2024. július 16., kedd

Az izraeli kép

Habent sua fata libelli – tartja az ókori igazság. És nemcsak a könyveknek, hanem a műkincseknek is, sorban, mint ahogy az embereknek is megvan a maguk sorsa. És ez rendkívül érvényes a múlt században errefelé zajlott életre. Mert a puskaropogás után a köztérre hányták a vármegyénk története során keletkezett okmányokat, s tábortüzet gyújtottak belőlük. Ahogy elvitték iskoláinkat, ellopták utcáinkat nevükkel együtt, impozáns épületeinket, szobrainkat, iparunkat… A társainkat, barátainkat, a velünk élőket a halálba dobták, fogoly- és haláltáborba hurcolták szomszédjainkat, rokonainkat, otthonaikból űzték el az ártatlanokat, tették jogfosztottá, nyilvánították államellenessé vidékek őslakosait. A rettegés ideje volt a múlt század, és még nem fejeződött be… Az olyan időben a biztonság, a megmaradás lehetőségének keresése állandósult lelki tényezővé vált. Az erőltetett és az önként vállalt fizikai és a szellemi migráció terhei és bűnei majdnem kiürítették szülőföldünket. De az e földhöz való ragaszkodás, a megmaradt hagyomány és a megtartó emlékezés őrzi még identitásunkat, testünket s lelkünket. Az otthonlevés érzése, tudata, attitűdje olyan erő, amely − százezrekkel közös gyökerekbe kapaszkodva − itt tart. Nem enged. Nem ám! Avagy nincs is hova? Nem is kell!
    Városunkból a múlt század közepén, amikor már lehetővé vált a megmaradt s szülőföldjére visszatért izraelita lakosságnak, hogy új otthont válasszon, mert a világhatalom teremtett nekik egy területet (hazát?), amelyet csak a magukénak mondhattak, többen önként távoztak. Kevesen bújtak meg itthon a harcok és üldözések alatt, még kevesebben jöttek vissza az égő halálból, s ebben, az újdonság erejével biztató, reményt keltő helyzetben a kivándorlást ‒ avagy hazatérést? ‒ választották. Hogy menekültek-e? Bizonyára az a gondolat is megfordult a fejükben.
    De hát hogyne menekülnének, távoznának olyan helyről, ahol tegnap még a biztos megsemmisítés várta őket, később pedig a létbizonytalanság és a kifosztás. És egy alattomos, suttogó, szűnni nem akaró, ma is hallható megvetés. Ezért lett megtöltve több ezer konténer, amelyekben itteni mindennapok tartozékai, életjelek, identitásmorzsák, más-más életkorból származó emlékek zsúfolódtak be, hogy ne üres kézzel álljanak majd az ígéret földjén. De nem lehetett 20-40-60 évet begyömöszölni egy ládába! Sem elvinni a szülőház festett ablakát, a spájz nyikorgó ajtajának hangját, az első csókot a tiszafák alól, sem a temetőből a nagyszülők síremlékét. Többen ezért is vállalták a maradást, s vele a váltakozó erejű biztonságot vagy félelmet. Aki pedig megelégelte mindezt, az nekivágott az útnak, akár egykoron honfitársai az egyiptomi kivonulásnak.
    Amit vittek, az jelentette új otthonukban önmagukat. Az életigenlés a munkavállalást befogadóközpontokban, munkástelepeken, kibucokban és egyéb helyeken. A honvágy sokuknak okozott fájdalmas napokat, s bár el nem múlt, az önfegyelem erősebb volt annál. De sajnos nem mindenkinél. Súlyos depressziók jelentkeztek, az idegen élethelyzet és nagyfokú hiányérzet még az erős idegzetűek közül is többeket megtört. Panaszos levelek érkeztek a régi otthonba, ahol sírva olvastak az itt maradottak szeretteik gyötrelmeiről. Alig múlt el fejük fölül a gyilkos gázkamra halálfélelme, most újabb kín fokozza elgyengült testüket és idegeiket. Több elhallgatott öngyilkosság is megesett, amiről haza nem jött hír, vagy csak jóval később, s az is eufemisztikus szólamokba göngyölve.
