise után öt jóvágású, jólöltözött gazda keresett fel lakásomon. Nagy Ádám János és Kelemen György, közöttük volt talán Sándor Fercsi is, a többiekre már nem emlékszem. S feltették nekem a nehéz kérdést:

Mi lesz belőlünk kisebbségi sorsban, Doktor Úr, ha maga is itt hagy bennünket?”

Bizony sokan döntöttek akkoriban a távozás mellett, amiért igazából senkit sem lehet kárhoztatni. Egzisztenciális ellehetetlenítéssel igyekezett az új hatalom az értelmiséget távozásra bírni. Így optált például a nagy múltú Kafga család. Tehát, ahogy mondani szokás, nem az ügyvéd úr lett volna az első, és nem is az utolsó, aki a határon túli, kisebbségi lét helyett Magyarországot választja. Ám a deputáció sikerrel járt, és a Doktor Úr letett eredeti szándékáról.

Letett, ugyanakkor azt is vállalta, hogy a helyi magyarság jogi képviselője lesz, eljár annak ügyes-bajos dolgaiban, amiből volt elég. Sőt, azt is tudjuk, hogy igen jelentős kulturális szervezőmunkája mellett még néprajzi gyűjtéseket is végzett, rendszeresen publikált. Az élet minden területén a közösséget szolgálta. Azokat, akik bizalommal fordultak hozzá, akik felnéztek rá, akik tőle várták sorsuk jobbra fordulását.

Amikor bekövetkezett az újabb hatalomváltás, úgy érezte, a közösség sorsa immár megoldódott, tehát ezek után a sajátjával is törődhet. Fejedelmi többes számban fogalmazva összegezte az elért eredményeket, nem feledkezve meg segítőiről. Többek között az alábbiak állnak levelében:

„Egyet azonban harcunkkal elértünk: öntudatra ébresztettük a magyarságot, s hazafias hevületüknek lázában szinte tobzódó magyar tömegek fogadták a bevonuló honvédséget.

Mint az alantas tiszt büszkén jelenthettem volna a fölötteseknek: Magyarkanizsa alig 17000 magyart számlált a megszállás kezdetén s ma 19712 az itt élő magyarok száma.”

A levélből kiolvasható, hogy nem volt diadalmenet a létért folytatott küzdelem, sőt a meg nem értés, a vita és a bíráló szavak, bántások is a mindennapjai részét képezték. Levelében önkritikus hangot is megütött:

„Sajnos az egységet megteremtenem nem sikerült. S ennek oka elsősorban az én személyemben van, nem volt meg személyemnek az a varázsereje, hogy céljaimat, szándékaimat, akaratomat elfogadtathattam volna a magyar tömegekkel.”

Habár magát nem tartotta vezéregyéniségnek, mégis meg kell állapítani, hogy a hozzá hasonló emberek a közjó érdekében sok konfliktust vállaltak, melyekből néha rosszul jöttek ki. Nem szomorkodott, nem kesergett a kudarcok miatt, csak tárgyilagosan napirendre tért felettük.

Levelét azzal zárta, hogy jelezte, fontos változás következik életében:

„Én most elmegyek más virányokra új életet kezdeni.

Szeretettel fogok mindenkor visszaemlékezni az én kis városomra, talán sok büszkeséggel is, s arra kérem minden lakóját, tartsanak meg jó emlékezetükben.

1942 Pál fordulása.”

Ám ez a pálfordulás mégsem jelentett szakítást a Bácskával, mert a belügyminiszter 1942. február 3-ával Palánkára nevezte ki közjegyzőnek.

Hála

Batta levelére hamarosan reagált a település közössége. Két hét múlva, a városi hetilap február 13-ai számában már ott a válasz, amelyet nem újságíró írt, hanem a kanizsaiak fogalmazványa az – több mint ötven lelkes hívének aláírásával –, melyet ngs dr. Batta Péter kir. közjegyző úrnak, immár Palánkára címeztek.

A felütés sokat elárul a miliőről, melyet maga mögött hagyott:

„Őszinte sajnálattal vettünk tudomást városunkból való távozásáról, és mély megilletődéssel olvastuk szíves búcsúsorait.

Három évtizedes itt tartózkodása alatt kifejtett önzetlen munkája s az elnyomatás alatt a magyarságért való bátor és hős küzdelme Önnek múlhatatlan érdemeket, nekünk pedig örök hála kötelezettséget eredményezett.”

Az udvarias hangnemet aztán a levelet megfogalmazók önkritikus megjegyzése teszi őszintén emberivé, amikor a megértés és az összefogás hiányának említésére reagálnak:

„Mi pedig erre azt mondjuk, hogy bennünk volt a hiba.”

A többes szám pedig azt sejteti, hogy a megállapítás mindenkire vonatkozik: gazdagra és szegényre, város- és tanyalakóra egyaránt!

Batta a restséget, szűklelkűséget és rövidlátást nem egy, a Kalangyában megjelent cikkében, tanulmányában ostorozta. Gondolhatja a kedves olvasó, hogy megállapításaival, bíráló szavaival sokak haragját kivívta a kor társadalmában. Ám összességében mégis sikeres szolgálatot tudhatott maga mögött.

Noha törvénytisztelő ember volt, és a törvényi keretek betartásával küzdött a jogsértések ellen, mégis a távozás mellett döntött az utolsó háborús őszön, ami annyi szenvedést hozott.

Hányatott sorsa Pécsváradra sodorta, ahol rövid ideig közjegyző volt, majd a kommunisták 1950-ben elbocsátották, sőt a méltányos nyugdíjat is megtagadták tőle. Segédmunkásként tartotta el családját, ami elsősorban a kor magyar társadalmának a szégyene. 1960-ban hunyt el, sírja a pécsváradi katolikus temetőben található.