Megmondom én nektek, nem más ez a tiétek, mint egy operetthadsereg – járt körbe bennünket Poca apja. Bár szemében mintha láttam volna a büszkeség vidám fényét – nocsak, katona lett a fiamból, és még a barátját is elhozta bemutatni –, de a száját csak nem tudta lebeszélni arról, hogy az operetthadsereg szót még vagy háromszor hozzánk ne vágja.
Hogy pontosan mit is értett operetthadsereg alatt, nem mertem megkérdezni. Inkább csak álltam, korábban még soha nem használt kimenőruhámban, hónom alá szorítva a tányérsapkát. Tekintetemet a ki tudja milyen mintájú, szabványú, magyar katonai kimenőcipőre szegeztem, és reménykedtem: majdcsak elmondja kérdés nélkül is. Mert apám, aki megjárta az ukrajnai frontot, látott lángoló házakat s lángoló embereket, lassan, de mégiscsak elhamvadó reményeket, szintén azzal fogadott az első eltávozásom idején: áldd a sorsodat, fiam, hogy neked már nem háború, csupán egy operetthadsereg jutott.
Nem áldottam. Ezerszer inkább gyűlöltem, mert értelmetlen bohóckodásnak véltem a hadseregben eltöltött minden percet, azt, hogy az atombombák, ezer kilométerről célba találó interkontinentális rakéták korában én alumíniumcsajkából kanalazzam a levest egy olyan hadgyakorlaton, ahol elképzelt olasz páncélos hadosztályok soha nem látott tankjaira céloztam. Azt nem tudtam, hogyan is kéne lőni egy géppisztollyal, de ezerszer karbantartatták velem, amit meg is tettem, ha maradt bennem annyi erő sakkozás után, ami ugyebár nem volt más, mint a fehér és fekete járólapokból lefektetett padló felmosása, egyszer, tízszer, százszor. Közben a századosunk minden szava arról szólt, hogyan fogok én előrenyomulni, a 37. számú budapesti forradalmi ezred hős csapatában, átlépve az osztrák határt, egészen Klagenfurt vonaláig.
– Mert egy percig se higgyék, katonák, ha nem csapunk oda az imperialista ellenségnek, minket fognak széjjellőni – zúgott fülemben a századosunk hangja, amit egy vidámságában is parancsoló kiáltás söpört le a dobhártyámról.
– Egészségünkre, honvéd elvtársak! – kiáltotta el magát Poca apja. Mi pedig fogtuk az elénk tolt pálinkáspoharakat, meghajoltunk, koccintottunk. Majd legszívesebben minden szentet lecibáltunk volna az égből, csak ki ne gyulladjon bennünk a szesz, ami napalmbomba erejével robbant fel a szánkban, a nyelőcsövünkben, de még a gyomrunkban is.
– Törköly. Házi főzésű. Nincs is ennél jobb. No persze ezt operettkatonák nem nagyon bírják – löttyintett újabb kört az üvegből az öreg, s közben rákérdezett: ugye, azt te tudod, édös Zolikám, hogy én egykor magas rangban szolgáltam. No, nem a katonaságnál, hanem a határőrségnél. És ott, bizony ott volt akkoriban a frontvonal – magyarázott a Poca apja, egyre hevesebben lóbálva a kezeit, de olyan erővel, hogy attól tartottam, kiesik a mackófelsőjéből, talán még a saját bőréből is. A harmadik kupica pálinkánál csak annyit súgtam Pocának, hogy én bizony hamarosan elájulok, de előtte még egyetlen ugrással a halálba menekülök, mert fejest ugrok a gangról.
– Előbb bejárod az apámmal az ’51-es téli pusztát, aztán visszatérhetsz a mába, 1974-be – súgta vigyorogva Poca, és valóban: már messze jártunk a jól befűtött szobától, elértük a jugó határt. Poca apja minden szavával úgy cibált magával, hogy túljutottunk már árkon, túl a bokron, és elértük azt a vasbeton bunkert, amelyet Rákosi elvtárs parancsára – mondta Poca apja – több százat, mit százat? volt az ezer is!, kiépített a magyar néphatalom a déli határ mentén.
