Angol nyelvterületen viszonylag gyakran jelennek meg olyan könyvek, amelyek egyszerre szórakoztatók, tudományosak, ismeretterjesztők, sőt helyenként szellemesek. Ilyeneket írt Stephen Jay Gould, Richard Dawkins, Jared Diamond, Steven Pinker. Ebbe a sorba tartozik Justin Gregg könyve is. A magyar szerzők közül Csányi Vilmos írt hasonlóan érdekes munkákat a humán etológiáról, amelyek messze meghaladják a szaktudomány kereteit. Justin Gregg középkorú férfi, etológus, aki az USA-ból, Vermontból származik, és a kanadai Új-Skóciában él. A St. Francis Xavier Egyetemen tanít, ír, és a helyi varjak szokásait figyeli. Nagy tapasztalata van a delfinek kutatásában, vezető kutató a Dolphin Communication Projectben. Dublinban tanult, ott szerezte doktori fokozatát, emellett megfordult kutatóként a Bahamákon és Japánban is.
Gregg könyve nem csak az etológiáról szól. Eredeti megközelítéssel, az állatok kommunikációját alapul véve értelmezi az emberi önteltséget, amely abból indul ki, hogy az emberi intellektus mire képes. Minden fejezete Nietzsche-idézettel indul, aztán szó van biológiáról, törzsfejlődésről, kommunikációról, a modern világ egyes jellemzőiről, de legfőképpen arról, hogy mire jó az emberi értelem, és hogy evolúciós előny-e, vagy az evolúció félresiklása. Ezzel a szerző az ember értelmének nagyszerűségét zárójelbe teszi. Felvetődik a kérdés, hogy biológiai értelemben siker-e az emberiség értelme, amely gyorsan alakítja át a Földet, vagy a biológiai sikernek egészen mások a mérőszámai. Mi a siker? Fennmaradni évmilliókig, vagy néhány évezred alatt átalakítani a bolygót? A szerző szerint elképzelhető, hogy a fejlett intellektus evolúciós zsákutca, ugyanis más, kevésbé intellektuális fajok nem számolják fel a környezetüket, a termeszek és a krokodilok (amelyek a dinoszauruszokkal együtt sütkéreztek) is jól megvannak évmilliók óta. Ebből a szempontból vizsgálva felmerül a kérdés, hogy mennyit ér az intellektusunk.
Mi, emberek nagyra vagyunk az értelmünkkel, a morállal és azzal a képességünkkel, hogy előre és elég nagy biztonsággal tudunk feltételezni dolgokat. Az állatok viszont nem alkotnak ideológiákat, hogy pusztító háborúkat indítsanak, és a legtöbbjük, sőt talán egyik sem szorong a saját halála miatt. Ezenkívül egyik faj sem tette tönkre saját környezetét az anyagi haszon érdekében.
A könyvet becsületesen ellátta a szerző jegyzetekkel, de a kiadó úgy döntött, hogy azokat végjegyzet formájában közli, ami szinte biztosíték arra, hogy az olvasó nem olvassa el őket. Ugyanakkor sok kiadványra hivatkozik, amelyek adatait lábjegyzetben közlik, és jó hír, hogy azok nagy részét magyarul is kiadták. Aki tehát hasonlóan intelligens könyveket akar olvasni, figyeljen a lábjegyzetekre.
A kötetet érdemes gyorsan olvasni, ugyanis úgy épül fel, hogy a szerző sok érdekes adatot közöl az emberi és állati viselkedésről, de az utolsó néhány fejezetben áll össze az olvasóban a kép, így előny, ha még frissen emlékszik az elejére. A tanulságot leginkább abban a fejezetben fejti ki a szerző, amikor választ ad arra, hogy miért lett volna jobb Nietzschének, ha narvál lett volna.
