Orbán Balázs már írt egy könyvet a magyar stratégiáról A magyar stratégiai gondolkodás egyszeregye címmel, ennek a folytatása, kiegészítése és konkretizálása a Huszárvágás – A konnektivitás magyar stratégiája című munkája.
A huszárvágás egy olyan katonai manőver volt, amely a magyar könnyűlovasságot jellemezte. Lényege az volt, hogy egy váratlan és kockázatos helyzetre nem előrelátható módonreagáltak a katonák, és így mindenkit megleptek. Ez segítette elő a győzelmet. Ismerve a magyar történelmet, sok ilyen kihívást sorolhatnánk fel, azonban azt is meg kell állapítanunk, hogy sokszor elmaradt a huszárvágás és a győzelem is. A könyv értéke abban rejlik, hogy a mában ébreszt rá bennünket, hogy a jelen kihívásaira többféle válasz adható, és lehetőség nyílik a legmegfelelőbb megoldás kiválasztására. Visszatérve a huszárokra, ez a katonai alakulat olyan jó és hatékony volt, hogy a Magyarországtól nyugatabbra lévő államok is átvették. A szerző viszonylag hosszan és érdekesen beszél arról, hogy mi a huszárvágás, és hogy 2023-ban miért jó metafora arra, amit a magyar kormány tesz. A könyv, noha 2023-ban íródott, nem idejétmúlt. A konnektivitás még mindig a magyar politika középpontjában áll, noha a helyzet, úgy látom, romlott 2023 óta. Ez a romlás arányban áll azzal, amit az EU cselekszik az ukrán háború kapcsán. Sajnos az Európai Unió téves irányválasztását egyelőre nem lehet érdemben befolyásolni, legfeljebb mérsékelni lehet annak következményeit. A könyvben ízelítőt kapunk arról, hogy milyen gondolkodásmód segíthet azon, amin első pillantásra nem segíthet semmi.
A könyv jelentős részét teszi ki a nemzetközi helyzet elemzése. Ez a rész igazán élvezetes és tanulságos. A könyvet egyébként befolyásos, neves olvasók is méltatták, nem is kevesen, és én úgy látom, ebben nagy része lehet annak, ahogy a szerző a nemzetközi helyzetet elemzi. Ez a rendszer változóban, sőt „alábukóban” van. A neoliberális gazdaságpolitika az idők során jelentős átalakuláson ment keresztül. A mai gazdasági rendszer számos tekintetben eltér attól, mint amire a megalkotói gondoltak. Ezenkívül a globalizálódás is megkérdőjeleződött. A szerző éleslátással tesz különbséget a neoliberális gazdaságpolitika és a globalizáció között. A gazdaságpolitika egy működési mód, a globalizáció pedig valaminek az elterjedése a világon. Igaz, hogy az elmúlt időszakban a neoliberális gazdaságpolitika globalizálódott, de ez mára megváltozott. Maga a liberális gondolkodás is átalakult, a gazdaságpolitikát pedig nemcsak az elképzelések, hanem az eredmények és más szereplők is befolyásolják. Mindebből az következik, hogy a változásokban már nagyrészt benne vagyunk, és ezeknek koránt sincs vége.
