4. rész
Bánát, Bánság a történelmi Magyarországnak a Maros–Tisza–Duna és az erdélyi hegyek által közrefogott vidéke, 1876–1918 között Torontál, Temes és Krassó-Szörény megyék területe, de önálló politikai egységként soha nem létezett. Történetírásunk Magyarország népes és gazdag vidékeként tartja számon, a Hunyadiak korában csak Temes vármegyének 19 vára, 22 városa és 940 faluja volt. A vidéken a rómaiak, a gótok, a hunok és az avarok után Árpád vezér honfoglaló magyarjai teremtettek maguknak otthont. 1089-ben a kunok, 1129-ben és 1150-ben a bizánciak, 1241–1242-ben a tatárok pusztították, 1392-ben a török hadak első betörésétől kezdve négyszáz éven át szinte évtizedenként hadszíntérré vált. 1715. október 16-án Musztafa pasa Temesvárt átadta Savoyai Jenő csapatainak. A vidéket azonban – melyen 101 teljesen elhagyott, 50 részben lakott falut találtak – a Habsburgok is meghódított gyarmatként kezelték.
Az 1718. június 21-én megszületett pozsareváci béke nyomán a terület felszabadult a török megszállás alól. A császári udvar bánt ugyan nem nevezett ki, de a vidéket attól kezdve temesi bánságnak, vagy csak Bánságnak nevezték. Első kormányzója Mercy Claudius Florimund tábornok volt, aki a német tartományokból parasztokat, Mária Terézia pedig a Balkán-félszigetről szerbeket, makedónokat, görögöket, ruméneket és bolgárokat telepített a Bánságba. A katonai közigazgatás 1751-ben történt megszűntekor a Bánságot temesi, becskereki, csanádi, verseci, karánsebesi, lippai, lugosi, mehádiai, pancsovai és újpalánkai kerületre osztották. 1766-ban a terület lakossága 33.000 lélek volt, az erőteljes betelepítés során azonban a pancsovai, az újpalánkai, a mehádiai és a karánsebesi őrvidék 23 községe lakosainak száma 450.000-re nőtt. A török hódoltság alatt kevés szerb is lakott a vidéken, 1740 után, illetve 1751-ben a tiszai határőrvidék feloszlatása után a Maros és Szeged vidékéről Dél-Bánságba húzódtak le, és Kikinda környékén telepedtek le. A Temesi Bánságot 1778-ban visszacsatolták Magyarországhoz, területén megalakították Krassó, Temes és Torontál vármegyéket. A Temesi Bánságot – Temeswarer Provinz, Banatus Temesvariensis néven – katonailag továbbra is Bécsből kormányozták. „Torontál vármegye egy a legszebb és a legnagyobb vármegyék közül Magyarországban” – írta Teleki Domokos Egynémely hazai utazások leírása Tót- és Horvátországnak rövid esmertetésével együtt című, 1796-ban megjelent útirajzában. „A Marostól fogva, mely annak északi határja, lenyúlik a Banátusi-illyriai határkerületekig a Dunától mintegy négy mérföldig. Napnyugatra a Tisza vize határozza, napkeletre pedig Temes vármegye. Az egész vármegye egy sima térség. Földje igen termékeny, és mind gabonát nagy bőséggel terem, mind kövér legelőkkel bír. Égtája, valamint a más két banátusi vármegyéknek (és Bács vármegyének is), melegebb, mint Magyarországnak más részeiben. Sajnállani lehet, hogy még ezen vármegye nagyságához képest kevéssé népes, és hogy sok szélesen elterjedt földjei használhatatlan állapotban lévén, mindaddig műveletlenek.” Az utazó szeme elé csupa mocsaras helyek, náddal beterített posványok tárultak. Ez adhatott okot II. Józsefnek a betelepítés folytatására: az 1782. szeptember 21-én kiadott császári pátens a bevándorlóknak vallásszabadságot, földet, lakóházat ígért. Sokfelől érkeztek a földnélküliek csoportjai: a debelyacsaiak ősei 1794-ben Hódmezővásárhelyről, Szentesről, Makóról és Gyöngyösről érkeztek Bánátba. Kalapis Zoltán megfogalmazása szerint azok, akik megülték a tájat, nem katonaként jöttek a határőrvidékre, hanem kedvezményezett telepesekként; ingyenes úrbéri telek, szesszió – 34 holdnyi földterület – járt nekik, és tíz évre szóló adókedvezmény, mert a kincstár megítélése szerint legalább ennyi időre volt szükség, hogy a műveletlen földek újra termőre forduljanak. A betelepülők a hadkötelezettség alól is mentesültek.
