2024. július 25., csütörtök

Lelkes honleány pályája a Budapest–Temesvár–Fiume háromszögben

Kánya Emília (Pest, 1828. november 10. – Fiume, 1905. december 29.) – A kötelességek erős várbástyái fölemelnek, 5. rész

Lombhullató őszi időben indultak Fiumébe. Útjuk leírás – a lelki terhek súlya alatt –, minden bizonnyal a leglehangolóbb fejezete a magyar Adria-élményeknek: „Olyan szomorú, olyan félős volt az első utunk! És egyre zuhogott az eső! Végre hol jobb-, hol balra láttuk a tengert, a kanyargó út miatt, mely merészen vitt le s föl a kőrengetegben. Fekete, félős volt előttem a tenger is. Semmi fény, mintha tegnap este még a nap is a tengerbe ment volna meghalni. Semmi fény, mintha csupa meghalt remények kóvályognának a hideg levegőben.” Mielőtt azonban kialakulhatott volna benne a száműzetés érzése, a fiumei magyarok körében – Fest Aladár, Szabó Samu, Körösi Sándor, Horváth József és más jeles tanárok és gróf Zichy Ágost, akkori fiumei kormányzó embereinek társaságában – hamarosan fölragyogott lelkükben is a mediterrán derű. Az új otthonát megteremtő idős asszony el volt ragadtatva a pompás vidék, a fénylő tenger nagyszerű szépségétől, de mélységes benyomást tett rá a dús, déli növényzet, a babérerdők, a februárban virágban álló, pompázó kaméliafák és magnóliák, a szabadban tenyésző pálmák, yukkák, rododendronok, azáleák, nem is említve a jácintokat, és azt az üde, kívánatos, dús növényzetet, ahová az emberi szemem csak tévedhetett, melyet csak bearanyozott az örökké hullámzó, titokzatos tenger a változó, fényes színjátékával! „Órákig néma elragadtatásban ültem a tengerparton, elmélyedtem a hullámverésben, áhítattal hallgattam a hullám törését, az elporlását a parti sziklákon. Sohasem lehet betelni e szépségek bámulatával, ez nagy, imádságra méltó, egy életet betölthető magasztos élvezet. Ennyi változatosság, ennyi fenség, ennyi magasztos, imádságra késztető szózat – a lelkemmel élveztem, a szememmel csak láttam, de szívemmel imádtam a nyilvánvaló nagyságot, örökséget, a titokzatosságot, mely mindebben megnyilvánul” – foglalta himnikus énekbe a tenger nyújtotta csodákat Kánya Emília.

A sokat látott és sok mindent megélt asszony azonban megőrizte a reá jellemző társadalmi-politikai tisztánlátását, hamar ráébredt arra, hogy a város közhangulata nem kedvező a magyarok számára. „Ennek az úgynevezett országgyöngyének rémítő drága foglalatja vagyon – írta körültekintésének egy komor pillanatában. – Milliókat ölt a városba és a kikötőbe az állam – de szeretetét, igaz ragaszkodását az ide való lakosságnak nem tudta magának lekötni. Nem szeretnek itt bennünket. És valamint a családi élet legfőbb életképessége a családtagok egymáshoz való szeretetében rejlik, olyan nélkülözhetetlen fluidum ez az állami életben is. Bennünket itt megfigyelő, hideg, szeretet nélküli szemmel néznek, mi még most is idegenek vagyunk itt, akikből hasznot húznak, de egy csepp szeretetet sem adnak. Ez teszi bizonytalanná félszeggé a mi embereink működését is – nem olvadunk össze egy nemes célért, egy magas eszméért, gyanakvó szemmel nézzük egymás lépteit, és mert nem tudunk szeretni, nem tudunk bízni és hinni sem.” A magyar tisztviselőket elsősorban a maguk karrierje érdekli, erejük megfeszítésével igyekeznek fölfelé a lajtorján, ahonnan jóleső érzéssel lehet letekinteni a kisebbekre, a kevesebb ügyességgel és szerencsével bíró tömegre! A hivatalnokok többsége csak olyan átutazó postaállomásnak tekinti Fiumét, ahonnan aztán könnyebben lehet országos szintre emelkedni, kapaszkodni. A társasági életet is az esetek többségében az érdekek fűzik egybe, s ha vannak is összetartó klikkek, azokat nem a lélek erős kapcsa fűzi egymáshoz, hanem a hívság, ami meglehetősen korlátolttá, és mindenekfelet alantassá teszik a mindennapi életet. A kivételek közé tartozott Fest Aladár gimnáziumi igazgató-tanár és családja, akihez igazi, egymást tisztelő barátság fűzte őket. „Fest Aladár tudós ember – írta a lelkes pedagógusról Kánya Emília –, gondolkodásmódja nemes, nem alantjáró, törekvései humánusak, egy közönséges, lapos gondolat nem foglalt helyet az ő művelt lelkében. Szereti hivatását. A lehető legnagyobb színvonalra akarja emelni a gondjára bízott iskolát. Pedig tömérdek akadályt gördítenek a nemes törekvései elé. Feje fölött csak hogy le nem roskad a ház, mely egykoron jezsuita kolostornak szolgált, és ki nem tudta még vinni egy új épület felállítását! A kormány vonakodik, a város is ugyanazt teszi, mert némi tulajdonjogot formál a kőhalmazhoz, és marad minden a régiben.”

A Fest családon kívül a házi barátok sorába tartozott Szabó Samu tanár, aki előbb az állami gimnáziumban volt tanár, majd a nautikába lépett át. Szorgalmas, igyekvő ember, aki tulajdonképpen egyedül vezeti az akadémiát, az igazgató, Kótán Dezső „csak a könnyebb munkát tartván fenn magának”. Bensőséges barátság fűzte őket Jonositsékhoz is. Az úr a tengerészeti intézet mérnöke, széles körű műveltséggel bíró, intelligens, finom ember, jó modorral. A kapcsot a két család között a férfi fiatal felesége, Berzsenyi Margit jelentette. Jó szívvel viseltetett irántuk Frankfurter Albert és annak családja is. A férfi az Adriának egyik igazgatója. Igen derék, széles körökben méltányolt, jeles szakember volt, akit akkoriban választottak meg a trieszti Lloyd-társaság vezérigazgatójának, ami nemcsak nagyon megtisztelő, nagy fizetéssel, évi huszonöt-harmincezer forint jövedelemmel, és még jókora egyéb anyagi előnyökkel járó hivatal volt.

Kánya Emília 1905. december 29-én halt meg Fiumében, halála előtt Budapesten még kiadták Rudolf trónörökös emléke (1905) című könyvét. Élete során megjelent munkái, a Szív és életBeszélyek I–II. (Pest, 1859), a Válságos napok, regény I–II. (Pest, 1860), a Beszélyek az ifjúság számára (Vachot Sándornéval, Pest, 1861), a Szeretet könyve I–II. (1863–1864) és a BúvirágokBeszély (Pest, 1867). Korszakos jelentőségű, önéletrajzi ihletésű munkája, a Réges-régi időkbőlEgy 19. századi írónő emlékiratai azonban közel egy évszázadon át kéziratban hevert, a Kortárs Kiadó jelenttette meg 1998-ban. Munkája a történelmi Magyarország legszebb emlékei közé tartozik.