8. rész
A peremlét nem provinciális
Szombathy Bálint kimondottan vonzódott a marginalitáshoz, a peremvidékhez, a kívülálláshoz. Figyelme mindössze annyiban terjedt ki a művészet fő vonulataira, hogy velük szemben elhelyezhesse azt, amit a hivatalos művészettörténet figyelmen kívül hagy. Nem csupán témákat fedezett fel a művészet terén, hanem alkotókat is a művészettörténet-írás számára. A szó teljes értelmében valódi felfedező volt, szépségkutatóként, a Magyar Műhely szerkesztőjeként (2007-től haláláig) egyaránt. Ezt kívánom alátámasztani a továbbiakban. Íme, egy felfedezettje a sok közül.
A magyarországi képzőművészet magányos alkotóját, Pálfalusi Attilát mutatja be a Miskolci Galéria monografikus jellegű kiadványában[1] Szombathy Bálint művészeti író, szépségkutató. Pálfalusi remetesége közelebbről talán az alkotáshoz hozzámagányosodó művész magatartásaként határozható meg. Egy olyan alkotói habitust ismertet meg Szombathy a közönséggel, amely külső hatások nélkül igyekezett kiépíteni szuverén képzőművészi világát, anélkül hogy bármilyen befolyás olyan útra terelje, amelyen előtte már jártak, anélkül hogy művésztársakkal folyamatosan megtárgyalták volna koncepcióját, technikáját, stílusvilágát, s annak igénye nélkül, hogy műveit közönség elé tárja. Sőt, annak ellenére, hogy Szombathy Bálint közlése nyomán tudjuk, hogy Pálfalusi Attila családi házában a fürdőszobától a pincéig nagy méretű festményei lógnak a falakon, meg hogy a fészer-műtermében is garmadában állnak munkái, megkockáztatható, hogy alkotásainak megőrzése se volt igazán fontos számára, ugyanis azokat, amelyekkel elégedetlen volt, egyszerűen – a saját mű megsemmisítésének nagyvonalú gesztusával – átfestette. Először 1968-ban állított ki, majd néhány kollektív tárlaton szerepelt, de önállóan csak harminc év elteltével, 1998-ban állt újra közönség elé.
A monográfia gazdag képanyaga nyomán világossá válik, hogy az indulásakor a pop art szellemiségét objet trouvé és ready made, talált és készen kapott tárgyak művészi alkotásokká átemelésében megvalósító, a gesztusművészettel is kacérkodó alkotó rövid idő alatt eljutott sajátos, nem egyedülálló, ennek ellenére egyedi csurgatásos technikájához, művészi gyakorlata három évtized alatt az alkotó létmódjára is kiterjesztette igényét, a műalkotás létrehozása számára egyfelől az idea megközelítésének bölcseleti megnyilvánulása, másfelől a műbe vetett hit vallási, rituális kifejezése. Ennélfogva munkáinak nincs tartalmi váza, sőt jelentés se terheli őket, nincs közük a tapasztalható világ jelenségeihez. Szombathy Bálint annak a léthelyzetnek a megragadását fedezi fel Pálfalusi alkotásaiban, „amelyben a dolgoknak még vagy már nincs antropológiailag felismerhető arcuk. Csak lélek-szubsztancia létezik, amely ez esetben egyenlő az anyagi világ legbensőbb lényegével, az ősformával.” Pálfalusi művészete annyira aszemantikus, hogy az ősforma felismertetésére irányuló igyekezetéről nem derül ki, hogy a megragadott, rendezett káosz a kozmikus teremtést megelőző, vagy éppen a galaktikus pusztulás után beállt állapot rajza-e, hiszen munkái „szerkezetileg egyszerre magukban hordozzák a káoszt és a rendet, a mozgást és a megnyugvást.”
A monográfus egyik legfontosabb megállapítása Pálfalusi Attila vonatkozásában, hogy „az európai provinciában élő magyar művésznek nincs tudomása az éppen zajló korszakos nemzetközi mozgásokról”. Az alkotó a remetelétében, képi világa megteremtése fölött gondolkodván jutott el a konceptualizmusig, a minimal artig, a Germano Celant művészettörténész által arte poverának keresztelt szegényes művészetig, Jackson Pollock absztrakt impresszionizmusáig, illetve a tasizmusig, azaz a foltfestésig, meg az action painting, „a szabályozott véletlen és a rituális akarat szellemében teremtett” módszeréig, a színmező-festészetig, vagy valamihez, ami mindezekkel rokon. Számomra ez a jelenség, a világ földrajzilag elkülönülő, jelen esetben politikailag is egymástól elzárt helyein hasonló poétikák megképződésének lehetősége bizonyíték arra, hogy a centrumhoz képest a periféria nem kötelezően azonos a provincializmus lekicsinylő terhét viselő provinciával. Tény, hogy az említett művészeti irányzatok attól váltak irányzattá, hogy nem egyetlen ember művelte azokat, hanem több alkotó egymásra ható tevékenysége hívta őket életre, és ha igaza van Szombathy Bálintnak – és miért ne hinnénk neki? – Pálfalusi intuitív és kontemplatív úton, felismerés és tépelődés révén jutott el körülbelül ugyanoda. Természetesen a művek tekintetében ezek az utak irrelevánsak, egyik nem értékesebb a másiknál, a remeteség nem állítható párhuzamba a szünetmentes kommunikációval. De az tény, hogy léteznek és különböznek egymástól. Mint ahogy tény az is, hogy a nem vagy kevésbé szabad polgár – ez esetben alkotó – szabadságvágya ugyanakkora, mint a szabad világban élőé. Ezt foglalja össze a monográfia szerzője a következőkben: „Pálfalusi Attila opusa a peremeken bontakozott ki. Helyi keretek között nem helyi, nemzetközi léptékű művészet, nem is Európa, hanem Magyarország pereméről. Egyedülálló teljesítmény, amely a 20. századi művészet korpuszának központi magját érinti, benne a művészet ideáljának végső eszményével.”
(Folytatjuk)
[1] Szombathy Bálint: Pálfalusi. Miskolci Galéria Könyvei 36., Miskolc, 2009, 132 o.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
