Eddig egy híján hatvan regényt olvastam Stephen King tollából, ám még áll egy „kisebb” életműnyi könyve a polcomon. A hatvanadik előtt megtorpantam, nem mintha megcsömörlöttem volna a szerzőtől, hanem egy időre félretettem műveit. Hasonlóan jártam el Dean R. Koontz műveivel is, akinek 21 regényét olvastam el. Kinghez hasonlóan ő is a kedvencem, akinek népszerűségét mi sem támasztja jobban alá, mint hogy a nevéből egy idő után törölte a Ray középső nevét jelző „R”-betűt, mert dedikálások során értékes másodperceket vesztegetett e betű leírására, és ettől fogva Dean Koontz – meg K. R. Dwyer, Deanna Dwyer, Brian Coffery, Aaron Wolfe, John Hill, Leigh Nichols, Owen West, Richard Paige, Leonard Chris (ál)néven publikált[1]. Őt jelenleg is szüneteltetem, amióta sorozatokat kezdett írni, Odd Thomas, aminek első története és filmváltozata is megnyerő volt, a Jane Hawk-sorozat, meg a részben társszerzőkkel írt Frankenstein történeteit meguntam. Mindkét szerző számos művét filmre vitték, sorozatokat készítettek belőlük, King előszeretettel mutatkozott is a filmekben, ám egyszer rájuk lehet unni.
Pihentetésük során annak néztem utána, hogy más szerzők más nyelvterületen milyen thrillereket írnak. Igyekeztem felfedezni a skandináv krimik világát, ott a norvég Jo Nesbø művei jöttek be igazán, találtam érdekes szerzőket az olaszok meg a spanyolok közt is, ám végül visszacsábultam az angol nyelvterületre, újabb kedvencem lett a Douglas Preston–Lincoln Child szerzőpáros, Joe Hill – aki Stephen King egyik fia, nem azonos Dean Koontz John Hill álnevével – meg Lee Child. Távol-keleti szerzőtől nem olvastam horrort, noha a témában készült japán és koreai filmek elképesztők és gyomorforgatók. Ezen előzmények után vettem elő újra Kinget. Merő óvatosságból egy korai, még Richard Bachman álnéven írott regényét, aminek címéről és borítójáról úgy véltem, valami Rambo-szerűség lehet. David Morell regénye 1972-ben jelent meg, a belőle készült filmet pedig tíz év múltán, egy évvel King kiválasztott művének megjelenését követően mutatták be. A feltételezésem nem jött be, így következő alkalommal egy semlegesebb címet kerestem, így esett az egyszerre semmit és mégis sokat mondó Az Intézet elnevezésű vaskos regényre a választásom. A címadásból nem tudjuk meg, hogy miféle intézetről lehet szó – hiszen nagyon sokféle létezik belőlük –, másfelől sejtjük, hogy valamiféle zárt közösségről lehet szó, és ahol emberek kerülnek állandó kapcsolatba egymással, nagyon bizarr dolgok is megtörténnek. King pedig a legbanálisabb témából is varázslatos fantáziavilágot képes teremteni. Ám az sem mellékes, hogy King ezen regénye megjelenésének évében, 2019-ben elnyerte az „év horrorja” címet és a The New York Times válogatásában bekerült az év 100 legfontosabb könyve közé.