A kiadvány egyik kulcskifejezése a „prognosztikus rövidlátás”. Ez azt jelenti, hogy az ember, bár kivételes nyelvi és intellektuális képességei vannak, mégsem képes úgy viselkedni, hogy tetteinek és viselkedésének hosszú távú következményeiről számot vessen, noha érti azt. Példa erre, hogy szinte mindenki autót vezet, noha tudja, hogy a belső égésű motorok által kibocsátott szén-dioxid rossz hatással van az atmoszférára, aminek a 21. század végére akár drasztikusan megváltozott éghajlat lehet a következménye. Ugyanez vonatkozik számos más dologra is. Az atomfegyver alkotóit Los Alamosban a háború gyors lezárásának reménye vezérelte, miközben a mérhetetlen szenvedés lehetőségére egyszerűen nem is gondoltak. Mindezért a szerző többször idézi azt a vélekedést, miszerint az emberiség kihalásának esélye a 21. század végéig 9,5 százalék. Nagyon súlyos példákat és tényeket tár fel, mindezeket ugyan nem egyszerre vágja az olvasó arcába, mégis a könyv elolvasása után valamivel tudatosabbá válhatunk, és legfőképpen nem leszünk olyan biztosak abban, hogy a többi élőlény feletti intellektuális fölényünk olyan nagy fegyvertény, hiszen ez az intellektus képes önmaga megsemmisítésére is. Ellenben az állatok intelligenciája akár taníthat is bennünket, ha odafigyelünk rájuk. A könyvben számos példa van arról, ahogy az állatvilág kezeli az „egzisztenciális” problémáit. A delfinek, a varjak, sőt a rovarok is képesek bonyolult feladatokat megoldani, noha eszükbe sem jut destruktív ideológiákat vagy praxisokat létrehozni saját fajuk ellen, ugyanakkor a kertben kapirgáló tyúkoknál is rend van a tekintetben, hogy ki kapirgálhat elsőként. Kapirgálás közben pedig nem gondolkodnak az elkerülhetetlen elmúláson.
A szerző hasonlóképpen megállapítja, hogy az emberi faj a „miértek” specialistája, vagyis mindenhez a kauzális következtetés igényével közeledik, így hozza létre a tudományt, a kultúrát, a vallást, és így jut el a végső vagy fundamentális kérdésekhez. Az állatok többsége nem foglalkozik ezzel, csak csinálja a hasznosnak bizonyuló dolgokat. Az okokról és a következményekről való gondolkodás előnye nem jelenti azt, hogy az emberiség sorsa biztos lenne, hiszen az állatok nem indítanak vallásháborúkat, és képességeiket nem használják arra, hogy általuk szembefordítsák egymással fajtársaikat. Az ember képes az erkölcsös viselkedésre, de a gonoszságra is, az állatoknál nem így van, noha a legközelebbi rokonaink esetében van némi alapunk azt feltételezni, hogy közös viselkedési normák kormányozzák őket.
A szerző az állatvilágból hoz példákat, a hosszan tartó létezésre a zsákállatkákról, a krokodilokról és az ágyi poloskákról, amelyek sokkal-sokkal régebbi fajok, mint az ember. Az emberiség az ágyi poloskák kiirtására kísérletet is tett, amelyet azok mégis túléltek, sőt úgy módosult a genomjuk, hogy a DDT-re is ellenállóvá váltak. Különösen a zsákállatkák példája elgondolkodtató, hiszen embrió korukban ebihalszerű lények, majd amikor megtapadnak egy jónak tűnő helyen, akkor megemésztik a gerinchúrt és az abban lévő agykezdeményt, mert arra már nincs szükségük a fennmaradáshoz! És ez a stratégia működik. A következő mellbevágó tény az, hogy egy faj létszáma sem megfelelő mérőeszköz a siker értékeléséhez, hiszen magában az emberben, leginkább a vastagbelében annyi baktérium van, mint ahány sejtből áll a teste, csak azok a sejtek a vakbélben kisebbek. A könyvben vissza-visszatérő kérdése az, hogy biológiai értelemben mi a siker, és a válasz nem az, hogy az emberi lét az, amely néhány ezer év alatt feléli a bolygó tartalékait.
