Ha majd néhány évtized múlva történészek és politológusok értelmezni próbálják azt, hogy a 2025-ös év körül mi történt Oroszországgal, Ukrajnával és Európával, lehet, hogy birodalmi háborúként fogják értelmezni azt, amiben mi most éppen élünk.
A szovjet birodalom létrejötte
A szovjet birodalom gyökerei Skandináviáig, Bizáncig és Mongóliáig nyúlnak vissza, valamint a nagy síkság szlávjaiig, és néhány nyugati eszméig.
Amíg Nyugaton a vikingek kalandozásai, kereskedései és időnkénti rablóhadjáratai folytak, addig Keleten, a nagy folyók vidékén is jelen voltak a skandinávok, a varégok, akik főleg Bizánccal kereskedtek. A volgai vikingek a Kaszpi-tenger vidékén folytatták kereskedésüket. Ez az életmód meglehetősen szilárd államszervezetet igényelt, amelynek megszervezésében a vikingek kiválóak voltak. Így jött létre a Kijevi Rusz. A skandinávok nem akartak minden évben visszatérni, ezért praktikus volt, hogy a Dnyeper folyó mentén hozzák létre a központjukat, Kijevet. Valószínűleg ők adták a város nevét is, noha a vikingek előtt is volt élet azon a helyen. Mindazonáltal, a kazároktól elfoglalva, Oleg megalapította a Kijevi Ruszt, a vékony skandináv uralkodó réteg pedig elszlávosodott.
Ezután következett a Bizánc elleni támadások sora, amelynek az lett a vége, hogy a bizánci források alapján felvették a kereszténységet, és Moszkva a harmadik Rómaként tekinthetett magára Bizánc 1453-as elfoglalása után. Ebben az időszakban a központ már átkerült Moszkvába, hiszen a 13. század elejétől a déli részeket a mongolok kontrollálták; miután a Kalka folyó menti csatában (1223) legyőzték a Kijevi Ruszt. A bölcs Jaroszláv által kitalált örökösödési rendszer is megszűnt. A Moszkvai Fejedelemség eléggé távol volt ahhoz, hogy a mongolok aktívan legyenek jelen; csupán az adót szedték be, de ez sem tarthatott örökké.
A Kijevi Rusz romjain épült ki a moszkvai Oroszország, amely már akkor jelentős területű volt, de birodalomként úgy jött létre, hogy – a szőrmekereskedelem miatt – meghódított Észak-Ázsiáról kinyilvánította, hogy az övé. Az oroszoknak a 17. századig nem volt közük a helyi lakossághoz, de civilizációs értelemben más fejlettségi szinten álltak. A már akkor kiépült atlanti civilizáció hatására jó fegyverekkel rendelkeztek, valamint sok kulturális és technikai vívmány birtokában voltak. A helyi lakosság a természethez illeszkedő életmódot folytatott, így kevés esélyük volt az oroszokkal szemben. Egy személyben jelent meg náluk a felfedező, a kereskedő, a hódító és a katonáskodó jövevény. Az iskolákban nem tanítják az orosz, illetve orosz szolgálatban álló felfedezők életrajzát, pedig a birodalmi nagyság kialakulásában óriási szerepük volt. Habarov és Behring neve azonban felkerült a térképre.
Közép-Ázsiát és a Kaukázus vidékét katonai erővel szerezte meg Oroszország. I. (Nagy) Péter és Nagy Katalin reformjaikkal közelítették az országot Európához. Közben birtokba vették Észak-Ázsiát, politikai érdekeik és hódító szándékuk pedig a Balkán és a Fekete-tenger felé fordult. Kialakult az a helyzet, hogy az ázsiai szomszédoknál fejlettebb fegyverekkel rendelkeztek, és az európai államokhoz képest hatalmas hadsereget tudtak kiállítani. Ez rányomta a bélyegét az egész 19. századra, sőt már Lengyelország háromszori felosztásánál (1772, 1793, 1795) is megnyilvánult. Egy negyedik felosztásnak tekinthetjük a 1939-est, amikor a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió osztozott a lengyel területeken.
