7. rész
Al-Duna – a történelmi Magyarország déli határán Nándorfehérvártól a Kazán-szoroson át a Vaskapuig húzódó, sajátos hagyományokkal rendelkező kultúrtáj, amely csodáival Jókai Mórt is megihlette. „Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négy mértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna. A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni” – írta 1872-ben megjelent Az arany ember című regényének beköszönő soraiban. Majd hozzátette: a Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet történetében hagyott emléket. „E fenséges helynek hangja is oly isteni – folytatta a regényíró. – Egy örökké tartó egyetemes zúgás, […] az örök hullámcsattogást az örök visszhang e kettős fal között a túlvilági zene felségéig emeli, mely csupa orgona és harangszó és elhaló menydörgés, az ember elnémul, és saját szavát hallani retteg e titáni zengés közepett.” Nándor-Fejérvár után kezdődik az a végvári rendszer, amely egészen Orsováig és Szörény-Tornyáig – a mai Szörényvárig, Turnu Severinig – húzódott, és ahol a török háborúk idején, egészen 1739-ig a Délvidék legnagyobb, legvéresebb csatáit vívták.
Az Al-Duna benépesedésének történetét Beluleszko Sándor az 1905-ben megjelent Az Alduna vidékének település-földrajzi ismertetése című tanulmányban foglalta össze. „A valóságos történelem csak időszámításunk kezdetén deríti reánk sugarait, midőn vidékünkön már hatalmi túlsúlyra vergődtek a dákok, megalakult már Dáczia, s a római császárok és Decebál hatalmas küzdelmeinek küszöbén állunk” – írta a szerző. A Duna menti limesből Traianus második győzelme után, Kr. u. 107-ben lett római tartomány, és a másfél évszázadig tartó uralmuk alatt kolóniák és castrumok épültek a vidéken, többségének a neve azonban nem maradt fönn; csak Tierna vagy Colonia Zernensium (Orsova) és Ad Mediam (Mehádia) neve őrizte az évszázadok során a római emlékeket. Bányaművelésük nyomait őrzi Új-Moldova és Szászkabánya, valamint Herkulesfürdő gyógyforrásai is emlékeznek a légiókra. „A rómaiak hódító politikájának valódi célját és indító okát – írta Beluleszko Sándor – az erdélyi érchegység aranybányáiban kell keresnünk. A birodalom határainak esztelen kiterjesztése folytán módfelett megnövekedett hadi terhek a folytonos pénzügyi zavarokkal vesződő római kormány figyelmét a dácziai aranyhegyekre irányították már azért is, mert az Alpok, Dalmáczia, Maczedónia, Thráczia, Moezia és Hiszpánia bányái már nem ontották oly bőven a kincseiket. Ezen politikai stratégia alapvonalául szolgált az Al-Duna.”
Az Al-Duna két partján, az égnek meredő szilákon római kori várromok jelzik a történelmi idők emlékeit: a római, a bizánci birodalom hódító törekvéseit. Kalecsinszky Sándor az Al-Dunán tett utazása nyomán 1891-ben megjelent Az Aldunáról és környékéről című útirajzában így fogalmazott: „A Duna vidéke sok helyen szép, de egy helyen sem olyan impozáns és vadregényessége által annyira fenséges, mint éppen az Alduna, különösen Báziástól Orsováig, amelyet nem lehet összehasonlítani más európai folyó szépségével, nem az Elbe folyóval, sem pedig a világhírű Rajnával. […] A bal parton van Lászlóvára, míg a szerb parton a festői galambóczi (szerbül Golubácz) várrom. A víz színétől kezdve fokozatosan fölfelé bástyák, falak s tornyok romjai emelkednek egészen a szikla tetejéig.” A távoli lapályon Szendrő vára nyitja az erődítmények sorát, s lefelé a Dunán Keve vára már csak a történelmi emlékekben él, Ópalánka szigetének Ráma vára azonban Lászlóvárával és Galambóccal együtt még megingathatatlan emlékei a dicsőséges időknek. A magyar határvidék erődrendszerének összefüggéseit az 1914-ben kiadott Az Alduna és vidéke című