Bánát közigazgatási központja Nagybecskerek 1769-ben Mária Teréziától megkapta a mezővárosi rangot, 1778-ban a vármegyei szervezet visszaállításakor a város vármegyei székhely lett. Becskerek jelentősége a törökök előnyomulásával fokozatosan nőtt, amikor az ország déli védővonala végig török kézre került, Becskerek Délvidék kulcsává vált.
Az 1840-es években a dél-magyarországi megyék első történésze, Bárány Ágoston volt a térségben folyó történeti kultúrmunka megszervezője. Első munkái – a Nemzeti haladás (1831), a Torontál megye hajdani, ’s mostani nevezetéről (1833) című írásai még Debreczenyi Bárány Ágoston néven jelentek meg, ám a Budán 1845-ben a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda kiadásában megjelent Torontálvármegye’ hajdana című könyve címoldalán már a Bárány Ágoston név szerepelt.
A kiegyezést követő fél évszázad során a Bánátban teljes pompájában bontakozott ki a magyar közművelődés, fölvirágzott az irodalom, a sajtó megjelenési lehetőséget biztosított a közélet szereplőinek, és teljes vertikumában kiépült az iskolahálózat is. A magyar nemzeti közművelődés és a magyar állameszme megszilárdítása, valamint Délmagyarország történeti múltjának felderítési szándékával Temesváron Ormós Zsigmond temesi főispán vezetésével 1872-ben megalakult a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum-Társulat. 1873-ban és 1874-ben terjedelmes emlékkönyvet adott ki, 1875-től kezdve pedig megjelentette a Történelmi és Régészeti Értesítőt. Az 1875 óta sikeresen működő Nagybecskereki Polgári Magyar Olvasókör 1885. szeptember 27-én módosította tevékenységi körét, és Torontál vármegyei Magyar Közművelődési Egyesület néven folytatta működését. Aranykorát a XX. század első évtizedeiben, dr. Vinczehídy Ernő igazgatósága idején élte. A katonai határőrvidék felszámolását követően, az 1870-es évek végén Pancsován, 1875-ben Fehértemplomban, 1877-ben pedig Nagykikindán magyar tannyelvű főgimnáziumot alapítottak, ahová a kultuszminisztérium a korszak legkiválóbb tudós tanárait helyezte ki oktatónak.
Nagybecskereken 1847 őszén alakult meg Pleitz Ferenc Pál kiadóháza, 1848 júniusában ő adta ki Bárány Ágoston Temesvármegye emléke című történelmi munkáját. A szabadságharc után a Pleitz-kiadó könyvek sorát jelentette meg, 1892-ben Pleitz Ferenc Pál adta ki Szamota István Régi magyar utazók Európában 1533–1770 című jeles könyvét is.
Nagybecskerek jelentős sajtóval rendelkezett, 1851-ben Mayer Rezső szerkesztésével jelenik meg a Grossbecskereker Wochenblatt című társadalmi hetilap, 1871-ben Somfai János szerkesztésével indult a Torontál című politikai napilap, 1906-ban Hell Károly szerkesztésével jelent meg az Unser Blatt című politikai hetilap, 1907-ben Kaufmann István szerkesztésével indult a Südungarische Rundschau című társadalmi hetilap, 1911-ben Kanizsa Ármin szerkesztésében került az olvasók asztalára a Torontáli Híradó című lap.
