Volt egyszer egy leány, Jojónak hívták. Sokan azt hitték, Dzsodzsónak kell ejteni, de nem.
Ez a Jojó kapott egyszer valakitől – talán éppen az Istentől – egy nagy rakás gyöngyöt. Annyit, hogy alig tudta hazacipelni a kötényében. Na igen, de nem értett a gyöngyfűzéshez. Pedig hány kalárist készíthetett volna magának ennyi gyöngyből! Színeseket, mert legtöbbjük színes volt, piros, mézsárga, halványzöld, égszínkék, s a fehérek – gyöngyházfényűek. Persze ha eszébe jut, talán meg is tanulhatta volna valahogy a gyöngyfűzés fortélyait. De nem. Ej, Jojó lehet, hogy együgyű volt.
Törte a fejét, mit kezdjen ennyi gyönggyel. És olvasta valahol, épp akkoriban, amikor ezen törte a fejét, hogy az ilyen gyöngyök, amikből egyszerre rengeteget kap valaki, gyógyhatásúak. Sebeket gyógyítanak, de nemcsak sebeket, köszvényt is, hörghurutot, izomgyulladást, sőt, van olyan, amelyik a vakságot is.
Jó, gondolta Jojó, nekem elég, ha sebeket gyógyítok velük. Sebesültekkel teli a világ, hát könnyű lesz nekem sebesülteket találni, mert állandóan háborúk dúlnak. Nem igaz, hogy csak ötvenévenként – mekkora badarság.
És járta a csatatereket. Sebesülteket cipelt onnan haza, egyszerre mindig csak egyet, mert hát nem volt súlyemelő ez a Jojó. Gyöngyökkel gyógyította őket, mindegyiket csak eggyel, hogy hogyan, elmondom. Hihetetlennek, sőt, nevetségesnek is nevezhetnénk ezt a gyógymódot, ha nem lett volna igaz. Meg hatásos. Jojó a sebesült mellkasára helyezett egy gyöngyöt, s annak a fájdalomtól eltorzult arca máris kisimult. Hónapokba telt ugyan a gyógyulás, de a vérzés elállt, behegedtek a sebek, a törött csontok összeforrtak. Hálás volt a sebesült, mindegyik. Egytől egyig mosolyogva tűrték, hogy Jojó tiszta vízbe mártott vászonkendővel mosogassa le róluk az alvadt vért, járni tanítsa őket. Mint a galambokat, úgy etette őket Jojó, ez sem csoda, hisz biztosan megszerette őket felépülésük során.
Igen ám, de a felépülteknek, miután megerősödtek, rendre eszükbe jutott, hogy akad még egy-két dolguk a világban, hát továbbálltak.
Szomorú volt Jojó ezért, s talán éppen saját fájdalmát enyhítendő, nekik szerette volna ajándékozni a gyöngyöt, amivel meggyógyította őket (itt érdemes lenne megjegyezni, hogy Jojó ezek szerint valóban együgyű volt). Viszont a felépült sebesültek mindegyikét feldühítette ez a gesztus, hát azt vágták Jojó szemébe, hogy mindenki cipeli a saját terhét, és az éppen elég, kizárt, hogy még egy hasznavehetetlen gyöngyszemet is magukkal vigyenek. Felindulásukban legszívesebben a gyöngyszemet is Jojó szemébe vágták volna, ám ennyire egyikük sem volt jó célzó, hát legföljebb a mellkasát találták el vele, bár a legtöbb gyöngyszem Jojó házának a falán landolt (majd a földön vagy a sárban), vagy az ablaküvegen, aprócska virágformát ejtve azon. Ezek a gyöngyöcskék, mint megannyi gyönyörű kis sündisznócska, csillámszerű üvegszilánkokkal hátukon zuhantak a földre. A felgyógyult sebesültek közben már sarkon is fordultak, mentek a dolgukra.
Jojó minden alkalommal összeszedte a pórul járt gyöngyszemeket, s visszarakta őket a sublótba, annak is az egyik fiókjába, abban pedig a széthajtott kötényébe, mert abban tárolta őket.
