Békés Márton ahhoz a jobboldali értelmiségi generációhoz tartozik, amely a rendszerváltás után eszmélt (1983-ban született), és vált felnőtté. A szerző történész PhD, politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója és a Kommentár c. folyóirat (http://kommentar.info.hu) főszerkesztője, már több könyvet írt, és folyamatosan publikál. A legutóbbi könyvei a Nemzeti blokk és a Kulturális hadviselés – A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata. Ezenkívül valamilyen formában legalább féltucatnyi könyv megjelenésében is szerepe van. Tehát a szerző kiemelkedő produktivitással dolgozik, és intellektuális teljesítőképességének csúcsán van.
Békés Márton könyvében sok elemzést és lényeglátó következtetéseket olvashatunk. A szerző jó ismerője a magyarországi politikatörténetnek és párttörténetnek. Vizsgálódása leginkább az 1867-es kiegyezésig tér vissza, noha a „magabíró” ország képzete Széchenyitől ered. A bevezető rész után minden fejezetben elemzi a történeti és a pártpolitikai történéseket. Teszi ezt úgy, hogy megkíméli az olvasót attól, hogy hatalmas adatsorokat nézzen át – amit ő megtett –, azáltal, hogy a lényeges dolgokra koncentrál.
Az elemzéséből kitűnik, hogy amikor a magyaroknak alkalma nyílt választani, akkor a nemzeti oldalt juttatták hatalomra. A szerző sorra veszi az 1867-től a második világháborúig a kormányokat, és az igazán markáns politikai szereplőkről, pl. Bethlen Istvánról viszonylag sokat ír, és többször idézi, azaz hagyja is beszélni a forrását. Bethlen működése azért is különösen figyelemre méltó, mert egy rendkívül nehéz, örökölt helyzetet kellett kezelnie. Ez a szituáció párhuzamba állítható azzal, ahogyan a rendszerváltás előtti gazdasági válság, különösen az eladósodás, az ország működésének újragondolását vetette fel. Klebelsberg Kuno teljesítményét is többször említi, annál is inkább, mivel majd 10 évig volt vallási és közoktatási miniszter, és mivel kormányzati szerepvállalása szinte egybeesik Bethlen István miniszterelnökségével. Érdekes, hogy a könyv talán minden fejezetében idézi a nagy szocialista gondolkodót, Antonio Gramcsit, akinek a börtönben írt elmélkedései az államról, annak működéséről, szerkezetéről, társadalomról relevánsak. Egyébként a szerző majd háromszáz oldalas könyvében 192 lábjegyzetet találunk, és mind mutató lábjegyzet, azaz a forrást jelzi. Ezek egészen sokrétűek, a költő és hadvezér Zrínyi Miklóstól a két világháború közötti fő értelmiségi vonulatáig sok lényeges mozzanatra irányítja rá az olvasó figyelmét, így az avantgard Kassák Lajost is idézi, de nagy klasszikusok közül Hegel és Herder egy-egy gondolatát is segítségül hívja. Kortárs gondolkodók is helyet kapnak a kötetben, közöttük a mai magyar szerzők is.