Az I. világháború katonai összeomlásakor a területet a versalles-i békerendszerződés szerint részben a Szerb–Horvát–Szlovén királyság, részben Románia között osztották fel. 1941–1944 között a Jugoszláviát megszálló németek közigazgatási irányítása alatt állt, 1944 nyarán német lakóinak többsége elmenekült, az otthon maradottakat nagyrészt internálták. A német megszállás megszűntekor Bánát–Bánság keleti része – Temes és Krassó-Szörény megyék – Romániához, a nyugati része a Szerbiához tartozó Vajdasághoz került.
Irodalom: Debreczenyi Bárány Ágoston: Nemzeti haladás, Tudományos Gyűjtemény, 1831. IV. szám, 123–125. p.; Debreczenyi Bárány Ágostony: Torontál megye hajdani, ’s mostani nevezetéről, Tudományos Gyűjtemény, 1833. X. szám, 84–89. p.; Bárány Ágoston: Torontálvármegye’ hajdana, Budán, A’ Magyar Kir. Egyetem’ betűivel, 1845; Böhm Lénárt: Dél-Magyarország vagy az ugynevezett Bánság külön történelme I–II., Pest, Emich Gusztáv tulajdona, 1867; Hertelendy József: Torontálmegye közigazgatási, közgazdászati és közmívelődési állapota az 1874-ik évben, Nagy-Becskereken, Pleitz F. Pálnál, 1875; Szentkláray Jenő: Száz év Dél-Magyarország újabb történetéből, Temesvár, 1879; Pesty Frigyes: A történeti földrajz kérdései Torontálban, Történelmi és Régészeti Értesítő, 1879. 153–165. p.; Krüner Ágoston: Torontál vármegye 1870-ik évi népszámlálása, H. n., É. n.; Leitich Antal: Torontálmegye földrajza tekintettel az egyes helyekhez kötött legfontosabb történelmi mozzanatokra, Temesvár, 1881; Paulini Károly: Torontálmegye földrajza – Torontálmegyének iskolai használatra átdolgozott térképével, Pancsova, Nyomatott Koszánovics és Popovicsnál, 1886; Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában II., Budapest, Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia, 1890; Baróti Lajos: Jelentés a Bánság 1731-iki összeírásáról, különösen a becskereki, pancsovai, új-palánkai, verseci kerületekről I–II., Történelmi és Régészeti Értesítő, 1890. 186–229. p.; Baróti Lajos: A bánsági legrégibb német település története I–II., Történelmi és Régészeti Értesítő, 1892. 11–27. p. és 53–68. p. – Függelék: Adatok a bánsági legrégibb német telepek történetéhez, 83–100. p.; Baróti Lajos: Újabb adatok a bánsági legrégibb német telepítésről, Történelmi és Régészeti Értesítő, 1894. 47–53. p.; Hegedűs János: Torontál vármegye szabályrendeletei, Nagy-Becskerek, Pleitz Fer. Pál, 1899; Bodor Antal: Dél-magyarországi telepítések története és hatása a mai közállapotokra, Budapest, 1914; Jeszenszky Ignácz: Torontál vármegye gazdasági monográfiája, Budapest, Pesti Könyvnyomda-részvény Társaság, 1904; Buchmann Károly: A dél-magyarországi telepítések története – I. Bánát, Budapest, k, n., 1936; Oberding József György, dr: A bánsági magyarság, Budapest, különnyomat a Láthatár V. évfolyamának 5. számából, 1937; Jakabffy Elemér: A Bánság magyar társadalmának kialakulása a XIX. század folyamán, Lugos, 1940; Jakabffy Elemér: A Bánát (Bánság) magyar társadalmának kialakulása a XIX. század folyamán: Magyar Kisebbség, 1940. május 1., 9. szám, 205–208. p. és 1940. május 16., 10. szám, 228–237. p.; Buchmann Károly: A Bánát kiváló férfiai, Budapest, 1941; Mák Ferenc: A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája, Újvidék, Forum Könyvkiadó és Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2008.
(Folytatjuk)
Nyitókép: A verseci templom