– Azt mondják, most már elhagyatott mind, sőt van olyan, aki gombát termeszt bennünk. De akkor, igen, akkor, amikor szikrázó hóesésben csapataink megindultak… – kiabált Poca apja, no, nem hangosan, inkább csak olyan lelkesedéssel, mint aki már régen nem mackófölsőben forgolódik a szobában, hanem vastagon kipárnázott pufajkát visel, kezében pedig ott a géppisztoly, mi másra, mint csőre töltve.
– A nagy hadicselt, na, azt ki ne hagyd! – szólt vissza a vécéajtóból Poca, akinek sürgős vizelnivalója akadt, de rövid mondatával azért küldött nekem egy üzenetet: ő ezt a történetet három tucatszor biztos hallotta már, de akkor sem bukna nagy pénzt, ha négy tucatra fogadna.
– Na persze, a hadicsel. Az is sorra kerül. De előbb felvázolnám neked a harci helyzet politikai hátterét. Na, még egy pohárral? Merthogy helyzet az volt. Egyik oldalon mi, magyarok, a másikon meg Tito bérencei. Ugye, hallottad, hogy akkoriban Tito nem volt más, mint az imperialisták láncos kutyája, és mondhatnak nekem bármit, most is. Szóval… Na de ezt inkább hagyjuk. Elég lett volna egy rosszkor kipattanó szikra, és már lángokban áll a határ, de mi nem vártunk Titóék szikrájára. Azt tudtuk, ha dicsőséget akarunk szerezni magunknak, váratlanul kell lecsapnunk, de úgy ám, hogy tetőtől talpig elzsibbadjanak a jugók, és rajtuk röhögjön az egész világ. Ha nem is az egész – rángatta ki a dugót a pálinkás üvegből a Poca apja –, hát a béketábor minden lakosa, aki pontosan tisztában volt azzal, az imperialisták soha nem alszanak, és csak egy kis rést keresnek a mi bástyánkon ahhoz, hogy azon átbújva máris lerohanhassanak.
– Eddig, ugye, értve vagyok? – ült le a Poca apja, de láttam az öregen, ugrásra kész minden izma, és csak arra vár, mikor adhatja meg a jelet a mindent elsöprő rohamhoz.
– Századosi rangban szolgáltam, kemény, harcedzett legények álltak a parancsnokságom alatt. Tudtam, velük meghódíthatnám a fél világot, mert az nem operetthadsereg volt, nem bizony. De nekem akkor inkább csak annak a hatalmas istállónak a képe lebegett a szemem előtt, ami vagy egy jó kilométernyire jelezte, hol is neveli a jugó a teheneket. Mi másért ilyen közel hozzánk, mint azért, hogy azt mutogassa, élelmiszerügyileg ők már ott állnak a vártán, mint Zalka Máté Madrid határán. Na jó, ez nem ide illő, bár megmondom, nekem a kedvenc indulóim egyike – magyarázott a Poca apja. Azért elénekelte az első versszakot. Akkor már fél lábbal a spájz felé fordult, mintha annak az ajtajából szeretné megindítani a mindent elsöprő rohamot.
– Na szóval… Jaj, anyukám, most hagyjál minket, légy olyan kedves, mert harcban állunk – állította meg Poca apja a konyha felől érkező feleségét, és ezzel megálljt parancsolt a leveses tálnak is, ami ott gőzölgött a csupa mosoly asszony kezében.
– Na szóval, mondtam én a katonáimnak, hogy ide figyeljenek, emberek! Bár parancsot mi nem kaptunk támadásra, de minek nekünk ahhoz parancs, hogy üssünk egyet Titón meg az összes láncos kutyán. A siker érdekében egy szakasz innen két kilométernyire úgy tesz, de nagyon úgy ám, mintha összevont támadást akarna megindítani. Mi pedig, igen, mi, itt várjuk meg, amíg az összes jugó elviharzik, hogy védje a bőrét, és amikor látjuk, hogy tiszta a terep, és már egyetlenegy sem maradt a határon, megindítjuk a támadást.
– De hát éhesek a fiúk, hadd egyenek csak egy kis levest. Majd rohamozol azután – dugta ki a fejét a leveses tál mögül a Poca anyukája. Rosszkor, nagyon rosszkor tette. Mert Poca éppen farolt ki a vécéből, az apja meg egy billegős széket markolászva adta ki a parancsot, miszerint rohamra.
