2024. május 26., vasárnap

Akit a Szűz Mária a kötényére vett

Illés Sándor író vallomása életéről – (Temerin, 1914. február 12. – Budapest, 2009. július 8.)

4. rész 

És az érettségire emlékszik?
– Az érettségit Zimonyban tettem le, mert 1934-ben, a hetedik gimnáziumi év után elmentem Belgrádba. Újságíró akartam lenni. 
Belgrádban volt egy súlyos ballépésem, ki akartam menni Franciaországba tanulni, de a hatóságok ezt nem engedélyezték. A fiúk, a barátaim, azt mondták, ezt bizony egyszerű megoldani, ki fogunk menni, mint idegenlégiósok, de nem megyünk a légióba, hanem beiratkozunk az iskolába. Becsöngetünk a francia nagykövetségre és jelentkezünk a légióba. A nagykövetség azonban átküldte a jelentkezők névsorát a jugoszláv belügyminisztériumba, hogy ezek a disznók Franciaországba akarnak menni az idegenlégióba. Akkor engem behivatott a rendőrség. Nem bántottak ugyan, de azt mondták, útlevelet addig nem kapok, amíg le nem szolgálom a katonaságot, utána menjek a fenébe – vagy a légióba. Mondtam, jól van, s örültem, hogy a kalandnak nem lettek súlyosabb következményei. 
1935–1936 során másfél évet töltöttem Belgrádban, eljártam az egyetemre francia és szerb–horvát irodalmat hallgatni. Akkoriban nagyon szegényen éltem, a ’30-as években az egyre rosszabb gazdasági körülmények folytán apám is nagyon elszegényedett, nem tudott már pénzt adni. Akkoriban abból éltem, hogy a vajdasági magyar lapoknak belgrádi tudósításokat írtam. Hamar föltaláltam magam: a fővárosi Pravda Újvidékre, Szabadkára vagy Zentára csak másnap érkezett meg, én viszont a megjelenése napján összefoglaltam a délelőtti parlamenti eseményeket, a politikai híreket, majd egy kis vendéglőből telefonon – a vajdasági lap számlájára – öt perc alatt le tudtam adni a friss híreket. Tudósítottam a szabadkai Naplónak, az újvidéki Reggeli Újságnak és a zombori Új Híreknek is. A Naplónak és a Reggeli Újságnak riportokat is küldtem, beszámolókat a kulturális élet eseményeiről – ezek voltak újságírói pályám első hajtásai. De ez sem biztosított a számomra megélhetést, az újságírásból nem volt olyan jövedelmem, amiből meg tudtam volna élni, ezért egy év után hazamentem Temerinbe. A mama is azt mondta, legjobb lesz, ha én is paraszt maradok. Hát én erre hajlottam is, és apámmal kimentem dolgozni a határba, szántottunk, vetettünk, kapáltunk, szőlőt műveltünk. A nehezebb munkát én végeztem az állatok körül is. 

