10. rész
Mindezek folyománya, hogy Siflis András művészete nem első rápillantásra tárulkozik ki rajzlapjain, nem elsősorban az érzelmi megközelítésre ad lehetőséget, rajzait, festményeit rétegelt építkezésük nyomán kell értelmi szinten a „titokfejtők türelmével és alázatával” jelentésükig lebontanunk, a lélek hétköznapokat felfüggesztő ünnepéig, a teremtve vezeklés poétikájáig. A Siflis Andrásról írt monográfiában is a felépítés-visszabontás eme kettőssége segíti művészetének megközelítését: Szombathy Bálint ragyogó tanulmánya időrendi folyamatosságában tárgyalja az alkotó életútját, míg a gazdag illusztratív anyag fordított időrendben szemlélteti az alkotó poétikájának és képi nyelvének kontinuitását.
9. (A neoprimitivizmus apológiája)
Bada Tibor (Újvidék, 1963–Budapest, 2006) magatartás-művészete Újvidéken is, Budapesten is megteremtette sajátos auráját és közönségét. A rajzok, festmények, írott, mondott és énekelt szövegek által megképződött alkotói attitűdje, az „egy költő vagyok én is... mert mindenkinek más a gusztusa” attitűd a múlt század nyolcvanas éveinek kezdetén – mint minden új törekvés általában – megosztotta a közönséget, s e kétféle, elfogadó és elutasító megítélés végigkísérte pályáján, amit a magányos, egyszemélyes alkotóházától, az újvidéki Tolsztoj utcai elefántcsonttornyától és szenespincéjétől elrugaszkodva a zenekari szereplés, a hangfelvétel, a film és a videó csoportmunkájára is kiterjesztett.
Művészetének provokatív jellege nemcsak szélsőséges téma- és stílusválasztásában nyilvánult meg, amelyek sarkalatos példái a nemi aktus vizionált leképzéseiben lelhetők fel, meg abban, ahogyan megfestette a szart, s eme primitív metafora nyomán a humán salaktermelés szervi működésének fázisait is főtémaként kezelte rajzain, hanem, miként a Bada Dada Tibor grafikai munkáit, verseit és képverseit áttekintő mappa szerkesztője írta róla, azért, mert: „Minden ízében a másságot képviseli a helyi, vidékies standardokhoz képest.” Ennek a gondolatnak a nyomán tovább haladva feltételezhető, hogy a Szombathy Bálint[1] által nyomatékosított másság Bada Dada esetében a képmutatás levetkezésével is azonosítható. Bada Dada ugyanis őszintén vállalta a dilettantizmust, a romlott utcanyelvet, a tabukat és kánonokat nem ismerő megszólalást, az új, városi folklórt, az egy húron pengetett és egyazon harmonikabillentyűre orkesztrált zenét, az ordenáréságot, a semmiből teremtés mitológiai gesztusából táplálkozó magánmítosz építését. A Badára rímelő Dada művészneve nem csupán szójáték, mint Ana Banana esetében, hanem visszautalás a Tristan Tzara nevével fémjelzett dadaizmus poétikai alapvetésére, miszerint nem a mű a lényeges, hanem az annak létrehozását célzó gesztus, aminek egyedüli célja a kizökkentés, a megbotránkoztatás. Tibor a dadaistákhoz mérten nem robbantja szét a betűuniverzumot, az olyan alkotásai, mint az Apa kocsit hajt, meg a Szabó Rozáliát agyonbaszta a villám narratív versnek, sőt, dalszövegnek is tekinthetők, ám a verbális megnyilatkozásainak „érthetősége” mellett minden egyéb gesztusa a magas művészet elutasítását és a befogadó/néző/hallgató megrökönyítését célozta. A kisebbségi lét provincializmusának mutatott görbe tükröt, de úgy csúfolódott szalonképtelen művészi megnyilvánulásai során, hogy egy pillanatra se feledte, hogy ő maga is eme provincializmus része, s belőle táplálkozik. Az egyelőre elveszettnek tekinthető Három görény a szardarabok között című antologikus értékű és üzenetű pasztelljén[2] ő kétségtelenül a három görény egyike[3], ám pozícióját mégis a szardarabok által határozza meg. Művészetének nem volt célja az alkalmazkodás, a