művében a földrajztudós Erődi Kálmán tekintette át. Szendrőt, a régi, nevezetes magyar várat a Duna, a Temes és a Karas–Néra torkolatai között elterülő hatalmas félkörív közepén találta, ahol a természettől alkotott két bástyán valamikor két vár állott őrt. Szendrőt 1427-ben a török elleni védelemért cserébe a Brankovicsok Zsigmond királyunknak adták át, aki 1432-ben felépítette a mai formájában is látható erődöt. Murád szultán ugyan elfoglalta, de 1440-ben Hunyadi János újra visszavívta. II. Mohamed hódító hadjárata után egészen 1789-ig a török bitorolta, de Savoyai Jenő háborúit követően osztrák kézre jutott. A szerbek 1867-ben kapták meg. Szendrő várával szemközt, a „magyar parton” Kevevára (Temeskubin) állott. „Határában még megtaláljuk az Árpádkori Keve várának romjait.” Ott, ahol a Dunába bal felől a Karas és a Néra folyók ömlenek, a két torkolat között van a két Palánka. „A Duna partján Újpalánkánál kelt át az Attila udvarába induló Priscus Rhetor követsége, mint ahogyan itt érintette először Traianus Dácia földjét is, a hőslelkű Zrínyi Ilona 1692-ben itt búcsúzott el sírva, hőn szeretett hazájától.” Az Újpalánka mögötti Ópalánka közelében állt régen Horom vára, az Árpád-kori Horom vármegye székhelye. Emlékezett rá Manuel bizánci császár történetírója, Joannes Kinnamos, Anonymus a gesztájában pedig úgy tudta, hogy Árpád fejedelem vezérei hadjáratot vezettek Galád ellen, kinek uralma a Maros folyótól egészen Horom váráig terjedt. Átellenben a komorrá váló hegyek szélső sziklafokát Ráma várának romjai díszítik, melyet 1788-ban báró Lo-Presti hadnagy a törökkel vívott ütközetben maroknyi csapatával mindhalálig védelmezte.
IV. Béla magyar király uralkodásának idején történt a tatárok betörése, és a háború alig egy év leforgása alatt szinte tejesen elpusztította a csaknem harmadfél százados magyar királyságot. IV. Béla új honfoglalással felérő elszántsága kellett ahhoz, hogy 1235 után a romokból ismét feltámadhatott a magyar birodalom. Királyunk ezt követően már különös gondot fordított a dunai peremvidék megerősítésére és benépesítésére, hiszen az elmúlt századok során erről a vidékről érte az országot a legtöbb támadás. Kiépítette Dél-Magyarország védelmi rendszerét, és ezzel lehetővé tette, hogy a stratégiailag jelentős központok köré a lakosság településeket és városokat építsen. Ezek a várak részben újonnan épültek, részben a régi alapokon most újra megerősíttettek, és beilleszkedtek a Délvidék védelmi rendszerébe, mely a Duna bal partján lévő Palánk helyén épült Horom királyi várral kezdődött, és lejjebb Pozsezséna és Mecsevics között Buthoczin vagy Pazsazsin várával folytatódott. Moldova és Kronini között is állott egy erősség, a Kazán-szorosban a Veteráni-barlang felett Peth (Petie) vára, tovább Orsova, a Cserna völgyében pedig Miháld. Később, Zsigmond király idejében Koronini szomszédságában épült Szent László vára. „A XV. században állott továbbá Drankó vára a mai Drenkova, Zrinicze királyi vár a mai Szvinicza helyén, Zrinicza és Drankó vára között pedig ott állott Sztanilovcz vára, hogy az egész erőd-rendszert a Néra felső folyásánál a Halmasi vagy Almási vár zárja le” – írta könyvében Beluleszko Sándor.
Károly Róbert Galambóc várát 1334-ben elfoglalta a szerbektől, és az al-dunai, török elleni végvári láncrendszer részévé tette. 1391-ben Golubác bástyáin először lengett a félhold, de Perényi Péter a törököket visszaverte. 1458-ban Mátyás király is sikertelenül ostromolta, 1481-ben azonban Kinizsi Pál elfoglalta, és a dunai erődítmény 1521-ig – Nándorfehérvár elestéig – magyar kézen maradt. 1521-től a XIX. század második feléig, a szerb állam létrejöttéig a törökök birtokolták.
