Vártam. Ismét hosszasan vártam. Az ajtót csupán a szemem sarkából figyeltem, közben igyekeztem lekötni magam mindenféle felesleges tevékenységgel. Mondhatni, óvatosan kémleltem a bejárati ajtó irányába, mert az érkezőt majd széles mosollyal, kitárt karokkal fogadom, majd akkor nézem az ajtót szemből, teljes valójában.
Az árnyak játéka néha meg tudja téveszteni az embert, aki csak a szeme sarkából fürkészi a világot, nem szabad bedőlni neki. Az érkezés hangokkal is jár, ezekre is figyelni kell ám. Várakozáskor fülelni kell, és be kell vetni minden érzékszervünket. Mindeközben ki kell zárni az óra járását, az idő kíméletlen múlását, a szinte gonosz játékát – hiszen várakozáskor nem akar telni-múlni. Mintha ólmos súlyok tartanák vissza a másodpercmutatót.
És akkor végre nyílik az ajtó! Egy világ nyílik meg, tárul elém ekkor.
Viszont amint belép rajta a boldogság, az óra is feléled, az idő felpörög, sőt megtáltosodik és rohan. Gyorsabban ver, mint az anyaszív. Hiába volt elkészítve ezer meg ezer kérdés, alig van idő meghallgatni az élményeket, a beszámolót a munkáról, a mindennapokról, a tervekről, pedig hogy hadar… engem persze minden érdekel. Hogyan szakítsam félbe… majd megírom, jó?
Közben mindketten lessük a falióra járását. Látom, az ajtóra szegezi tekintetét. Már a bejárati ajtónál állunk. Máris? Tudom, a kilincs enged a nyomásnak, az ajtó mindjárt kinyílik. Másodszor is.
Nyitókép: Pixabay