A tudomány, az irodalom és a filmipar az utóbbi időkben komoly „érzékenyítést” folytat annak érdekében, hogy elfogadjuk, léteznek extra képességekkel bíró személyek, akik olyan dolgok megvalósítására képesek, amire mások nem. Olyasmire, amit egykor az „okkultizmus” fogalmához soroltak, démonok és boszorkányok képességének tartottak, ma paranormális tevékenységként tartanak számon, ilyen a telepátia, a telekinézis, az érzékeken kívüli érzékelés, a bekövetkező események előre megérzése stb. Vitatott, hogy adottságuk áldásos-e vagy átkos, megeshet, hogy az általunk természetfelettinek tartott képességű személy nincsen tudatában lehetőségeinek, vele vagy körülötte egyszerűen megtörténnek a dolgok. Mások fölismerik saját, jóra vagy rosszra fordítható különlegességüket. A harmadik tényező a mindenkori hatalom, amely önös érdekei céljából mindenáron fel szeretné használni az extra képességű egyéneket saját – alantas és pusztító – érdekei megvalósításához. Az Intézet egy ilyen hely. Ide gyűjtik a különleges képességű gyerekeket, és igyekeznek kipréselni belőlük minden természetfeletti erejüket. Ebben Mrs. Sigsby, az Intézet igazgatója jár élen, A különleges adottságú gyerekeket, lányokat és fiúkat úgy ragadják ki családjukból, hogy elrabolják őket, szüleiket pedig brutálisan megölik. Másnap már egy ugyanolyan szobában ébrednek a katonai erődítményszerű Intézetben, mintha odahaza lennének. A regény Luke Ellis elrablásával kezdődik – noha a nevek nem fontosak. Úgyse vezetem végig a történetet, nem nevezem meg a szerethető vagy undorító karaktereket, sem a szívszorító és döbbenetes eseményeket. Az Intézet (a hatalom) célja, hogy felerősítse a gyerekek telepatikus, telekinetikus és egyéb paranormális adottságait, pusztító fegyvert kreáljon képességeikből[2], és a „világ megmentője”-ként bálványoztassa magát, amiért voltaképpen feláldozza a társadalmat alkotó egyéneket, egyedeket. A gyerekek pszichés állapotának fokozása rutinos szadista módszerekkel történik. Semmi olyan, amiről máshol, ha nem is irodalmi művekben, filmekben, akkor legalább összeesküvés-elméletekben ne esett volna szó. Csakhogy King azért a „Király”, mert minden történetben talál olyan sarokpontot, ahonnét a többiekkel szemben másként láttatja, mutatja be az eseményeket, a cselekmények lelki mozgatóerőit. Minduntalan a horror állandó témája, a Jó és a Gonosz küzdelme körött mozog, azzal, hogy nála nem kötelezően a Jó győzedelmeskedik”.
Nem tudom, más miként áll ezzel, de én nem szeretem azokat az alkotásokat, amelyekben állatok vagy gyerekek szerepelnek, mert rendre valami rossz történik velük. Az ilyen filmeket meg se nézem. Remélem, Az Intézetből nem forgatnak mozit, mert itt aztán történnek ocsmány dolgok a gyerekekkel. Nem horror a regény, inkább misztikus, ugyanakkor borzongató, visszataszító, és még belegondolni is rossz, hogy olyasmi megtörténhet, mint Az Intézetben.
Többéves kihagyás után nem csalódtam a „mai” Kingben, Az Intézet első harmada, benne a létesítmény leírása, kissé vontatott és látszólag kusza, rövidebbre is foghatta volna a szerző, mint pl. a hasonló témájú Később című kisregényében. A folytatás viszont pörgős, a végén pedig összeáll minden, ami kezdetben konfúzusnak tűnt. Az alaptéma ugyan nem a szerző agyából pattant ki, de ez semmit se csorbít élvezeti értékén, az pedig még emel is rajta, hogy egyes lélektani, magatartásbeli szituációkat korábbi regényeiből is beemel a szövegébe, természetesen nem szó szerint, hanem csupán hogy érezzük rajta Stephen King jellegzetes „kézjegyét”, aminek köszönhetően milliók kedvelik regényeit.
Végül meg kell említenem, hogy Pék Zoltán mellett a legtöbb és legterjedelmesebb King-regényeket fordító Bihari György Az Intézet fordításának megjelenését már nem érhette meg, ez volt utolsó King-fordítása.
[1]Sok álnév, de mi ez Fernando Pessoa 86 alteregójához képest? Ráadásul Kosztolányi Dezső is legalább húsz közismert álnéven és monogrammal írta alá cikkeit. Az írók egyszerűen hajlamosak több identitást is (f)elhasználni.
[2]Erre van kihegyezve a Fűnyíróember című mozifilm, amit az azonos című King-novella „alapján” forgattak, csakhogy a tízoldalas novellának köze sincs a másfél órás filmhez, King vissza is vonta nevét ettől az alkotástól.
