5. rész
Drávaszög vagy Drávaköz a történelmi Magyarország Baranya vármegyéje délkeleti vidékének, a Dráva, és a Duna folyók zárta háromszögnek földrajzi, néprajzi elnevezése. Ezt a területet alkalmanként Baranyai háromszög néven is emlegetik. A XVII. és a XVII. század fordulóján Savoyai Jenő herceg, korának egyik legkiválóbb hadvezére, Bellye faluban építtette fel a vadászkastélyát. Lábadi Károly meghatározása szerint: „A Kárpát-medence közepén, a Duna és a Dráva egybeszakadásánál, ott kell keresni azt a háromszög alakú területet, ahol a honfoglalás óta magyarok élnek. Drávaszögnek nevezzük a Duna és a Dráva közötti területet, mely ma a Horvát Köztársaság része. Homogén nyelvi környezetben él ott a horvátországi magyarság egyharmada, körülbelül nyolcezer lélek. Kicsiny, de jómódú települések épültek itt gazdag házsorokkal és csinos templomokkal.”
Hans Dernschwam XVI. századi utazó Erdély, Beszetrcebánya, Törökországi útinapló című könyvében így fogalmazott: Eszék után kezdődik az Alsó-Baranyának nevezett Baranya Komitátus. „Szép, kiterjedt, de kevéssé megművelt borvidék. Az itteni bor jobb Konstantinápoly minden boránál. Július 30-án indultunk el Eszékről. Akkora kompon keltünk át a Dráván, hogy három kocsi is ráfért. Egy Laskó nevű faluig utaztunk két-három mérföldnyi úton. Eleinte teljesen elvadult a táj, mindent elborít a magasra nőtt kóró, hogy benne akár néhány száz ember is észrevétlen maradna. Míg átvonultunk a vidéken, állandóan attól tartottunk, hogy rajtunk ütnek a hajdúk vagy a martalócok. Laskóig néhány sivár falun mentünk át, Kopácson, Darócon. Elhagyatott és fölperzselt templomokat láttunk. [...] Laskón művelt evangélikus lelkészre akadtunk. Az egész lakosság – kizárólag magyarok – két szín alatt áldoz. Itt akkora pusztítást végzett a döghalál, hogy még az út mellett is kaszálatlanul maradtak a földek, és a vetés tönkrement: kevés errefelé az ember.”
A Drávaszög kulturális és közigazgatási központja Eszék gazdag történelmi múlttal rendelkezik. Első írásos említése „Ezeek” alakban Imre király 1196-ban kelt oklevelében történt. A török hadjáratok során számtalanszor felégették, nemes urai azonban rendre felépítették. A török megszállás alóli felszabadulást követően a XVIII. század folyamán Eszék Szlavónia legfontosabb politikai, gazdasági és kulturális központjává nőtte ki magát, számos kézműves és kereskedő, a könyvtár, a színház mellett 1729-ben a jezsuita középiskolát is megnyitották. 1735-ben a ferencesek nyomdát hoztak létre, majd filozófiai és teológiai iskolát alapítottak. 1809. augusztus 28-án Eszéket ünnepélyesen szabad királyi város rangjára emelték és ezzel a város történetének új korszaka kezdődött.