S mindig, ahogy egy gyöngyszemet visszarakott, éles fájdalom hasított a mellkasába. Á, nem halt bele Jojó. Sőt! Még igen sokszor kapott erőre a látványtól, hogy mennyi ép gyöngyszeme van még a kötényében. Át is számolta egyszer. Volt még ötszáztizenhárom ép és négyezer-kilencvenhat sérült gyöngyszeme.
De múlik az idő, az, amelyik folyton foly, meg nem eszi a moly.
A visszarakott gyöngyszemek által okozott éles fájdalmak sokasága megviselte Jojó mellkasát, nagyon megviselte. Azon a helyen bőre elvékonyodott, lassan papírszerűvé vált, bordacsontjai fájtak, s ott, legbelül, állandóan zihált valami, ő sem tudta, mi lehet az, talán egy életveszélyes állapotban vergődő madárka.
Egy nap rájött, hogy több sebesültet nem tud hazacipelni a csatatérről, ahhoz túlságosan fáj a mellkasa. És különben is, már csak három gyöngyszeme maradt.
Jojó elszörnyedt. Az arány, édes istenem, három a négyezer-hatszázhathoz.
Abban a pillanatban, amikor elszörnyedt, a vergődő madárka nőni kezdett a mellkasában. Csak nőtt, nőtt, egyre nőtt, Jojó elsápadt, levegőért kapkodott.
Hát, nem mondom, hogy ez volt a vég, de majdnem.
Mert Jojó utolsó erejével összefogta a kötényt, kivette a fiókból, és ha botladozva is, de valahogy lejutott vele azon a nyikorgó falépcsőn, ami a pincéhez vezetett.
Huhhhh, felnyitotta a pinceajtót – és abban a pillanatban sikerült mély lélegzetet vennie.
Mintha a mellkasát nyitotta volna fel, s oda beáradt a levegő, a vergődő madárka ott belül pedig kicsinyedett, egyre kicsinyedett.
Mire a köténnyi kopott gyöngyszemmel leért a rozoga létrán a pincébe, a vergődő madárka elérte eredeti méretét.
Jojó a pince legsötétebb sarkába hajította a kötényt, a megkopott, megkarcolt, üvegszilánkos, sárral szennyezett vagy homokszemcséktől korcogó gyöngyökkel együtt, fölbotorkált a létrán, s teljes erejéből lecsapta a pinceajtót.
A visszhang felelt erre az ijesztő dörrenésre a mellkasában.
És nagy csönd lett, napokig. Hónapokig, évekig.
Jojó ült a csöndben, vagy tette a dolgát. Aztán megint ült a csöndben, aztán megint tette a dolgát. Gyógyult a mellkasa, a vergődő madárka elcsöndesedett, pihengetett ott belül.
De egy nap (úgy látszik, már megint együgyűségében) így sóhajtott fel Jojó: ej, de egyedül vagyok.
Akkor eszébe jutottak a lovak.
Kiment a csatatérre, talált is két sebesült csatalovat, egy gebét, egy törött bokájút.
A lovakat nem kellett cipelni, jöttek a lábukon, igaz, hogy szédelegve járt a gebe, a másik meg sántított.
De szépen beköltöztek a házba – Jojó istállónak nevezte ki az egyik szobáját – s nem vetek neki egy hónapot, meghízott a gebe, rendbe jött a másiknak a bokája.
Jojó egy-egy gyöngyszemet kötött a sörényükbe, igen erős cérnával, ám a lovak ezt észre sem vették, azt se tudták, mi az a gyöngy. Ettek-ittak, heverésztek, nyihogtak, nyihaháztak naphosszat.
Jó volt ez így. Jojó nem volt többé egyedül, és nagy örömmel töltötte el, hogy a lovak nem sebesült katonák a csatatérről, és nem dobálóznak gyöngyökkel. Ajaj. Jojó öröme újfent csak együgyűségével magyarázható, mert itt tulajdonképpen két mihaszna lóról beszélünk, akik után bizony látástól vakulásig dolgozhatott.
