Mindenki ismerte a kisvárosban, és ő is mindenkiről tudott mindent. Fura érzés volt, amikor a kisboltba belépett a főorvos nagyobbik lánya zárás előtt, amikor már vevő egy szál se, és vett egy kétdecis konyakot, majd zavart mosollyal azt mondta, hogy vendégek jönnek. Ő még csak el se mosolyodott, csak beütötte a gépbe az árat. Na ja, az illusztris vendégek épp ezt a kommersz italt fogják szürcsölgetni. Havonta hozatják az aperitifeket, meg a most divatos pink színű italokat, néha külföldről is, majd a telepi boltból vett pia kell nekik. Nem szólt semmit Ivikének, ilyen névvel meg olyan családi háttérrel neki se könnyű, magánügy, mit iszik, másnak meg végképp nincs köze hozzá.
Ez is olyan újfajta módi, hogy már végig se tud menni a főutcán, mire hazaér, már ott a megjegyzés, hogy milyen cipő van rajta, mert, ugye, valaki meglátja csak úgy. Ivike tavaly nyáron nyert valami tavi szépségversenyt, akkor tört ki aztán a pletyóláva, pedig tényleg szép, és egyáltalán nem adja az eszét. Ő utálta a pletykát, fiatalabb korában megszenvedte a csípős megjegyzéseket, még szerencse, hogy akkor még nem volt okostelefon, meg az internet se terjedt el, csak a Bözsi nénik éles nyelve.
Most persze már más világ van, ő is használja a facét, felrakja, milyen új áruk érkeztek, karácsony előtt még tombolát is hirdetett, sikeres volt. Azért, mert egyszemélyes a boltja, azért nem csak az alapvető élelmiszereket árulja fásult képpel, mint a nagyobb üzletekben. Szeret kereskedő lenni, a legnagyobb dicséret az volt, mikor Akali bácsi, a csemegések elismert szakembere megdicsérte.
A nagybátyjának a szállító cége jól ment a fővárosban, s bár csábította, hogy menjen hozzá dolgozni, esze ágában se volt. Tudja ő tűpontosan, hogy abból csak a filmeken jön ki jól az ember, ha összekeveri a családot meg az üzletet.
– Minden madár tojjon a saját fészkébe – tata mondogatta ezt mindig, ő meg kuncogott, mert nem is értette, mit akar az öreg.
– Habókos már – legyintett a postás kicsit olyan lenézően, ő még kicsi volt, tíz év körüli, de már felismerte a gúnyt, és bosszúból a két házzal odébb letámasztott kerékpárnak kilyukasztotta a hátsó kerekét, aztán a diófa gallyai közé bújt, onnan figyelte, hogy a postás káromkodva tolja a bicajt, a nap meg sugárzóan ontotta a hőséget. Persze megbánta, úgyhogy amikor a nyugdíjat hozta be a kiskonyhába, megkínálta egy pohár hideg szörppel, tata meg csak nézett rá csodálkozva, busa szemöldökét a homlokáig felhúzta, de persze nem kérdezett tőle semmit. Ez olyan trükk volt, amivel megoldotta a nyelvét, úgyhogy elmondott mindent, tata meg elnevette magát az indoklás hallatán.
Aztán elkomolyodva annyit mondott, hogy mindenkinek lehet véleménye, az egyiken érdemes elgondolkozni, a másikat rögtön el kell felejteni, de persze a legnehezebb megkülönböztetni, hogy melyik hova tartozik.
Szerette tatát, akinek sok boltja volt, de aztán állambácsi rátette a kezét, csak az egyikben dolgozhatott, mint egyszerű raktáros, ezt persze ő jóval később tudta meg. Aztán mikor változott a helyzet, kárpótlást is kapott, de mama szerint ez nem pénzkérdés volt, a legszebb évei és ötletei mentek a semmibe, mint a füst. Ő meg ámulva nézte a régi, megsárgult fotókat meg kivágott újságcikkeket, amelyeken a fiatal tata fehér kötényben, kezében tartva egy rúd szalámit beszél a boltosok szép munkájáról, a kiszolgálás minőségének fontosságáról, és hogy miként kell tárolni a friss kannás tejet. Ez nagyon tetszett neki, még ilyet, kannás tej!
Szóval biztos ezért lett ő is boltos, pedig csúfolták ám a lányok – mikor ki kellett tölteni a papírt, hova akar menni tanulni az általános után –, hogy boltoskisasszony, meg majd mérheti a parasztoknak a petrót és jót röhögtek.
Ő megvonta a vállát, és ezeket a sértő szavakat belerakta a „felejtős” dobozba, ahogy kislányként tanulta. Élvezte a kereskedelmi szakközépiskolát, sokan voltak olyanok, akiknek a szülei meg a nagyszülei is árusok voltak, itt már szó se volt csúfolódásról. Amikor végzett, a megyeszékhelyen maradt egy csilli-villi nagy üzletben, de nem találta a helyét. Árubőség volt, de a vevőkkel semmi kapcsolat, legfeljebb a pénztárosnak.
Akik pakolták az állandóan jövő árut, csak a sajátjukkal törődtek, a grilles fiú nem tudta, vagy nem érdekelte, hol a tojás vagy a világos sör, morózusan pakolt, mint egy automata.
Aztán egy csütörtöki nap reggelén meglátta a hirdetést, hogy a szülővárosától vagy 40 kilométerre felszámolják a boltot, még régies a berendezés, de az öreg boltos házaspárnak már nincs ereje-kedve, a fiuk meg Londonban keveri vagy rázza a martinit, persze ezeket az infókat már ott szerezte, a volt tulajdonosoktól. Ők ismerték tatát meg Akali urat is, és nagyon örültek, hogy ilyen fiatal, és önálló boltot szeretne. Szétnézett, egyre izgatottabb lett, tetszett neki a zöld retró bútor, a süvegcukor alakú tartó, a ritkán hallott fűszerek felirata a fiókokon. Szóval minden. Már égett az arca, amikor feltette a mindent eldöntő kérdést, hogy „hogyér adja”, ahogy rég mondták.
Ma már családi történelem, hogy tata kárpótlási jegyeiért, meg a gondos takarékosságából, és persze családi segítséggel megvette a boltot, tokkal-vonóval, vagyis mindenestül. Aztán otthon kibérelt a főtéren egy szép helyiséget, régen ruhabolt volt, de befuccsolt, kenyér az mindennap kell, rakott mohazöld kiskosztüm csak ritkán. Ott rendezkedett be, tíz éve lesz, valamit majd kitalál, valami ünnepi leárazást. A gyerekek már tudják, ha jól viselkednek, nem nyaggatják mindenért fáradt anyjukat, és főleg nem vesznek le semmit a polcról, a kijáratnál van egy nagy játékmadár, és ha meghúzzák a szárnyát, kipottyant a csőrén egy szem cukorkát. Azt az örömet!
A szülők meg hálásak voltak, és nem győzték a bolt előtt dicsérni Jolikát, hogy milyen ügyes.
Igaz, estére már nem érezte a kezét-lábát, és még várta a papírmunka.
Mikor visszafizette az utolsó kölcsönt, elhatározta, hogy felvesz egy megbízható kisegítőt.
Addig meg mindig fél órával hamarabb bent van, mert hozzák a fiúk a pékárut, ő meg friss kávéval várja őket.
Tegnap új sofőr jött, és amikor megköszönte a kávét, ott hagyott egy szál vadvirágot, kéket, és amikor visszafordult az ajtóból, látta, a szeme is kék.
Egy cukorral issza a kávét, gondolta, és érezte, hogy elpirul.
