Verne Gyula regényeitől kezdve tudjuk, hogy az írók képesek megjósolni a jövőt. Olykor kísérteties hasonlóságot vélünk felismerni az évtizedekkel korábban született szövegek és jelenkorunk valósága közt. A képzelet szüleményeinek megvalósulása bezzeg nem minden esetben örömteljes, hanem bénítóan fájdalmas. Stephen King a Mr. Mercedesben a maga módján előre jelezte az Európára nehezedő terror-fenyegetést, és már 1978-ban – talán az 1976-os ebola-járvány ihletésére – megjósolta a pusztító (akár a Covid-19) vírus megjelenését, azzal, hogy a gyilkos ragály nem Vuhanból, hanem egy kaliforniai katonai laboratóriumból szabadul el, és az elnevezése is más. (A kínaiak ma is azt állítják, hogy a koronavírus amerikai találmány – de ebbe ne menjünk bele.)
Könyvtárnyi irodalma van a járványoknak, a lepra megjelenését már i. e. 1750-ben lejegyezték, majd következett a pestis, a Bibliában az apokalipszis negyedik lovasa a döghalál[1], a szépirodalomba a Dekameronon és a Canterbury meséken át szivárgott be egészen Albert Camus A pestis című regényéig. Most nem kívánok tovább időzni se a járványoknál, se az általuk ihletett irodalmi műveknél, pedig megérne egy misét a kolerázótól az aszteroidákon érkező gyilkos vírusokig, talán egyszer még sort keríthetek erre a témára is. (Esetleg a King-csemete Joe Hill Spóra című regényének ismertetése ad ehhez bővebb teret.) Jelen pillanatban ugyanis nem maga a halálos kór, hanem a következményei lényegesek, éppen úgy, mint a The Walking Dead[2] 2010 és 2022 közt sugárzott, 177 epizódos tv-sorozatban sem a zombik érdekesek, hanem az, hogy a túlélők miként képesek emberi viszonyokat kialakítani egymással egy életképes közösség létrehozása érdekében, vagyis egy lélektani és társadalmi szituáció.
Tudjuk, hogy minden félelem, avagy fóbia alapja irracionális, erre alapoz a riogató horror műfaja. Ezzel szemben a természeti katasztrófák kivédhetetlenek, miként a világjárványok is azok. Nagyon is kézzelfogható következményekkel járnak, röviden: joggal rettegünk tőlük, már akkor is, ha nem közvetlenül, hanem az írói fantázia közvetítésével szerzünk róla tapasztalatokat. Az árvizektől, hegyomlástól, erdőtűztől, repülőgép lezuhanásától, hajó elsüllyedésétől, kisbolygó Földbe csapódásától, atomháborútól, biológiai fegyverektől stb., kiinduló, immár racionális félelem termelte ki a nem kevésbé borzongató katasztrófairodalmat. Ennek körébe sorolhatjuk King Végítélet című, 13 magyar nyelvű kiadást megélt és filmsorozatban[3] is feldolgozott disztópikus regényét. King tudja, hogy az emberiség legnagyobb ellensége nem bármely elemi csapás, hanem maga a homo sapiens. Azt pedig mi, egyszerű emberek is tudjuk, hogy a tudományos és technológiai kísérletek első sorban katonai célokat szolgálnak, vagyis lényegük a pusztítás, amióta a homo sapiens birtokába vette a tüzet. Szándékosság hiányában mindössze egyetlen parányi véletlenre van szükség, és kezdetét veszi az elkerülhetetlen katasztrófa. Ez történik a Végítéletben is, és eddig tart a katasztrófairodalom, amiből kiviláglik, hogy Állam Bácsi nem is olyan jótékony és oltalmazó, hogy a túlélést a himnusz éneklésével kellene megkoronázni, innét kezdődik King misztikuma. A futótűzként terjedő járvány irgalmatlan pusztítást végez a lakosság körében – ám akadnak túlélők is, akikre nincsen hatással a vírus. Túlélésükre nincsen magyarázat, mindössze annyi a közös bennük, hogy hasonlókat álmodnak – vagy a Gondviselés, vagy a Gonosz megjelenítője hívja őket valahová, valamiért. A túlélők több csoportban el is indulnak, hogy új közösséget alkossanak, amihez a korábbi, a bizonyítottan érvényes közösségi és erkölcsi normák betartása szükséges – létrehozzák a Szabad Zónát, csakhogy a Gonosz minduntalan áskálódik… székhelyét a bűn modern kori központjába, Las Vegasba teszi.