A változások a mai államok és gazdaságok viszonyából fognak kinőni. A változás eredménye még nem látható, annyi azonban mégis evidens, hogy a változások nem lehetnek akármilyen irányúak. A szerző öt irányt lát, a könyvben öt lehetséges forgatókönyvet ír le. Megállapítja, hogy a ma (azaz 2023-ban) látható jelek eredménye az lehet, hogy visszaáll a régi rend, és megint egypólusú világban élünk majd, aminek a központjában ismét az USA áll. Ez a lehetőség nem nagyon valószínű, hiszen számos gazdasági és politikai tény ellentmond ennek, de az viszont vitathatatlan, hogy az USA rendelkezik a bolygó legnagyobb haderejével. A második forgatókönyv az, hogy ezt a szerepet Kína veszi át, tehát ismét egypólusú világ lesz, a központjában Kínával, ami már több mutatóban elhagyta az Amerikai Egyesült Államokat, azonban ahhoz, hogy a világ vezető hatalma legyen, még sok tényező hiányzik, és a földrajzi adottságai sem előnyösek. A harmadik lehetőség az lenne, hogy a két legnagyobb hatalom megegyezik egymással, és bipoláris világ jön létre, valami hasonló, mint a II. világháború után, ennek is megvan a lehetősége, ám kérdés, hogy a föld középhatalmai (amelyekből van egy tucat)és Oroszország mint katonai nagyhatalom ezt elfogadja-e, ezenkívül lehet, hogy Indiát és Brazíliát is a nagyhatalmak közé kell sorolni. Ha ez a forgatókönyv valósulna meg, akkor ez nagyban gátolná a mára kialakult gazdasági összefonódásokat. Mindenesetre vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy mára egyes stratégiai iparágakban, pl. a chipgyártásban már le is zajlott az elkülönülés. A fenti három lehetőség mellett még kettővel kellszámolni. A negyedik lehetőség a multipoláris világrend, ami azt jelenti, hogy a nagyhatalmak és középhatalmak között kialakul egy rendszer, amelyben minden fontos szereplő megtalálja a helyét. És végül az is elképzelhető, hogy nem alakul ki semmilyen világrend, hanem káosz uralkodik el a világban. Mind az öt forgatókönyv lehetséges, ezért valamennyire fel kell készülni. Egy viszonylag kis és gazdaságilag nyitott ország, mint Magyarország, csak akkor találhat megfelelő választ a kívülről jövő, nem befolyásolható hatásokra, ha tudatosan él azokkal az eszközökkel, amelyeket maga irányíthat.
A lehetőségek feltárása után ismét egy elemzés következik, ami azonban korántsem szívmelengető. A szerző úgy látja, hogy a Nyugat a blokkosodásban érdekelt, azt készíti elő. Ráadásul ebből ideológiát is csinál, miszerint az egyik oldalon vannak a demokráciák, vagyis a Nyugat, a másikon pedig az autarchiák, vagyis mindenki, aki nincs a Nyugattal. Ez az irányvétel azonban problémás. Egyrészt létezik egy Észak–Dél ellentét is, vagyis a fejlett ipari társadalmak, és a fejlődő vagy tengődő államok, vagyis a globális dél. A blokkosodás azért sem jó, mert már a „nem Nyugat” sok mindenben előrébb van, mint a Nyugat: több nyersanyaga, energiahordozója van, a lakosságának a létszáma többszöröse a nyugatinak, sőt már a termelés tekintetében is lehagyta a Nyugatot. A blokkosodás hatalmas kihívás Magyarország számára, amely az egyik tömb peremországa lenne. Hozzáteszem, hogy mindez vonatkozik Szerbiára is, noha a szerző csak Magyarország helyzetével foglalkozik. A könyv nagyjából második fele azzal foglalkozik, hogy milyen lehetőségei vannak Magyarországnak, és hogyan lehet ezekkel élni.
Az ország földrajzi helyzete jó. Mivel az ország ténylegesen független,így odafigyelhet arra, hogy a lakosság lehetőségei, a társadalmi mutatók javuljanak, a gazdasága innovatív, exportorientált legyen. Ugyanakkor ki kell használni a döntéshozatal függetlenségét arra is, hogy az ország ne kerüljön a közepes nagyságú országok csapdájába, vagyis hogy a növekedés egy idő után ne váljon stagnációvá. A szerző Finnország és Írország fejlődését is röviden elemezve arra a következtetésre jut, hogy ezt a csapdát el lehet kerülni. Magyarország számára pedig a fő veszély a tömbösödés, ami felé az EU halad. Ez az út történelmi, kulturális és gazdasági szempontból sem jó Magyarországnak. Azonban a jelenlegi tendenciáknak csak egy része, nem pedig mind mutat a geopolitikai tömbösödés irányába. Az, hogy Magyarország az esetlegesen kialakuló tömbök határvidékére kerülne, hátrányból előnnyé változtatható. A kérdés így az, hogy miként lehet ezt a potenciális hátrányt stratégiai előnnyé tenni. Az ebből kivezető út a konnektivitás.