A Szovjetunió létrejöttére az első világháborús sokk volt a legnagyobb hatással. Így a szocializmus és a marxizmus sajátos változatát hozták létre és védték meg (1917 és 1922 között), és az orosz birodalomból szovjet állam lett. A második világháborúban tovább növelte területét, nagyjából 22,5 millió négyzetkilométerre.
Ukrajna nagyjából a Kijevi Rusz területét örökölte. Nyugati része Halics-Galícia és Volhinia volt; az előbbi kezdetben a Lengyel–Litván államszövetség része volt, később az Osztrák–Magyar Monarchia része lett. Volhinia az első világháború utáni Lengyelország része lett. Ukrajna keleti része a Moszkvai Fejedelemség fontos peremterülete volt, és inkább orosz kontroll alatt állt. Ukrajna közepén sajátos harcos kultúra alakult ki, a kozák hetmanátus, amely gyakran önálló volt, de a Nagy Péter utáni időszakban inkább Oroszországhoz tartozott. A második világháború után Ukrajnát olyan területekkel bővítették, amelyek inkább orosznak tekinthetők, de ezek a terjeszkedések a szovjet érában nem játszottak jelentős szerepet.
Az első világháború után kétszer is átélték az ukránok a „hlodomort”, azaz az éhínséget (1921–1922 és 1932–1933, az utóbbi még az elsőnél is szörnyűbb volt), amikor Sztálin összegyűjtötte a gabonát, a településeket körülzárta, és sokan – a létszám vitatott – éhen haltak. Emiatt jelentek meg a második világháborúban a fanatikusan szovjetellenes ukrán vezetők, akiknek az ideológiai besorolása kényes téma és könnyű sommás ítéletre jutni; itt és most erről részletesen nem lehet értekezni.
A szovjet birodalom szétesése
A II. világháború után, sőt már abban elkezdődött az a szembenállás, ami a hidegháborúhoz vezetett. A világtörténelemben először két szuperhatalom jött létre, az USA és a Szovjetunió. A hidegháború kétszeresen is háború volt. Egyrészt a két hatalom peremterületein háborúk dúltak, sőt 1962-ben az atomháború majdnem bekövetkezett (kubai válság). Másrészt a hidegháború egy ideológiai, termelési, technológiai, diplomáciai háború is volt. Ebben a szovjet fél alul maradt, mert az USA Ronald Reagan idején meghirdetett „csillagháborús” tempóját a Szovjetunió nem tudta követni. Egyébként a „Stratégiai Védelmi Kezdeményezés” lényege az volt, ami a mai háborúskodás egyik fő problémája is, azaz műhöldak, és földi légelhárítás összehangolásával egy olyan „kupolát” létrehozni, amin nem tud átjutni semmilyen idegen rakéta.
Gorbacsov szovjet elnök viszonylag gyakran találkozott Reagan és idősebb George Bush elnökökkel. Ennek eredményeként az USA visszafogta fegyverkezését, a Szovjetunió pedig megszűnt szuperhatalom lenni („csak nagyhatalom” maradt). 1989-ben körvonalazódott az új világrend a máltai csúcstalálkozón. Gorbacsov politikáját megelégelték a keményvonalas kommunisták, és 1991. augusztus 19-én puccsot hajtottak végre, amely nem sikerült, de a Szovjetunió bomlását igazán meggyorsította.
A szovjet örökség sorsa
Gorbacsovot nem tekintik jó elnöknek az oroszok. Nyugaton ugyan kitüntetéseket kapott, de Oroszországban soha nem bocsátották meg neki, hogy hagyta széthullani a birodalmat.
Először a balti államok – Litvánia, Lettország és Észtország – léptek ki, amelyek már 1990-ben a függetlenedés útjára léptek, és 1991 végén függetlenségüket elismerték. Ezek az államok a második világháborús traumák miatt politikailag gyorsan távolodtak Moszkvától. A többi tagköztársaság is kivált, de létrejött a Független Államok Szövetsége (FÁK), amely azonban nem bizonyult sikeresnek. Fehéroroszország akkori elnöke vállalta, hogy közeli kapcsolatban marad Moszkvával, cserébe Lukasenko fenntarthatta a korlátlan hatalmát. Közép-Ázsia sorsa más volt, ott ugyanis megjelentek a kínai, amerikai és török érdekek is. Az öt közép-ázsiai ország közül csak Tádzsikisztán lakóinak zöme nem beszél a törökkel rokon nyelvet (ők az iránival/perzsával/farszival rokon nyelvet beszélnek).