No de ezzel még nincs vége.
Mert a szomszédban lakott János, akinek feltűnt, hogy egy ideje furcsa, erőteljes hangokat (nyerítést?) hall Jojó házából.
Hogy el ne felejtsem, ezt a Jánost, talán éppen Jojóhoz hasonlóan, kóros mellkasi bántalmak kínozták. Ám az ő mellkasában nem volt vergődő madárka, nem volt ott semmi. Csak az üresség. S mivel a semmi orvosilag nem gyógyítható, János nem is fordult orvoshoz, nem beszélt róla senkinek. Mit is mondhatott volna? Hogy fáj a mellkasában a semmi? Erre a panaszra még az orvos is nagyot nézett volna.
János oldalát tehát addig fúrta a kíváncsiság, míg átment Jojóhoz (akit sok éve ismert már ugyan, ej, dolgos lány ez a Jojó, gondolta róla, de ennyi):
– Te Jojó, már többször úgy hallottam, mintha lovak nyerítenének a házadban. Mit jelentsen ez?
– Ki vagy te, a felügyelő? – lobbant fel Jojó. – Van két lovam, itt laknak a szobában. Na és?
Hej, haragjában, szikrázott a szeme.
„Hűha – döbbent meg János –, milyen szép szemei vannak ennek a Jojónak. Hogy eddig nem vettem észre?”
De ehelyett csak ennyit mondott:
– Csak látni szeretném őket. Nem emlékszem, mikor láttam utoljára lovakat.
– Na jó – enyhült meg Jojó, mert mellkasában a vergődő madárka enyhe szárnymozdulatot tett, s ez lenyugtatta. – Gyere.
Jánost nyerítve üdvözölték a lovak, s ő azonnal felajánlotta, hogy szívesen átjönne mindennap, lecsutakolná és etetné is őket. Jojó maga sem ismert saját magára, milyen könnyen elfogadta az ajánlatot.
Dehát ennek a Jánosnak meg olyan éles szeme volt, mint a sasnak. Már másnap fölfedezte a gyöngyöket a lovak sörényében. Még hogy a gyöngyöket! De a cérnát is, amivel a sörényhez voltak kötözve.
És addig-addig faggatta Jojót, hogy miféle gyöngyök ezek, mígnem a lány (miközben a madárka békésen hintázott a mellkasában, jobbra-balra) mesélt neki a gyöngyök gyógyító hatásáról, sőt (talán meggondolatlanul?) a sebesült és felépült katonákról is, akik közül egyiknek sem sikerült kivernie Jojó szemét.
János megörült. De annyira, hogy örömében feltárta Jojónak az ő nagy baját. Hogy mennyire fáj neki a semmi a mellkasában. Sőt, kérte, hogy gyógyítsa meg őt, az istenért. Ezzel a gyöngy-terápiával.
– Már csak egy szem gyöngyöm maradt – mondta Jojó. – De ott egye meg a penész a sublód fiókjában. Soha többé nem gyógyítok sebeket. Se törött csontokat. Se mellkasi fájdalmakat. Egyszer majd, talán, még egy lovat, azt igen.
– De én nem vagyok sebesült – mondta János. – Én János vagyok.
– Így igaz, de ló sem vagy – makacskodott Jojó.
– Bár az lennék – sóhajtotta János, és mese ide vagy oda, nem változott át lóvá.
Nem ám, de a mese, az mese, ne rontsuk el a végét.
Jojó tehát előkaparta a sublód fiókjának mélyéből a gyöngyszemet (fehér volt, gyöngyházfényű), és úgy meggyógyította vele Jánost, hogy annak a mai napig egy virgonc, kedves madárka ugrándozik a mellkasában.
És Jojó mellkasában sem vergődik már a szomorú madárka, hanem viháncol örömében (maradjon is így, ne kelljen már ki tudja, hanyadszor emlegetnem Jojó együgyűségét).
Vagyis: lehet, hogy tényleg boldogan éltek ők ketten együtt, míg meg nem haltak.