A rendszerváltás korszakára kezdetben jellemző volt a politikai váltógazdaság, majd két ciklusban a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták szövetsége kormányzott, hogy 2010-től viszont a Fidesz–KDMP maradjon hatalmon. A rendszerváltás első két évtizede félresikerült, ugyanis a kommunista diktatúra (1948–1989) elitje, valamint a rendszerváltó elit egy része összefogott (MSZP és SZDSZ). A hatalmat ugyan nem tudták mindig megtartani, de 2010-ig vissza tudták szerezni, ugyanis nagy volt a média és a gazdasági erő, valamint a pártok beágyazottsága az átalakuló társadalomba, az államhatalomba. Emellett a kultúrpolitikát is irányították, így ők határozták meg, miről szóljon a közbeszéd, és ők alakították annak fő témáit. A konzervatív elit pedig akkor sem tudta igazán gyakorolni a hatalmat, amikor ehhez megkapta a választók bizalmát. Mégis, ellenzékben 2002-től 2010-ig, a nemzeti oldal felismerte a rendszerváltás korszakának a mozgatórugóit. Az erre adott válasz az volt, hogy a nemzeti oldal összpontosította az erőit, létrejött a Fidesz–KDMP pólus, a többi nemzeti párt felmorzsolódott, hiteltelenné vált, vagy a fontosabb tagjai csatlakoztak a formálódó egységes nemzeti párthoz. A Fidesz–KDMP 2010-es megválasztása óta egyre inkább növeli a befolyását, azért is, mert parlamenti és azon kívüli munkával azt is elérte, hogy központi helye legyen a magyarországi parlamentben, amiből több dolog következik. Kedvezőbbé tette a jogi környezetet, a magyar országos gazdasági érdekek reális meghatározása történt, sőt ebbe a határon túli magyarokat is bevették, amennyire ez lehetséges volt, és nem utolsósorban a kultúra és a korszellem befolyásolása is egyre jelentősebb lett. Bár nem annyira, mint amilyennek a fontossága alapján lennie kellene. A lényeg, a fő célja a magyarság megmaradása (ennek mikéntjét még 2009-ben megfogalmazta Orbán Viktor a kötcsei beszédében).
A szerző leszögezi, hogy a NER – a Nemzeti Együttműködés Rendszere – már tizenöt éve tart, ami a korszak szellemét is kifejezi, és viszonylagos konszenzus övezi. A hatása pedig olyan erejű, hogy már biztosan Orbán-korszakról beszélhetünk, ami egyben a rendszerváltoztatás óta eltelt emberöltőnyi évek legfontosabb időszaka, hiszen a rendszerváltás befejezése és az új rendszer kibontakozása történt és történik. Egy korszak pedig több egy stabil politikai rendszernél. Ezért nem csak politikai ciklusról, átmeneti korszakokról kell beszélnünk, hanem rendszerről. Annak idején, a 2010-es győzelemkor azt mondták, hogy: több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás. Ma már látjuk, hogy az Orbán-rendszer, a négyszeres egymás utáni választási győzelem után olyan mélyreható változásokat hozott, hogy azokat nem lehet megkerülni, a kormányzat munkája, törvényei, akciói beépültek az ország működésébe. A NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere) meghatározza a kormányzás tartalmi és működési alapelveit. A könyv erről a lassan korszakká érő rendszer jellemzőit is kifejti, hogy vannak-e előképei, és miben, valamint hogy miképpen érhető el, hogy a magyarságból „organikus” módon kinövő rendszer folytonos legyen, ami a „nemzeti maximum”. Ez célokat, elveket, értékeket jelent, a lehető legszélesebb társadalmi egyetértésben. A könyvben szó esik arról, hogy minden országban másmilyen a demokrácia, és Magyarországon sem kell semmit szolgaian követni (Brüsszelt sem).
A szerző sokszor nagyon precíz megállapításokat tesz, valamint egy-egy mondata nagyon jól célba talál. Az egyik ilyen – ami nekem különösen tetszett –, hogy ma már nem érvényes a baloldali-liberális meghatározás, és ez valóban így van. Én inkább „technokrata internacionalistának”, vagy „technokrata nacionalistának” vagy „nemzetietlen technokratának” nevezném őket, hiszen a maga idejében a szocializmusnak (Lásd Gramsci) meg a liberális gondolatkörnek is megvolt a becsülete, de mára ez eltűnt ugyanis lejáratták azok, akik használták és kihasználták, elhasználták, vagyis elkoptatták őket. Ráadásul a nemzetietlen technokraták, a nemzetközi kultúra kiszolgálói is, amelynek az értékrendje, főleg az utóbbi időben jelentősen eltér attól, amit a magyarság osztatlan megelégedéssel szemlélne. Ezért itt az állam beavatkozására van szükség, tartós jelleggel. A szerző másik ilyen gondolatébresztő szava a mítosz, a „társadalmi mítosz” ereje. Ebben a szóban erősen kifejezésre jut, hogy a társadalomnak szüksége van közösen elfogadott és dédelgetett ideológiai tartalmakra, mégis a „mítosz” szót úgy is lehet értelmezni, mint a valóságtól elrugaszkodott dolgot. A könyvben ez a jelentés szóba se kerül, de ismerve a szerb koszovói mítosz romboló eredményeit, mégis gondolkodóba ejtett, és én valahogy úgy mondanám, hogy a „társadalmi emlékezet által megformált múltkép”-ről beszélhetnénk. A Kádár-rendszerrel ugyan nem sokat foglalkozik a szerző, de azt megállapítja, hogy a rendszer bukása után a maradéka és az addig ellene küzdő kozmopolita elit szövetkezett, és a rendszer célját úgy írták újra, hogy nem Moszkvára, hanem Brüsszelre kezdtek figyelni, és az új cél az ott székelő elit kiszolgálása lett. Ez jellemzi a mai ellenzéket is. Ám ez mára tudatosodott is.