Az első török betörés az Al-Duna területére Zsigmond idejében, 1396-ban történt, ami azután kisebb-nagyobb megszakításokkal négyszáz éven át tartott. A magyar lakosságnak a tatárjárás után megmaradt része sok vér- és jószágvesztés után lassan elhagyta a vidéket, üresen maradt telkeikre a Balkán-félszigetről a török elől oltalmat kereső szerbek és románok jöttek. A szerbek a török megszállta Ószerbiából kerültek a vidékre, a betelepített németségnek pedig az volt a feladata, hogy a török alatt pusztasággá vált vidéket visszahódítsa a kultúrának. A XVIII. század húszas éveiben kezdődött a felszabadított terület újratelepítése, és III. Károly, Mária Terézia és II. József idejében különböző hullámokban zajlott le. Így született 1717-ben Fehértemplom, továbbá német telepesek kerültek Mehádiára, Palánkra, Moldovára, Szászkára is, ahol ismét megindult a rómaiak ideje óta nem művelt bányászat. Megerősítették az orsovai erődítményt, Ada-Kaléh-t, Mehádiát, Új-Palánkát, és életre kelt a gyógyforrásairól ismert Herkulesfürdő is.
Szendrő várának bástyái alatt a Duna közepén hatalmas szikla, a Babagáj – másutt Babakáj – mered az égnek, egykedvűen tűrve, ahogyan korbácsolják a hullámok. Tőle jobbra, kiugró magaslaton Galambóc vára látszik. Büszkén tekint alá a szirtfokról, mintha ma is ellenséget várna. Szemben vele Lászlóvár őrzi egyetlen, félig ledőlt falát. A Babagáj az Al-Duna első sellője, „tanúja azon ma sem szűnő küzdelemnek”, amit a folyó a sziklákkal vív. Erődi Kálmán tudni vélte, hogy a nép fantáziája több mondát fűzött a rejtélyes sziklához. „Régen a hajósok réme volt. A fenyegető veszedelmek emléke él azon szokásban, hogy aki először kel itt át, azt megkeresztelik az Izlas, a Tachtalia és a Greben zuhatagok nevében.” Galambóc és Szent László vára között a Duna közepén látható a titokzatos szikla, a rendkívüli természeti tünemény, mely mindenkor élénken foglalkoztatta a nép képzeletét. A vidék lakói legendás történetekkel ékesítették a szürke sziklát. Az egyik ilyen történetet két változatban is följegyezte Gecser Béla tanár. „Egy szerb vojvodának gyönyörű fiatal felesége volt, kit végtelenül szeretett, és szörnyű módon féltette még az illatos, ártatlan szellőtől is. Féltékenysége rémképekkel rajzolta tele lelkét, s ezek hatás alatt a védtelen, ártatlan nőt a sziklához vasaltatta, hol az hamarosan elveszett”. A monda egy másik változata szerint ez a rettentő sors egy szép török nővel meg egy magyar daliával történt meg, „akik egymásba szeretvén”, az ifjú a lányt megszöktette, üldözőik azonban a komor szirtnél utolérték őket, és a szirthez láncolva borzasztó halállal lakoltak mindketten. „Éjnek idején, s ama rettentő zivatarok alkalmával, melyek a Duna nyugodt arcát annyira eltorzítják, a susogó, vagy zúgó habok közül gyakran föl-fölhangzik a panaszos sóhaj, a kínos jajgatás, mint a nép hite vallja.” A Babagáj után a húsz kilométer széles Duna hirtelen 400 méteres tölcsér alakban összeszűkül, és meredek partok közé fut be, ez tulajdonképpen a titokzatos, legendás történetekkel teli Duna-szoros kezdete.
Romantikus várromok vidékén Szabó Zoltán is találkozott a történet egy változatával. „Galambóc és Szent László-vár között egy szikla a vízben, melyet Baba-Gáj-nak hívnak – írta A Vaskapun túl című útirajzában. – Azért így, mert a török vár parancsnokának a lánya szerelmes volt egykor a magyar vár kapitányába. Míg a két vár a Duna két partján nézett farkasszemet, addig ők ennél a sziklánál találkoztak. Mikor a török apa megtudta lánya bűnét, ide kötötte ki a sziklára, a Duna közepére, viharos időben, hogy senki se tudja kimenteni. A vihar fölött csak azt lehetett hallani, hogy a lány »babagájt« kiáltozik, így hívja kegyetlen apját.”