A szerző a konnektivitás elemzésével folytatja a könyvét, ez fontos, mivel a jelenlegi helyzetből ezzel juthat ki az ország. Régebben nem foglalkoztak a konnektivitással, de ma már látják ennek a gazdasági dimenzióját is. Néhány szerzőt és a realista iskolát idézve megállapítja, hogy a konnektívinterdependencia azt jelenti, hogy az ország nyitottabbá válik, és a beruházások, a kereskedelem, az oktatás és kultúra terén igyekeznek fokozni az együttműködést a környező országokkal. Sok szerzőt idézve érvel amellett, hogy az ország nyitottsága és a gazdaság növekedése között összefüggés van, ez az a cél, ami felé a magyar kormány törekszik. Azonban mindez nem olyan egyszerű, ugyanis a sokféle kapcsolat ápolása mellett arra is kell törekedni, hogy az ország ellenálló legyen. Ez a reziliencia. Bővebben kifejtve három elemre kell kitérni. Egyrészt egy országnak ellen kell állnia a veszélyeknek, másrészt változtatni a saját működésén, hogy sikeresebb legyen, harmadrészt pedig tanulnia kell a történelméből és a régi hibákból. Summa summarum, a konnektivitás azt jelenti, hogy rugalmas, többfelé kötődő csomóponttá kell válni, sőt ennek a biztosítéka lenni, amit a teoretikusok „keystone”-nak neveznek. Magyarul a „keystone” zárókövet jelent, vagyis azt, amelyiket utolsóként tesznek egy boltívbe vagy csúcsívbe, de az teszi lehetővé, hogy az ívek stabilak maradjanak. Az angol kifejezés, hogy „kulcskő” egy kicsit jobban megvilágítja ezt a szerepet. A huszárvágás pedig az, hogy Magyarország megpróbál a régió architektúrájában ilyen szerepet elfoglalni.
Magyarország esetében ez azt jelenti, hogy építeni kell mindarra, amivel az ország rendelkezik. A nagyhatalmakkal jó kapcsolatot kell ápolni, de egyiktől se függeni, a regionális együttműködések kezdeményezőjének és szervezőjének lenni, a külföldi befektetések mellett a hazai gazdaságot és annak szereplőit is serkenteni kell, emellett ki kell jelölni azokat az iparágakat amiben nagyot alkothat az ország (pl. élelmiszeripar, járműipar, hi-tech). Ezenkívül erőfeszítéseket kell tenni a régió megszervezésében, központi országnak lenni, olyan infrastruktúrát kiépíteni, ami összeköti az országot és a régiót. Én úgy látom, hogy a legfontosabb megőrizni a békét, hogy építeni lehessen a jövő nemzedékére.
Orbán Balázs könyvei jó alapot nyújtanak arra, hogy belekóstoljunk a professzionális politikacsinálás elméletébe, és felismerjük a napi politikában az elméleti alapokat. Hadd utaljak csak egy dologra. Ha Magyarország nem tett volna lépéseket a Szerbiával való megegyezés és bizalom irányába, valamint nem lenne jelen a türk népek között, akkor manapság nehezen jutna földgázhoz, lévén, hogy keletről Ukrajna lezárta az összeköttetést, nyugatról pedig drágán és bizonytalanul érkezne a megfelelő mennyiség. A politika a lehetőségek művészete, a politikusok feladata a lehetőségek felismerése, ehhez kellenek a tudósok és a szellemi műhelyek.
A politika iránt érdeklődő olvasó érdekesnek fogja találni a könyvet.