A következő kulcsszó a „kválé”, a tudatos tapasztalatok minősége, vagyis a megtapasztalás, valaminek az érzete. A szerző itt – teljesen jogosan – érvénytelennek nyilvánítja mindazt, amit a filozófia és a tudomány gondolt az állati öntudatról és arról a képességről, hogy elképzeljenek valamit. Sok-sok példát hoz fel arra, hogy az állatoknak van öntudatuk. Tehát a Descartes-tól eredeztethető tévhit az ember és az állatok közötti különbségekről semmis. Számos kísérletben bizonyították, még a rovarok esetében is (!), hogy képesek a tapasztalataik megélésére, sőt egyes állatok (például a szerző csirkéi) akár több örömet is megélhetnek, mint az ember, hiszen a kertben kapirgálnak, majd ülőrúdon alszanak nagy nyugalomban.
A szerző könyve szerénységre int bennünket, embereket. Az a tény, hogy intellektusunk által mélyen tudunk vizsgálódni, és bonyolult szerkezeteket tudunk létrehozni, nem ok arra, hogy önmagunkat túlértékeljük. Vannak fajok, amelyek sokkal régebben léteznek, mint mi, vannak olyan fajok, amelyek sokkal nagyobb létszámúak, mint mi, és tény, hogy egyetlen faj sem képes és nem akarja önmagát megsemmisíteni. Ezzel szemben az emberiség ma a felé halad, hogy fajok ezreit irtja ki közvetlen vagy közvetett módon, és képes arra is, hogy önmagát kiirtsa. A szerző végül ismét Nietzschét idézi, aki a Korszerűtlen elmélkedések című kötetében ír a „nyájról”, amelyet meglehetősen tudattalannak tart, noha nem az. Úgy látom, hogy ezen a ponton fordítói csúszás történt, ugyanis Nietzsche vélhetően a német die Herde szót használta, amely jelenthet nyájat és gulyát is. Angol fordítója nem tisztázta, hogy nyájról (flock) vagy gulyáról (herd) van-e szó, ezért a magyar fordításban a nyájról a szerző a tehenekre asszociál, ami egy kicsit furcsa, de ez apróság. Ezzel együtt is világos, hogy a szerző szerint a nyáj tagjai is képesek az örömre. Nietzsche viszont úgy gondol a szenvedésre, mint tanítómesterre. Mégis neki mint kiemelkedő intellektusnak kevesebb öröme volt, mint egy narválnak, és ha narvál lett volna, nem írt volna olyan komor, sőt keserű könyveket, a narválok ugyanis nem rágódnak a múlton és a jövőn, a jelenben élnek, viszonylag intelligensek, jól kommunikálnak. Az emberi intelligencia nem tesz bennünket boldoggá, sőt sikereink ellenére több pusztulást okozunk a bolygónkon, mint bármely más faj.
A kötet végső kérdése az, hogy vajon több jó élményt élünk-e át, mint háziállataink, és hogy jobb hely lett-e a világ intellektusunknak köszönhetően. Érdemes tehát visszavennünk az önelégültségünkből, hiszen az emberi intelligencia kétélű fegyver, az értelem fénye mellett annak sötétsége is vele jár, és végül ez utóbbi miatt lehet, hogy az emberi értelem az evolúció legnagyobb tévedésének bizonyul. Ezért érdemes kritikusan tekinteni a kivételességtudatunkra. Ugyanakkor az élet megélése és a környezetünkkel kialakított harmónia értékesebb lehet annál, amit mi az „előrelátó” értelmünkkel gondolunk. Az az értelem lehet sikeres, amelyik az élet fenntartásán, és nem a leigázásán dolgozik. Az emberi potenciálok mellé bölcsességre van szükség. A könyv haszna pedig az, hogy figyelmeztet arra: az emberi intelligencia korrigálhatja magát, ha már fel tudja fogni az időben távolabbi következményeket is.
A könyv több dolgot is nyilvánvalóvá tesz. Azt szűrtem le belőle magamnak, hogy az az értelem lehet sikeres, amelyik az élet fenntartását szolgálja, nem pedig annak leigázását. Az emberi potenciál önmagában kevés; bölcsességre van szükség ahhoz, hogy kivételes értelmünket jóra fordítsuk. Gregg arra figyelmeztet, hogy kevésbé indokolt az a büszkeség, amely önmagunk kivételességére fókuszál, ellenben az önkorrekcióra szükség van. Jó lenne megértenünk azt, hogy mai tetteink időben távoli hatásai fontosak, és ilyen felelősséggel kell cselekednünk.