Szendrő várával szemben a hajdani Kulics romjai jelentik a belépőt az egykori Horom (vagy Haram) vármegyébe, mely a mohácsi vészig létezett. Horom vára valamikor Új-Palánka helyén volt, Új-Palánka a székhelye volt Horom megyének, hajdan népes, mozgalmas életet élő város, ahol királyaink közül többen – IV. Béla és Luxemburgi Zsigmond – is megfordultak, birtokaikért véres csatákat vívtak, a dicső múltra azonban ma már semmi sem emlékezteti a vándort.
Az Al-Duna Szent László-vára és Szörényvár között tör át a Déli-Kárpátok sziklás hegyei között. Földrajztudósok, történetírók, mérnökök, kereskedők és utazók egyöntetű véleménye szerint a „galambóczi szorulattal” kezdődik a Dunának Klisszura néven ismert völgyszakasza, amely mintegy 100 kilométer hosszúságban egészen Orsováig húzódik. „A Klisszura a Babakáj sziklánál kezdődik, melyet már az ókorban Klisszurának neveztek” – írta könyvében Gecser Béla. Ma inkább a Kazán-szoros néven emlegetik. Az elnevezés török eredetű, a kazan ugyanis üstöt jelent. A Duna itt délkeleti fordulatot vesz, s a hajlatán túl kezdődik a zuhatagok „vészes sorozata”. Egymást követik a Kozla, Dojke, Islasz, Nagy- és Kis-Tachtalia, Greben és Juc nevű sellők. Palvisevicán alul lép be a Duna a közel tíz kilométer hosszú, magas és meredek hegyormok szegélyezte Kazán-szorosba. A Duna jobb partján van a Greben hegy és a 779 méter magas hegyfok, mely V alakban nyúlik be a Duna medrébe, 200 méternyire szorítva azt össze. „A megszorult folyó hatalmas erejével csapkodja hullámait a medrében elterülő sziklapadokhoz, a kiálló hegyfokhoz, melyek tompa morajlással ütődnek vissza veszélyes ellenáramlással, mély örvényeket, forgókat okozva a szűk útban. Az örvénylő hullámok meg-megringatják a csöndesen, óvatosan utazó hajót, melynek falain tovább törnek szét. Oly nagy itt a veszély, hogy elég egy hibás fogás a kormánykeréken, hogy a hajó eltűnjék a hullámok alatt. Azért a kerék mindig tapasztalt és ügyes kormányosok kezében van, kik a Dunának minden sellőjét, minden szikláját ismerik. A hajó biztos kezekről vezetve, gyors kanyarulatokban változtatja jobbra, balra irányát, míg egy rendkívül merész és villámgyors kanyarulattal átjut a szikla-sikátoron. A zuhatagokon ugyanis tapasztalt és ügyes kormányos vezetése nélkül semmi hajó sem mehet át” – írta Gecser Béla A Dunán le Zimonytól Turn-Severinig és Orsovától Herkulesfürdőig című könyvében.
A XIX. század végén a hajdani virágzó magyar élet nyomai már csak a Néra völgyében és Fehértemplom környékén volt megtalálhatók. Beluleszko Sándor szerint a Néra folyónak is volt magyar neve: Nyárág. „Az oláh nép a hagyomány hű őrzője – innen van, hogy daczára annak, hogy tényleg birtokosok lettek ezen a területen, s beleültek az egykori szláv falvakba, magyar helységekbe, azok elnevezése ajkukon nem változott meg, legfeljebb átfordították azt a maguk nyelvére, vagy nyelvük szellemében átidomították. Így lett Miháldból Mehádia, Kövesdből Gavasdia, Ménesből Mönis.” Amikor a földrajztudós a XX. század első éveiben az Al-Duna vidékén járt, kénytelen volt megállapítani, hogy a többségi románság már a maga képére alakította a tájat, befolyása az élet minden területén érvényesült. „Utána következik a szerb, s csak harmadsorban a német elem”. A népek nagy kavalkádjában az, hogy a vidék 250 évig nyögte a török igát, a XX. század elejére nyomtalanul eltűnt. Csak a szelíd Ada-Kalé őrizte még néhány évtizeden át a muzulmán világ rejtett csodáit.