Az első irodalmi kapcsolatok

Közben azonban kapcsolatban voltam a bácskai irodalmi körökkel, ismertem a korosztályom ifjú tagjait, kollégáknak tekintettük egymást, gyakran váltottunk levelet, alkalmanként összejöttünk, nagyokat beszélgettünk, vitatkoztunk. Nagyon jó kapcsolatom volt az óbecsei Cziráky Imrével, a nagybecskereki Hesslein Józseffel, aki Magiszter néven publikált a szabadkai Bácsmegyei Naplóban, a szabadkai Havas Károllyal és Szegedi Emillel, aztán a zombori Herceg Jánossal. Herceggel különös kapcsolatom volt, mert a zombori Hausmannék ha hazajöttek Temerinbe a szüleikhez, mindig hoztak üzenetet a Jánostól, sok mindent tudtunk egymásról. Aztán ő átjött Magyarországra, itt élt a feleségével, és Németh Lászlóék köréhez tartozott, ha jól emlékszem, a Dante kiadónál volt lektor. Amikor hazajött, én már Zomborban voltam, egy szerkesztőségben dolgoztunk, nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk, mint ahogyan jó volt a kapcsolatunk Szirmai Károllyal is. Rendszeresen váltottunk levelet Szenteleky Kornéllal, sokáig őriztem a Szlovéniából, a golniki tüdőszanatóriumból halványkék papírra írt leveleit, akkor vesztek el, amikor menekülnöm kellett Temerinből.
Amikor hazajöttem Belgrádból, valamelyik újságnál szerettem volna munkát kapni, de nem tudtam, hova menjek. Korábbi újvidéki kötődéseim szerint logikus lett volna, hogy az Andrée Dezső szerkesztette Reggeli Újságnál jelentkezek, akkor még ott volt Csuka János – irodalmi körökben Aranymíves Csuka Jánosként emlegették őt –, akivel kora ifjúságomtól jó kapcsolatot ápoltunk, alkalmanként kijárt hozzánk Temerinbe, de csábítottak a szabadkai és a zombori sajtó kínálta lehetőségek is.
Valamikor 1937 nyarán mondtam a Mamának, elmegyek Törökkanizsára, ahol azokban a napokban tartották a Gergely Boriska által szervezett Helikon írótalálkozót, de még útiköltségre sincs pénzem. A mama azt mondta, neki sincs annyi pénze, hogy fedezze az utazásom költségét. Biciklire ültem és elmentem Hauszmann Bélához. A Hauszmann Temerinben nagyon gazdag, zsidó kereskedő család volt. Mondtam nekik, Bélám, szeretnék Törökkanizsára utazni. Beszéltem az írótalálkozóról, lelkesen meséltem arról, hogy ott összejönnek azok az írók, akikkel én eddig csak leveleztem, most viszont kiváló alkalom adódna a személyes megismerkedésre. Ő szó nélkül a kezembe nyomott egy maréknyi dinárt, mire én hosszan bámultam magam elé. Majd azt mondtam: Bélám, üzenj haza a Mamának, mert én nem merek hazamenni. Mondd el neki, hogy elutaztam Törökkanizsára. Ha most én hazamegyek, ő sírni fog, és biztosan nem enged el. Azzal kimentem az állomásra, felültem a vonatra, és elmentem Magyarkanizsára, onnan gyalog átmentem a Tisza túloldalára. Törökkanizsán jó hangulat, nagy lárma fogadott, nagyon sokan érkeztek Szabadkáról és Zentáról, de ott volt az akkor már ismertek közül Majtényi Mihály és Gál László is, és a régi ismerőseim közül az óbecsei Cziráky Imre. Megérkezésemkor lármásan fogadkoztak, s hangosan kifejtették, hogy bizony ennek meg ennek a lapnak többé egy sort sem írnak! Ez a találkozó maga volt a lázadás, de másnapra minden elcsendesedett. Másnap annak rendje és módja szerint véget ért a vendégeskedés, kitették a szűrünket, mindenki mehetett haza. Nekem viszont nem volt pénzem a hazautazásra. Mire Kerényi Imre karon fogott, vonatra ültünk, és elvitt magával Zomborba. Kerényié volt a zombori Új Hírek című lap, és én másnap kaptam egy ajánlatot: 2000 dinárt adnak egy hónapra, ha beállok hozzájuk szerkesztőségi mindenesnek. Nagy pénz volt a 2000 dinár, fölért „havi 200 pengő fixszel”, és én Zomborban maradtam. Ez történt 1937 nyarán. Fiatal, kezdő újságíróként a nyakamba szakadt minden, cikkeket, vidéki tudósításokat írtam, közben telefonon írásokat rendeltem, és adott pillanatban a nyomdában tördeltem az oldalakat.

Kikre emlékszik a szerkesztőségből?
– Majtényi Mihály volt az Új Hírek felelős szerkesztője, újságírói körökben nagy tekintélye volt. Gyöngyösi Dezső mindig kedves volt hozzám, sokat tanultam tőle, de a szerkesztőségben dolgozott Kerényi Imre és Herceg János is. Majtényi Mihály akkor vette el Kohlmann Dezső tanár úr lányát, Kohlmann Pannit, és hamarosan elmentek Szabadkára a Naplóhoz. Utána lett Herceg János a felelős szerkesztő, akivel mi egy szobában dolgoztunk. Boldog, derűs három év volt, mígnem 1939 tavaszán megkaptam a katonai behívót. Még abban az évben kitört a háború.

Illés Sándor, a hírlapíró
(1937-től)

„Nekem ez az illatos nyár egy várost jelent, ahol az újságírást kezdtem, Zombort. Fákkal szegélyezett körutaival, a régi, patinás megyeházával, a karmeliták kéttornyú templomával, a Vadászkürt nyüzsgő teraszával, a meghitt hangulatú színházzal, a Ferenc-csatorna strandjával, az Apatini úttal, amelynek kockakövein konflislovak patkói csattogtak. Olykor behunyom a szemem, és visszaülök a Vadászkürt asztalához, ahol várnak rám a régi társak. Egyikük sem él már. Itt beszéltük meg az élet dolgait, régi történeteket felidézve. Herceg János író, a Tó mellett város című, Budapesten megjelent, Zomborról szóló regényéről mesélt kissé rekedt hangján. Egy szobában dolgoztam vele a szerkesztőségben. Leült mellénk a szerb Konyovics Milán neves festő is, aki néha előrántotta jegyzetfüzetét, és firkantott bele valamit. Nekem az a festménye tetszett a legjobban, amely egy öreg akácfa törzsének csonkját ábrázolta. Még holtában is a földbe kapaszkodva. Azt a címet adta neki: Bácska. Közénk ült Kiss Lajos zeneszerző is, aki a bácskai népdalok összegyűjtésében szerzett elévülhetetlen érdemeket. Mindig dúdolgatott. És sört ivott. Csodaszép belgrádi lány volt a felesége. Huszár Sándor, akit tréfásan a város koszorús költőjének neveztek, sosem ült közénk, állva ivott. Így búcsúzott a Bácskától halála előtt írt versében: »Köszönöm a szívembe gyilkolt késeket, köszönöm a szenvedéseket…« Meghalt egy költő. Észre sem vették. Tízen ha voltunk a temetésén, csak a mamája siratta. Az a régi bácskai világ nem méltányolta az irodalmat. Inkább a duhajkodást, a virtust, a napokig tartó mulatozást. A híres Szemző família világa volt ez.” (Nyársirató; In: Búcsúzik a kapitány, 2006. 51–52.) 