– De csitt, semmi hurrá, csak jól fedezett, szépen rejtett támadás – nézett rám Poca apja, ám nem engem látott. Én akkor már a második szakasz lehettem, de az is előfordulhat, hogy a harmadik, és már meg is kezdtem a fedezett-rejtett támadásomat a tehénistálló felé.
– De a leves! A leves ki fog hűlni – suttogta a Poca anyja, mit sem érezve abból a kalandból, amiben éppen akkor és éppen ott indította el csapatait a férje.
– Milyen leves, anyukám? Milyen leves? Most, amikor már szinte ott állunk a tehenészeti objektum – na jó, legyen istálló – falánál? Most, amikor az első katonák kinyitották az összes kaput, és már hajtották is az állatokat a határ felé? Te most akarsz levest enni? – kérdezte a Poca apja, miközben én a kredenc mellett húzódtam a falhoz, nehogy eltapossanak a tehenek. Merthogy abból volt vagy kétszáz is – magyarázta a Poca apja, és mi bizony egyetlenegyet sem hagytunk hátra. Hadizsákmány! – kiáltotta az öreg éppen olyan erővel, hittel és lendülettel, ahogy azon a téli éjszakán kiálthatta, amikor a hatalmas gulyát áthajtották magyar területre.
– Az, na, az aztán sereg volt. Az én katonáim. Pontosabban határőrök. Egészen pontosan – s ekkor a Poca apja elém tolta az ötödször is megtöltött poharat – nem operetthadsereg volt ott, kérem, hanem a dolgozó nép legjava – harsogta a Poca apja. Arca olyan volt, mint amit a fagy csípett meg, öröme akkora, mintha éppen most lépne magyar földre az utolsó lomha tehén.
– Jesszusom! Akkor maga, Béla bácsi, egy éjszaka alatt a Magyar Néphadsereg hősévé vált – lelkesültem annak reményében, hogy a tyúkhúslevest még melegen kanalazhatom.
– Na ja! Hőssé váltam! Éppen három napra… – komorult el Poca apjának az arca.
– Három napra? De hát ilyenért, gondolom én, hatalmas kitüntetés járt akkoriban – költözött belém egyre nagyobb nyugalom, mert Poca anyja végre le tudta tenni a leveses tálat, én is megmarkolhattam a kanalamat, Poca is eldugta végre a pálinkás üveget.
– Hatalmas kitüntetés. Na ja. Meg egy nagy lófasz – ugrott fel az asztaltól a Poca apja, és egy pillanatra úgy tűnt, fel fog ott még ugrani az összes tányér is, de leginkább a leveses tál, teli finom húsokkal, puhára főtt répával, zöldséggel, ahogy az egy Újházi-tyúkhúslevestől békés szombat délutánon el is várható egy magyar család magyar asztalánál.
– Tudod, Zolikám, mi történt? El tudod képzelni, mégis mi? Jaj, dehogy tudod – legyintett a Poca apja, és eltűnt a szobaajtó mögött.
Poca látta rajtam, hogy a fejem nem is fej már, hanem egy hatalmas kérdés, ami válaszra vár: mégis mi lett az apja, és mi a határőr hősök sorsa? De ő csak intett, egyél. Azért a tenyeréből kiolvashattam, nyugi, haver, a titok nem vész el sűrű, sötét homályban.
Már a pörkölt is a hasunkat nyomta, a lakást is magunk mögött hagytuk, amikor Poca kinyitotta a titok vaspántos ládikáját.
– Apámat ünnepelte az egész helyőrség. Cikk ugyan nem jelent meg a dicső haditettről, de a Szabad Európa három nap múlva bemondta: Magyarországon már olyan nagy az éhínség, hogy a magyar határőrség katonái rabló martalócok módjára fenyegetik a Vajdaság minden települését. Amikor a bemondó azt firtatta, mégis hány kiló húst loptak a magyar bakák Jugoszláviából, miközben megkötöztek egy csaknem nyolcvanéves, félig magyar, félig szerb tehénpásztort, apámat lefokozták. Őrnagyi csillagot remélt, de százados sem maradhatott – vonta meg a vállát Poca, és egyetlen mozdulattal lesöpörte kövér arcáról az egyre sűrűbb csöppekkel zuhogó esőt.