A könyv olvasásának a kezdete az átlagosnál nagyobb koncentrációt igényel, hiszen politikai, vagy ha úgy tetszik társadalomfilozófiai alapkérdésekről esik szó a bevezetőben, ez a rész a könyv alapvetése. Érdemes visszalapozni olvasás közben, vagy akár kétszer is elolvasni azt a mintegy húszoldalas bevezetőt, hogy tisztán lássuk az eszmei, politikai konstellációt, amiben a NER (a Nemzeti Együttműködés Rendszere) létrejött.
Ezt követi egy eszmetörténeti rész, amely a társadalmi szellem szférájába vezeti az olvasót. Ennek központi eleme a „magabíró magyarság” eszméje, amely valós célként jelenik meg. A szerző ebben a fejezetben a nép és a nemzet fogalmát, valamint a nemzeti egységet vizsgálja. Költészeti utalásokkal él, racionális, pontokba szedett érvelést is használ, és egy ábrát is mellékel (amiből van néhány a könyvben), amely a nép és a nemzet közti kapcsolatot szemlélteti. Eszerint létezik egy természetes közösség és egy szervezett, tervezett, jó értelemben vett kitalált szisztéma. Ebből a kettőből áll az állam, amely összeköti a szervezett és a közösségi oldalt. A következő részben a szerző, átlépve a pártok nevein, beazonosítja a hagyományosan meglévő két tábort. Az egyik a nemzeti és szuverenista, a másik pedig a külföldről, most aktuálisan éppen Brüsszelből vezérelt politikai formációk/entitások sora. Élesen kidomborítja a különbségeket (76. o.). Egy pszichológiai terminussal élve, a nemzeti oldal proaktív, vagyis elébe megy a kihívásoknak, míg a másik csak norma-, trend-, rendkövető, vagy -másoló. Ezt a két viselkedésmódot beazonosítja a szerző, és egy nagyszerű elemzéssel bővíti ki az eredményekre koncentrálva, 1990-től napjainkig. Ebben a részben viszonylag sok a szám és az adat, de mégis élvezetes olvasni, ugyanis a szerző társadalmi-politikai ívet tár elénk. Majd a választói akarat magyarországi megoszlását elemzi hasonló módon.
A következő rész a történelmet ismerők és szeretők számára rendkívül érdekes. Korunk egyik legáthatóbb teoretikusát, Fernand Braudelt hívja segítségül, hogy definiálja, mit tekinthetünk rövid-, közép- és hosszú távú hatásnak. A történészek sokat küzdenek és küzdöttek azzal a kérdéssel, hogy mit is jelent, melyek az ismérvei egy-egy korszaknak. Viszont nagyon fontos, hogy alapos adatgyűjtés és -értelmezés történt. Ami segítségül hívható, amikor Magyarországról gondolkodunk és az összefüggéseket keressük.