1932-ben Csillaghullás címmel Illés Sándornak verseskötete jelent meg Újvidéken. Egyik írásában elmondta, a verseskötet megjelenését Vértes Árpád zsidó kereskedő pénzelte. Hogyan, milyen körülmények között jelent meg a könyv?
– Nekem már újvidékidiák-koromban megjelentek a Hídban a temerini parasztokról meg a földmunkásokról szóló szociográfiai írásaim. Ezekre figyelt föl a kereskedő Vértes Árpád, akinek kisebb élelmiszerboltja volt a városban, és meghívott a Munkásotthonban általa vezetett társas estélyre, az úgynevezett munkásakadémiára, ahol „ifjú elvtársként” – alig múltam 18 éves – 15–20 hallgató előtt előadást tartottam a temeriniek életéről, mindennapjairól. Egy ilyen esten beszéltem a verseimről is, mire Vértes lelkesen kijelentette, ezeket meg kell ismernie a nagyközönségnek is. Máig nem tudom, hogy a Csillaghullás című verseskötetem a zsidó kereskedő pénzén jelent-e meg, vagy a jelenlévő elvtársak dobták össze a rávalót, de tény, hogy 1932-ben az Uránia nyomda kiadásában 500 példányban megjelent a verseim gyűjteménye. Ezt követően 1934-ben Nagybecskereken jelent meg a Halott mesék című verseskötetem, 1938-ban pedig Zomborban a Virradatban című elbeszéléskötetemet adták ki.

Korábban úgy fogalmazott, hogy kamaszként az avantgárd szellemében modern, formabontó verseket írt. Egy temerini parasztgyerek hogyan találkozik az avantgárddal?
– Mert én akkor már olvastam Kassákot, olvastam a kommunista írók és költők munkáit. Vértes Árpád révén jutottam a könyveikhez, tőle kaptam szerb és horvát nyelvű baloldali irodalmat, és a magyar szociológiai munkákat, de tőle kaptam a Korunk folyóiratot is. Nem volt ez akkoriban egyedülálló eset, hiszen Csuka Zoltán és költőtársainak jelentős része is – talán csak Fekete Lajos, Bencz Boldizsár és Dudás Kálmán nem, ők maradtak a klasszikus költői hagyományoknál – írt abban az időben baloldali elkötelezettségről árulkodó verseket.
Én, a „lázadó fiú” akkor úgy láttam, hogy az avantgárd költői formákkal jobban ki tudom fejezni magam. Akkori fiatalemberek elhatároztuk, hogy újrateremtjük a világot, új hangon, új formában mondjuk el az elképzeléseinket. Kellet ez a bátorság, mert a lázadás erőt adott az önállóságunk megteremtéséhez. Sok mindenen átsegített ez a lázadás. Ma már látom, vállalásainkban sokkal több volt a fiaskó, meg a kiábrándulás, a bizonytalanság érzése, mint a siker élménye. Akkor tombolt a 30-as évek gazdasági válsága, sok tanító és diplomás ember volt állás nélkül, sokan nem találták a helyüket a mindennapok világában. A parasztság is vergődött, nem volt ára a terményeiknek, és a rossz gazdasági körülmények között a kulturális élet sem virágzott, az újságok is tengődtek. Én egy kis körben, Újvidéken, Szabadkán és Zomborban próbálkoztam írásaim megjelentetésével, nem sok sikerrel. Örültem hát az újvidéki lehetőségnek. Később, ahogy múltak az évek, szélesebb lett a látóköröm, másutt is publikálhattam, voltak már magyarországi írókkal is kapcsolataim, akik legalább buzdítottak, tanácsokkal láttak el. Az én korosztályomnak az 1930-as években ilyen körülmények között kellett megteremtenie az irodalmat.

(Folytatjuk)