A hódoltság után Mária Terézia újratelepítési akciója során zömében németek érkeztek az elnéptelenedett, elvadult vidékre. „Jöttek ők többnyire a’ rajnai tartományokból hozzánk, és sokan közölök megtanultak már magyarul...” – írta Baranya földirati, statisticai és történeti tekintetben című, 1845-ben megjelent kiváló művében Haas Mihály Pécs címzetes prépostja. S bár leírásai és statisztikai mutatói az akkori Baranya vármegyére vonatkoznak, megállapításai Dél-Baranyára, a Drávaszögre is érvényesek. „A’ török’ kiüzetése után – írja a továbbiakban –, főleg Eugen herczeg, a’ pécsi püspök, pécsváradi apát, Veterani, Batthyány és Suskától hivatva, megyénknek elpusztított helyeit ülték meg, de többnyire csak azokat, melyek szőlőhegyekkel vagy el voltak mát látva, vagy pedig arra alkalmasnak látszottak. Később másutt is megtelepedtek, és már több helységből kiszorították a’ ráczokat, minthogy szaporák, és egy házban több testvér meg nem marad.” A pécsi püspökmegyei névtár 1839-re vonatkozó adatai szerint Baranyában „nyelvre nézve van 63.579 katholikus magyar, 68.941 kath. német, és 31.916 schokacz, rácz vagy illyr, mint nálunk neveztetnek. A’ magyarokhoz tartozik még 37.483 református, a’ németekhez az 5349 ágostai vallástételt követő, az illyrhez 16.456 nem egyesült görög. [...] Miből láthatni, hogy a’ magyarok összesen 101.062, a’ németek 74.290, a’ ráczok 48.372 lélekre rugnak, így az egész népesség az említett 1760 zsidóval és a’ beszámított kevés czigánynyal 224.884 lélekből áll.” A XIX. század második felében a Szlavónországi olcsó föld szinte vonzotta magához a Dél-Dunántúl földnélküli magyar családjait is. Akinek a nagy kivándorlás idején nem volt pénze még hajójegyre sem, az Észak- és Dél-Amerika helyett Szlavóniába „vándorolt ki”. Herceg János Magyarok Szlavóniában című írásában mutatott rá: „A vukovári Eltz gróf, aztán Guttmann báró és mások birtokain csaknem kizárólag magyar volt a cselédség. A középkorban eltűnt magyar falvak helyett új települések jöttek létre az Alföldről, a Bácskából és a Dunántúlról odavándorolt népből. Akkor népesedett be a Dály-hegy, s Erdődtől le a Vukáig magyar aratók énekét vitte szét nyáron a szél.” Nem meglepő hát, hogy az 1910. évi népszámlálási adatok szerint az említett területen összesen 119.874 magyar élt, közülük 20.313 a Drávaszögben. S ha a korábbi történelmi viharok évszázadokig is eltartottak, a XX. században az események ugyancsak felgyorsultak. 1921-ben a Szerb–Horvát–Szlovén királyság első népszámlálása szerint a magyarok száma 76.346 – a Drávaszögben élőké pedig 16.535 – főre apadt. Ettől kezdve a fogyatkozás megállíthatatlanná vált. 1948-ban Horvátországban már csak 51.399 (Baranyában 16.945), 1991-ben pedig már csak 22.355 (Baranyában 8956) magát magyarnak valló élt. Nyolc évtized alatt az említett terület magyarsága majdnem egyhatodára csökkent! Közben a német közösség teljesen eltűnt. A történelmi Magyarország egyetlen elcsatolt területén sem öltött ilyen tragikus méreteket a pusztulás. A szomorú, hogy a lélekfogyatkozással arányosan pusztultak a szellemi értékek, az intézmények is.
Néhány hónappal a Szlavóniai Magyar Újság első számának megjelenése után, a lap 1909. január 17-i számában Haller Jenő Zrínyi-Társaságot Eszéken! – Irodalmi és művészeti kör létesítése című írásában azt fejtegette, miért is van szükség a magyar egyesületi élet megszervezésére. „Mert szomjuhozzuk a fényt, a felvilágosodottság világát, a nagy és intenzív fényforrást.”
A szlavóniai és a drávaszögi magyarság életében 1904 és 1918 között a hiányzó értelmiség szerepét a Julián-tanítók pótolták. Jól képzett oktatóként szolgáltak az általános iskolákban, s az ifjak ezreivel szerettették meg a magyar nyelvet és irodalmat, lelkesítő történeti olvasmányokat adtak a kezükbe, és szerveztek a közösség számára ünnepi műsorokat. Munkájukról, sorsukról és szerepükről Novoszel István, volt Julián-tanító 1928-ban megjelent Egy Julián-tanító odisszeája című önéletrajzi művében emlékezett meg.
Lábadi Károly, aki 1971 óta fáradhatatlanul munkálkodik a drávaszögi magyar közösség teremtett értékeinek megmentésén, a szlavóniai – benne a drávaszögi – magyarság története föltárásának szentelte teljes tudományos munkásságát. Pályatársai szerint neki köszönhető, hogy Szlavónia titokzatos szeglete, a Drávaszög és magyarsága a népélet, a művelődés- és egyháztörténet tekintetében a „Kárpát-medence egyik legjobban feltárt kis tája lett”. Lábadi Károly 2012-ben megjelent Egyházak Alsó-Baranyában és Szlavóniában című enciklopédikus értékű történeti munkájának bevezetőjében így adta összefoglalását tájélményének: „Mind a Drávaszögben – ahogy a régi egyházi források emlegetik, Alsó-Baranyában – fekvő, mind a szlavóniai, mára szórványtelepülésekké váló magyar falvak egyházi élete egyformán gazdag és értékteremtő volt. A két területen máig ható, az egyetemes magyarság szempontjából is jelentős kulturális javak születtek. Sztárai Mihály óta a vallás és a hit ezen a tájon kultúrát teremtett. Az egyházaknak nem maradt el az alakító hatásuk, meghatározó módon nyomot hagytak a népesség szellemi életében és kultúrájában.” Ezen a vidéken születtek a magyar líra kezdetleges sorai, a magyar drámaírás első, bátortalan kezdeményezései, zsoltárfordítások, és számos más anyanyelven írott műfaj is először itt talált olvasóra. A vidék tudós lelkészei, miközben a lelkekből, szívekből kinövő hit sarjait nevelgették, magyar nyelvű irodalmat teremtettek, és számos műfajt honosítottak meg.