Ma Orbán Viktor ötödik kormányzati ciklusa tart, az első ciklus tragikusan végződött, de ebből a Fidesz levonta a következtetést, így a keserű tapasztalat a 2010-től kezdődő hatalomgyakorlás szilárdságát segíti. A rövid távú jogi-gazdasági célok megoldása leginkább a 2010-es választások utáni időszakot jellemezte. Középtávon a társadalmi célok megoldása volt (pl. a rezsicsökkentés). Hosszú távon viszont a kulturális célok fókuszba helyezése van folyamatban. Az egyes szakaszok sikerre vitele meglapozza az aktuális szakasz sikerét, és stabilizálja az előző szakaszok eredményeit. Sőt vissza is lehet térni az egyes szakaszok kiteljesítésére. Jelesül mostanság fogalmazódott meg a Liszt Ferenc (Ferihegyi) repülőtér visszavásárlása (az első ciklusban még csak a közműveket vásárolták vissza). A korszakokat a kultúrájukkal harmonizáló értékek is áthatják, ez megjelenik a vallásosságban, erkölcsi tartásban, tudományokban, a filozófiában és a művészetekben, a filmművészettel bezárólag. Nagyon jól tudta ezt gróf Klebelsberg Kunó 1922–31-ig. A szerző a térszerkezet birtokbavételét is észleli és elemzi. Ebben az Orbán-korszak nagyot, sajátosat és egyedit alkotott (Magyar Zene Háza, az új Néprajzi Múzeum, a Várkert Bazár, a Kossuth tér). Ugyanakkor rekonstrukciókat is végrehajtott (a Parlament, a budai vár, a Mátyás-templom) ezzel erősítve a politikai mély struktúráját, a kultúrát.
Egy politikai rendszerből akkor válik politikai korszak, ha tartós kormányzás jön létre. A mai demokráciákban ez azt jelenti, hogy a választásokat ismételten ugyanaz a politikai erő nyeri meg, amely a nemzeti értékeket képviseli és a magabíró magyarságot építi. Így stabil vezetés alakulhat ki, amely hosszabb távon is fennmaradhat. Ez kedvez annak, hogy kialakuljon egy jellemző szellemiség a hegeli „Zeitgeist”, azaz a korszellem, amely a kultúrában jelenik meg, és amelyhez hozzátartozik a kulturális irányvonal és az intellektuális légkör is. A korszellem általában együtt jár a politikai korszakokkal. A korszellemet részben figyelni, részben irányítani kell. Első pillantásra ez mellékesnek tűnhet a jog, a gazdaság, a kereskedelem, az életszínvonal nagy kérdései mellett. A korszellem hatása megkerülhetetlen. A lakosság lelki világának megértése és formálása hosszú távú feladat, de többszörösen megtérül. Minden korszaknak van saját jellege, de ennél fontosabb, hogy kialakuljon egy intellektuális irány, amely megjelenik a magas- és a népi kultúrában, a művészetekben és más szellemi tevékenységekben is.
Persze ez nem jelenti azt, hogy az anyagi alapok nem fontosak, de a korszellem is az. Ha huzamosabb ideig van valaki hatalmon, akkor létrejöhet a „stratégiai asszimetria”, aminek az a lényege, hogy a hatalom holdudvarába tartozó értelmiségi és gondolkodó elit alakuljon ki, és hogy szervezési erőben és ideológiai koherenciában felülmúlja az ellenzéket. Ez történik Magyarországon, de Szerbiában is. A kormányon lévő erőknek nincs komoly kihívója, amiből a düh következik. No de ez nem a könyv témája. Az viszont igen, hogy a korszellem beépül a kultúrába, egységet alkot vele, és politikai, filozófiai, ideológiai, de ha úgy akarjuk, választási előnyt, erőt is jelent.
