Szidja anyja Aliját,
Meg a menyét, Ajriát:
„Édes fiam, Alija,
Nem fogad szót Ajria,
Nem akar ez dolgozni,
Csak énvelem szájalni.”
Hogy ezt hallja Alija,
Ajriát elzavarja,
Elszökik az Ajria,
Zárkózik a čardakba[1].
Hogy ezt látja Alija,
Rúg egyet az ajtóba,
A čardak hogy megnyíla,
Kérleli őt Ajria:
„Istenedre, Alija,
Ne üsd a derekamat,
Inkább üsd a nyakamat.”
Nem hallgat rá Alija,
Üti, hol a dereka,
Felsír fiú magzata.
Hogy ezt látja Alija,
Fogja fiú magzatát,
Megszólítja az anyját:
„Anyám, fogd a fiúcskát,
Nem látod már Aliját,
Sem a menyed, Ajriát.”
Megyen le, a mezőn át,
Ott leli sógorságát,
Fivéreit Ajr’ának.
Megszólítják Aliját:
„Isten hozott, Alija,
Hát hogy vagyon Ajria?”
Válaszolja Alija:
„Jól vagyon az Ajria,
Elaludt a čardakban.”
A sógorok menének,
Ajr’ával jó testvérek,
Hogy a sógorok láták
Holtra váltan Ajriát,
Fordultak a mezőre,
Utólérék Aliját,
Késeiket kiránták,
Összevágák Aliját,
Eltemeték Aliját
És jegyesét, Ajriát.
(Csorba Béla fordítása)
Forrás: Српске народне пјесме из Босне и Херцговине, сакупио Богољуб Петрановић – Сарајево, Свјетлост 1989.
[1]A čardak itt nem a mai szerb nyelvben (pl. Vajdaságban is) közkeletű kukoricagórét jelenti, hanem egy, a lakóháztól külön álló épületet, nyári lakot. (Cs.)