kánonokba illeszkedés, hanem önmaga művészként meghatározása, éles, a rajzain minduntalan megjelenő, az anarchia jeléből kinövesztett rajzszög, meg a recés élű késpenge radikálisan kicsúcsosodó, szabadságvágyó, végül önmaga fizikai megszüntetésében kulmináló radikalizmusának anarchiájával. Úgy akart művész lenni, hogy közben ne váljék művésszé, legalábbis nem abban az értelemben, amit ma a művész kanonizált pozíciója alatt értünk. Esztétikumellenessége a mítoszrombolás eszköze, amivel a provinciát és a centrumot egyben látó értékrendszer-konglomerátumot bomlasztotta minduntalan. Eszközeinek egyszerűsége, primitivizmusa, megnyilatkozásának naivitása, gügyesége, amatőr dilettantizmusa megdöbbentő jelenségként mutatkozott a high-tech felé haladó világban, művészetének magatartássá növesztett kisugárzása pedig nyilvánvalóvá tette, hogy esetében nem a jólfésültség ellen lázadó, polgárpukkasztó anarchia alkalmi kifejezéséről van szó, hanem egy minden egyebet felülről uraló, ellentmondásos művészi karakter folyamatos önértelmezéséről, a szakrális és a profán közötti átjárhatóság megteremtésének kísérletéről, ami voltaképpen az egyazon személyben működő angyali és ördögi kreatív elkülönböződésének útkeresése. Erről több száz különböző műfajú és technikájú alkotása tanúskodik. Bada Dada leegyszerűsített, szándékosan lebutított vizualitásáról a következőket írta Szombathy Bálint a mappát bevezető tanulmányában: „A képi kultúra alapjaihoz úgy viszonyul, mint amelyekből maximum jó paródiát lehet facsarni. Képi anyagának eredete főként a kommersz álértékekre vezethető vissza: az olcsó képregényre, a punk szemlélet formakultúrájával fűszerezett amatőr kollázs-technikára, s a falvédők bárgyú képi-szöveges üzeneteire.”
Ezekből a rajzokból, festményekből, versekből, képversekből, kollázsokból ad összeállítást Szombathy Bálint a Totál érzelemhalál – Bada Dada Tibor antikánon című albumban, ami voltaképpen egy magángyűjteményre alapoz, ennél fogva nem életműgyűjtemény vagy átfogó válogatás, mindenesetre reprezentatív áttekintésnek minősül. Bada művészetének jellemzően verbális vonulatát ismervén, s költészeti munkái nyomán gondolkodva osztom Szombathy véleményét, miszerint ez a neoprimitív, újanalfabéta versvilág megértése ad kulcsot Bada Dada művészete egyéb megnyilvánulási területeinek megértéséhez is, s abban is támogatom értékelését – bár nem vagyok e téren szakértő –, hogy költészeti munkájához képest „artikulációs teljesítménye a képzőművészetben – és különösen a zenében – már némileg halványabban fénylik”. Bada Dada gyermeteg naivitásnak álcázta a világról alkotott, alaposan átgondolt, minduntalan új alkotásban kinyilvánított szarkasztikus, leleplező véleményét, ami kellő alapnak bizonyult nemzedéke közötti népszerűségéhez. Az urbánus gerilla szerepét játszotta generációja előtt, és igyekezett megteremteni a mindenen kívüliség pozícióját, aminek érdekében számtalan eszközhöz folyamodott, a megvalósítás érdekében végső radikális gesztusként az önmegsemmisítést vetette be a rendelkezésére álló kellékek és módszerek közül. Úgy tűnik, Bada Dada bohóckodása, gátlástalansága és zabolátlansága mellett mindvégig tudatában volt az örök bizonyosságnak, miszerint „a halál metrója mindenkit elgázol”, s ennek a bizonyosságnak a nyomán terebélyesedett dualista, fekete-fehér ironikus társadalom- és kultúrakritikája feketén szarkasztikus létfilozófiává.
(Folytatjuk)
[1] Totál érzelemhalál. Bada Dada Tibor antikánon. Írta és szerkesztette: Szombathy Bálint. A38 Kht., Budapest, 2007, 168 o.
[2] Valójában zsírkrétarajz, karton
[3] Társai drMáriás és Jódal Kálmán
Nyitókép: Fotó: Molnár Edvárd