Magyarország számára az Al-Duna igazi története József nádor vállalkozásával vette kezdetét, aki 1832-ben, amikor a Duna folyam felvételével megbízott mérnökök a Kazán-szoros vidékén működtek, a bécsi udvar előtt a folyó hajózhatóvá tételének kérdését nemcsak fölvetette, de annak megoldását szívós kitartással támogatta is. József nádor volt az, aki – ismerve gróf Széchenyi István modernizációs törekvéseit – megbízta őt a tervek elkészítésével és a munkálatok lebonyolításával. Széchenyi István gróf Waldstein János és Beszédes József neves udvari vízépítő mérnök társaságában 1830. június 24-e és október 5-e között a Desdemona elnevezésű evezős hajón tett meg az al-dunai utazását. Amikor 1830. július elsején elhagyták Zimonyt, a gróf ezt írta naplójába: a folyó szabályozásának végre „országgyűlési tárggyá kell lennie. Ez emelné a magyarságot”. Emelné a gazdasági fejlődés, a közgazdasági érdekérvényesítés, a hajózás és közlekedés, valamint a lakosság egészséges életvitele tekintetében is: hiszen „Nem volna mocsárláz” – írta a gróf. „Ha a magyar rendek saját zsebükből szabályoznák a Dunát, az egész Monarchia számára – még lehetne valami Magyarországból.” József nádor az Al-Duna szabályozására vonatkozó elhatározásáról 1833. évi június 26-án kelt iratával értesítette Ő-fensége Metternich herceget. Széchenyinek a reáruházott feladatok megoldásában a legfőbb támasza Vásárhelyi Pál mérnök volt, aki éppen úgy szívügyének tekintette az al-dunai akadályok elhárítását, mint maga Széchenyi. Érdemei sem kisebbek a benne megbízó grófénál.
(Folytatjuk)
Irodalom: [Boleszny, Anton]: Die Donau-Kataraten, veteranische Höhle und Festung Peth zwuschen Bazias, Orsova und Turn-Severin, von Anton Boleszny. Mit einer genauen Terrainskarte; Orsova – Buchdruckerei von Josef Handl, 1874; [Boleszny Antal] Széchenyi munkálatai az Al-Dunán – Tekintettel a dunagőzhajózás és a Széchenyiút történetére. Írta Boleszny Antal orsovai plébános, s a délmagyarországi történelmi és régészeti társulat választmányi tagja; Temesvárott, 1878; Kalecsinszky Sándor: Az Aldunáról és környékéről; Budapest – A Pesti Lloyd-Társulat könyvnyomdája, 1891; [Gecser Béla]: A Dunán le Zimonytól Turn-Severinig és Orsovától Herkulesfürdőig. Írta Gecser Béla polg. isk. tanár; Pancsova – Nyomatott Wittigschlager K.-nál, 1893; [Wallandt Ernő]: Adatok a Vaskapu szabályozásának történetéhez. Írta Wallandt Ernő; Budapest – Pátria irodalmi vállalat és nyomdai részvénytársaság nyomása, 1903; Beluleszko Sándor: Az Alduna vidékének település-földrajzi ismertetése; Budapest, 1905; K. I. [Kopper Irma]: Aldunai utunk; In: A palánkai áll. polgári fiú és leány iskola értesítője [az] 1910–11. tanévről. Közli Zakkay Aladár igazgató; Palánka – Kristofek és Blázek könyvnyomdája, é. n. [1911]. 18–29. p.; Erődi Kálmán, dr.: Az Alduna és vidéke; Budapest – Magyar Földrajzi Intézet Rt., 1914; Jakobovits Elemér: Ada-Káhlén és a Kazán-szorosnál; Orodea – Sonnenfeld Részvénytársaság, 1932; John Paget: Magyarország és Erdély; Budapest – Helikon Kiadó, 1987.
Fotó: Mák Ferenc archívuma
Nyitókép: Fotó: Mák Ferenc archívuma