A szerző felveti a kérdést, hogy születik-e, vagy van-e Orbán-korszak, és a válasza igen. Az Orbán Viktor fémjelezte politika azzal kezdődött, hogy a kormányzó pártok „böszmeségeket” csináltak, s ennek az lett a következménye, hogy a lakosság eladósodott, ami a Nyugatnak való kiszolgáltatottság következménye volt. Ezt az Orbán-kormány kezelte, és számos intézkedést tett, így újabb választást nyert. Ez után létrejönni látszik egy nemzeti konszenzus, aminek kulcselemei az uralkodó párt, az értelmiség és a társadalmi mozgalom, egysége. Amennyiben ez a hármas szinkronicitás megvan, bekövetkezhet a nemzeti konszenzus és a nemzeti maximum.
A könyv legérdekesebb része a vége. Békés Márton azt írja, hogy akkor jön létre egy korszak alapja, ha a kultúrában is konszenzus van, és a nemzeti célok megvalósíthatók. Szerinte kulturális hegemóniára kell törekedni. A kulturális változás lassú, de tartós eredményt hoz. A kultúra nem a politika mellékterülete. A szerző szerint harc folyik érte. Erről szól korábbi könyve is, a Kulturális hadviselés. A kultúra tehát stratégiai terület. Ezen a mezőn múlik a nagy történelmi cél elérése. A szerző ezt úgy definiálta, hogy az ún. „soft power” igazából a legkeményebb hatalom, hiszen dominálni tudja a diskurzusteret. A rendszerváltás elején nyomasztó volt az egykori reformkommunisták és az újabb baloldalinak és liberálisnak mondott elit médiahatalma, ami által uralta a közgondolkodás befolyásolását. Egy győztes opció akkor tud hosszan hatalmon maradni, ha a rendelkezésére állnak a szellemi műhelyek, kutatási intézetek, és mindaz, amire ettől a szférától számítani lehet. Emellett a kultúra legszélesebben vett támogatása által a politikai célok és a nemzeti kultúra, egyféle „történelmi termék”-ké áll össze. És egy szellemi organizmus/finoman hangolt rendszer is kifejlődik, amely áthatja az egész aktuális politikai pillanatot, annak minden komponensével. És ezzel bezárul a kör. A „magabíró” nemzet politikája a „magabíró” nemzet része lesz, és nem lesz szükség bárhonnan importált ideológiának és módszerének kritikátlan megvalósulására. A magabíró nemzet építésének a következménye pedig az, hogy nemcsak rövid távú és középtávú hatása van, hanem történelmi jelentésű korszak lehet a jövő nemzedékeinek.
A könyvek olvasásakor nem csupán a leírtak bírnak jelentőséggel, hanem az is, hogy milyen képzeteket és gondolatokat ébresztenek az olvasóban. Ez a kötet különösen gazdag gondolatokat és asszociációkat generál mindazokban, akiket érdekel a politika és világunk jelenlegi állása. Egyrészt a szerző szokatlan szóalkotásai elgondolkodtatóak, és lehetőséget adnak annak mérlegelésére, vajon milyen hozzáadott tartalommal bír az új vagy újszerű kifejezés. Az olvasó néha bizonytalan lehet az egyes esetekben remekül megalkotott új szavakat illetően. Érdemes lett volna ezeket a nyelvi leleményeket (például a „megképződés” szót) vastagított betűkkel kiemelni, és egy lábjegyzetben magyarázattal ellátni őket.
A szerző többnyire nagyméretű szövegtesteket írt, ami megnehezíti az egyes szövegrészek visszakeresését. Ez pedig fontos lenne, hiszen az olvasóban felmerülhet a szándék, hogy az egész mű ismeretében még egyszer tisztázzon egy-egy részletkérdést. Ugyanakkor az is igaz, hogy az egyes szövegrészek önmagukban is megállják a helyüket, koherensek és érthetőek. Számomra hiányzik egy átfogó, felhasznált irodalomjegyzék vagy forrásmegjelölés a könyv végéről, noha az idézetek forrásai a lábjegyzetekben részletesen megtalálhatók. A kötetet illető kritikai megfontolások köre a fentiekben ki is merült.
A könyv ideális méretű és kötésű (érdekes, hogy a könyvben a szerző arra is kitér, hogy a könyvkötészetben is megnyilvánul a kultúra). Öröm kézbe venni, és olvasni.