Fontos visszatérnünk arra, hogy a Szovjetunió bukása részben a nagyon hatékony nyugati propagandának volt köszönhető. Minden kelet-európai ország, amely tagja volt a KGST-nek (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa), és a Varsói Szerződésnek, valamint Ukrajna, Georgia (oroszul: Grúzia), és a Kaukázus vidékének a lakossága jól akart élni, úgy, mint ahogyan azt a Nyugatról bemutatták nekik. Ez azt jelentette, hogy támogatták a NATO- és EU-csatlakozást. A NATO-ba a volt Varsói Szerződés országai és a három balti állam két hullámban lépett be: 1999-ben és 2004-ben. Ezzel elkezdődött az egykori Szovjetunió befolyási övezetének átvétele. Kelet-Németország sorsa még egyértelműbb volt, hiszen megszűnt, és tartományonként egyesült Németországgal 1990-ben. Az EU 2004-ben tíz országot vett fel, többségük az egykori KGST tagja volt, majd később kisebb bővítések is követték. Az orosz közvélemény szemében ez a gyengülés jele volt. Ugyanakkor a magas kőolajárak miatt az életszínvonal nőtt. Borisz Jelcin (1991–1999) elnök nem igazán tudta és bírta vezetni az országot; külügyminisztere, Kozirjev, szinte mindent megszavazott az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Jevgenyij Primakov már keményebben képviselte az orosz érdekeket 1996-tól. Közben az orosz vagyon ki-, be- és átszervezése is folyt. Ezt a korszakot leginkább a Jukosz olajvállalat vezetőjének, Mihail Hodorkovszkijnak a karrierje jellemzi, akit 2003-ban már Putyin hatalma alatt börtönöztek be, és aki 2013-ban rejtélyes alku eredményeként kiszabadult – Putyin kegyelmet adott neki – és Németországba távozott.
A Putyin-korszak kezdete
Jelcin elnök 1999-ben nevezte ki Putyint miniszterelnöknek, majd utódjának. Már Primakov esetében is észlelhető volt, hogy az orosz állam mély rétegeiben (titkosszolgálatok, katonaság) nem nézték jó szemmel az eseményeket.
A gorbacsovi korszak óta mit is kaptak? Az összes egykori szövetségesük átállt, a NATO és az EU oldalára, sőt Észtországban kifejezetten elnyomóan ( de máshol sem igazán toleránsan) viselkedtek az oroszokkal szemben. A közép-ázsiai országok helyzete bizonytalan volt, és ne feledjük el a két csecsen háborút sem (1994–1996 és 1999–2000). Csecsenföldön és Dagesztánban szeparatista mozgalmak jelentek meg, ezek az Oroszországi Föderáción belüli területek voltak. A kitartó csecsenekkel Putyin csak később számolt le végleg. A terrortámadásokkal még neki sem sikerül teljesen leszámolnia, azonban a nagyon komoly erőfeszítéseknek köszönhetően a 2000-es évek közepétől csökkent a számuk. Ebben az időszakban az ukránok azzal zsarolták Oroszországot és az egykori szövetségeseiket, hogy a tél közeledtével beszüntették az olajszállításokat (Balti Áramlat, Nord Stream 1). 2010-ben részben azért építették Németország felé, hogy arra csak a két ország vezetése lehessen hatással.
Putyin tehát megálljt parancsolt Oroszország „szétlopásának”, noha eszközei egyre inkább egy diktátor eszközei voltak. Számos újságírót és ellenfelet eltüntetett diszkrét kegyetlenséggel. Ez azonban nem zavarta a lakosságot, mert végre ismét erős elnökük volt! Az erős elnök beavatkozott a Kaukázus ügyeibe (pl. a 2008-as támadás Georgia ellen) és Közép-Ázsiában is jelen volt.
(Folytatjuk)
2. rész