Baranya vármegye déli területe, a Drávaszög 1918 óta a Szerb–Horvát–Szlovén királyság, majd Jugoszlávia, az ország 1989-ben történt széthullása után Horvátország részévé vált.
Irodalom: Lábadi Károly: Horvátországi magyar művelődéstörténeti lexikon, Budapest, Református Közéleti és Kulturális Alapítvány, Horvátországi Református Keresztyén Kálvini Egyház, 2024; Lábadi Károly: Egyházak Alsó-Baranyában és Szlavóniában, Eszék, HunCro Médiaközpont Kft., 2012; Haas Mihály: Baranya földirati, statisticai és történeti tekintetben, Pécsett, Nyomatott a’ lyceum’ könyvnyomó-intézetében, 1845; Csik-Volecz Sándor: Szlavóniai magyar községek sorsa a múltban és jelenben, Vasárnapi Újság, 1891. augusztus 9., 517. p.; Haller Jenő: Zrínyi Társaságot Eszéken! – Irodalmi és művészeti kör létesítése, Szlavóniai Magyar Újság, 1909. január 17., 2. p.; Margitai József: A horvát- és szlavónországi magyarok sorsa, nemzeti védelme és a magyar–horvát testvériség, Budapest, é. n. [1918]; Novoszel István: Egy Julián-tanító odisszeája, Salgótarján, Végh Kálmán könyvnyomdája, 1928; Baranyai Júlia: Vízbe vesző nyomokon – Fejezetek a Dráva-szög történetéből, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1977; Penavin Olga: Szlavóniai (kórógyi) szótár I–III, Újvidék, Forum Könyvkiadó, I. kötet é. n. (1965), 413 p., II. kötet, 1975, III. kötet, 1978; Penavin Olga: Szlavóniai magyarok, Üzenet, 1979. szeptember, 671–673. p.; Szita László: Válogatott dokumentumok a baranyai háromszög politikai történetéhez, 1941–1944, Eszék, Horvátországi Magyarok Szövetsége, 1980; Penavin Olga: A nagycsaládszervezet Szlavóniában (Kórógyon), Újvidék, Forum Könyvkiadó, A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1981; Penavin Olga: Horvátországi (szlavóniai) magyar nyelvjárási atlasz, Újvidék, A Magyar Nyelv Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1984; Penavin Olga: A szlavóniai magyarságról, Horvátországi Magyarság, 1996. június, 6. szám, 3–11. p.; Bencze Sándor: A szlavóniai szigetmagyarság történetéből, Eszék, Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 2. szám, 1980, 166–174. p.; Herceg János: Magyarok Szlavóniában, Világszövetség, 1993. február 2., 1–2. p.; Teleki Domokos: Egynémely hazai utazások leírása Tót- és Horvátországnak rövid esmertetésével együtt, Budapest, Balassa Kiadó, 1993; Bernics Ferenc: A Julián akció – Egy „magyarságmentő egyesület” tevékenysége Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában, és a jelen (1904–1992), Pécs, Baranya Megyei Könyvtár, 1994; Lábadi Károly: Istenek hajlékai a Drávaszögben, Budapest, A Ráday Gyűjtemény Tanulmányai 5., 1994; Lábadi Károly: Drávaszög ábécé, Eszék, Budapest, 1996; Lábadi Károly: Istennek népei a Drávaszögben, Eszék, 2000; Lábadi Károly: Egyházak Alsó-Baranyában és Szlavóniában, Eszék, HunCro Médiaközpont Kft., 2012; Mák Ferenc: A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája, Újvidék, Forum Könyvkiadó és Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2008
(Folytatjuk)
Vörösmart
Nyitókép: Csúza