A Végítélet (The Stand – magyarul Az állvány) a szerző negyedik megjelent regénye. Teljes írói vértezetét megcsillogtatja benne, szétfuttatja a szálakat, majd a szerteágazó fonalakat látványos faliszőnyeggé szövi össze. Szereplői korántsem légből kapottak, mértékadó hátteret teremt mögéjük, az egymás iránti viszonyaikat hiteles szituációk révén mutatja be. A teremtett helyzetnek megfelelően erős a történet filozófiai háttere, hiszen vaktában nem lehet új társadalmat teremteni, alaposan és sok szemszögből meg kell gondolni a dolgokat. Ennek ellenére minden oldalon történik valami, ha nem is akció, akkor fontos elmélkedés, nem unalmas az 1226 oldal[4] egyike se. Az elbeszélt történet ugyan ennek az egynegyedébe is belefért volna, ám a többi az, amiért szeretjük Kinget olvasni: testközelbe hozza szereplőit, (van belőlük bőven, egyesek csupán epizodisták), nem csupán a múltjukat, a velük történt eseményeket ismerjük meg, hanem jelen tetteik motivációját, még azt is sejtjük, hogy mire készülnek a jövőben. Az ebben az esetben mellékes, hogy igazán szimpatikus alig akad közöttük, van aki szerethető, van, aki nagyon nem az. Az pedig külön jellemző a szerzőre, hogy a rokonszenves szereplőit se kíméli meg a haláltól. A történetszövés és a karakterképzés mellett a harmadik mesterfogása az elbeszélés egységesítése, nála nem marad soha elvarratlan szál, és minden jelentéktelen részlet fontos szerepet kap, mint a csehovi puska, ami ha megjelenik a falon egy színdarabban, akkor valamelyik felvonásban biztosan el is sül. Itt kifejezetten nagyot durran.
A közvélemény King legjobb regényének tartja a Végítéletet, ebben a kérdésben én nem mernék állást foglalni. Csupán a megírás időszakát tekintve, előtte jelent meg a Ragyogás, ami legalább ennyire nyerő, utána meg a Holtsáv, ami messze elmarad a másik kettő mögött. Az viszont vitathatatlan, hogy a Végítélet egyszerűen remekmű. Zseniális, ahogy a jó és a rossz harcának ábrázolása során felmutatja, hogy az emberbe mégiscsak szorult valami a jóságból, a homo sapiens mégsem a Teremtő egyik elcseszett kísérlete.
Ki gondolná, hogy egy posztapokaliptikus világ elemeiben akár megható is lehet? Hát Stephen King tolmácsolásában ez a történet nem globális katasztrófáról, hanem az ember(i faj) önmegismeréséről szól. Megérteti, hogy a Jó és a Gonosz egyaránt a Mindenütt Jelenlévő teremtménye, akiknek jó nagy játszóteret adott, és a viaskodásuk életre-halálra megy. Elgondolkodtató, miközben szórakoztató is. Hogy miért lett Az állványból Végítélet? Ennyi erővel Karón varjú is lehetne a címe. Ennek megértéséhez el kell olvasni a regényt, vagy bár megnézni a filmsorozatot.
Végül egy – talán nem kegyeletsértő – észrevétel: a regény eddigi összes magyar kiadása Bihari György[5] 2001-es fordításán alapul. Nagyon úgy tűnik, ráférne már egy újabb fordítás, ami közelebb hozná a szerző szó- és fogalomhasználatát, visszavenne a magyarítás modorosságából, felrúgná a rendszerváltás előttről örökölt fordítói reflexeket.
[1] A fehér ló és a rajta nyargaló Halál a King-regény visszatérő motívuma
[2] Arra már senki sem emlékezik, hogy a sorozatot egy képregény ihlette, de a Végítéletből készült négy hosszú epizódos sorozat nyomán – aminek a forgatókönyvét is King írta – csupán magyarul 13 kiadás jelent meg két évtized alatt.
[3] A Végítélet címen forgalmazott Doomsday mozifilm alapötlete is a gyilkos vírus, de semmi köze ehhez a regényhez, mellesleg egy épületes marhaság
[4] A monumentális regényt fizikai súlya miatt egyes kiadásoknál két kötetre osztották
[5] Az 1952-ben született és 2020-ban elhunyt fordító szakmája egyik legjobbja volt