    A kivándorolni óhajtóknak le kellett mondaniuk otthoni állampolgárságukról. Itt semmijük sem maradt, ott alig volt valamijük. Itt nem örökölhettek, ott nem volt mit. Így indult újra Izraelben az alföldi élet valahol a múlt század közepén. Néhány fénykép érkezett haza: mosolygós, új ruhás, de barakkokra hasonlító épületek között levő emberekről. A lakásbelső nem látszott, vagy csak alig.
    Egy esküvői vacsorát megörökítő fénykép az ottani szobában készült. Az asztalnál ülő társaság feje fölött a szobabelsőből is látszik egy szelet. Rajta egy festmény. Akinek küldték a fotót, a vőlegény bátyja volt, ő nem indult el az új hazába. Megismerte a képet a hazulról vitt keretben, az itthoni ház középső szobájának falán lógott. A militicsi nagyszülők ajándéka volt a szülők házasságára. Abból a faluból, ahonnan a félig sváb, félig magyar család beköltözött a városba. A képet a múzeumi szakértő csak nagy rábeszélés után engedélyezte kivitelre. Műkincs – mondta.
    Tipikus alföldi zsánerkép az akadémián elsajátított ábrázolásmódban. Falusi udvar: döngölt falú, alacsony, nádtetős ház eresze alatt öreg fatörzsből fűrészelt két tömzsi láb, rajtuk vastag deszka pad gyanánt. Azon pihenő mezítlábas kislány nézi az udvaron a baromfit. Vele szemben, az udvar másik oldalán a kis ház, ahol az ólak vannak, s az oromzat, vagy kíbli nélküli padlásra vezet a csirkéknek eszkábált létra; az udvart a ház előtti virágoskerttől elválasztó, vízszintes deszkákból ácsolt alacsony kapu, mögötte a tájban a fák lombja. De még a festő szignója is kivehető a kép jobb alsó sarkán. A város első magyar festőjének aláírása.
    A fotós szakértően és jó géppel dolgozhatott. A fényképet tüzetesen nézegető itthoni testvér könnyei peregni kezdtek. Lakodalmat, vidám ünnepet megörökítő fotó láttán öröm helyett szomorúság ülte meg a lelkét. Egy jól ismert és szeretett festmény hozta elébe az elhurcoltakat és az elvándoroltakat.
    A festő jól ismerte szülőföldjét, sokat rajzolta, festette a XIX. század végén, a XX. század legelején. Etnográfus társa mellé rajzolónak szegődve talán az egész hazát bejárta, hogy mindenütt az ottani életre leginkább jellemző különlegességeket örökítse meg papírra, s lássa el jegyzetekkel. S ez a képe éppen az itthoni táj lelkét, a szemlélőben a maga családjának nem a városi, hanem a falusi, a militicsi szülői házát, felmenőiből sarjadt önmagát örökítette meg autentikus hűséggel. Színei és vonalvezetése a tanult festőt revelálja, hiszen az alkotó a pesti Mintarajziskola hallgatója volt, és hosszú tanulmányutakat tett Olaszországban, Dalmáciában, később Münchenben is tanult. Képén már nem a müncheni akadémizmus követelményeinek tesz eleget.
    Ilyen bácskai, a mindennapi munkát mutató képei maradtak meg néhány nyugat-bácskai faluban, városban, valamint az általa igen kedvelt matyó néprajzi csoport világát, népviseletét megörökítő művei is. Sok képe került a világ más tájára is, hiszen a mi vidékünk nagyon is szélfútta, lakói mennek, vándorolnak, s viszik magukkal életüket, értékeiket, emlékeiket is. De még mindig fel-felbukkannak itthon is az első képzett magyar zombori festő lappangó képei, vagyis őrzi népünk a magáét, a mienket. És őrzi szerte a nagyvilágban is.

Nyitókép: Illusztráció. Izraeli tájkép a Holt-tengernél / pixabay.com