2024. július 24., szerda

Lelkes honleány pályája a Budapest–Temesvár–Fiume háromszögben

Kánya Emília (Pest, 1828. november 10. – Fiume, 1905. december 29.), 2. rész

Kánya Emília 1847. szeptember 8-án kötött házasságot a Temesvár környéki birtokossal Feldinger Gottfriddal, a későbbi Földényi Frigyessel. Az esküvőt követő napokban lefelé a Dunán, hajóval utaztak Temesvárra. „Este felé értünk Kamenicára. Gróf Marczibányinak van ott pompás nagy parkja a Duna partján. Soha se felejtem azt a kertet, a pompás naplementét, miben ott gyönyörködtem a százados fák mellett, nagyszerű virágültetvények közepette. Templomban éreztem magamat, imádkoztam, de isten is beszélt hozzám szép alkotásai közepette. Megnyugtatott, biztatott, bátorított, ne érezzem magam egyéni fájdalmát – hisz egy ember és élete olyan parányi valami –, adjam oda e szívet azoknak, akik immár igényt tarthatnak reá, tartsam meg eskümet, és ha nem lehetek is boldog az új körben, boldogítsak másokat: ez igazi hivatása a nőnek! Így legyen! Ámen!” S ezzel új korszak kezdődött Kánya Emília életében.

Wikipédia

Wikipédia

Temesváron az írónő számára az volt a legfájdalmasabb, hogy az új otthonában alig hallhatott magyar szót: férje családja német volt, s „az öregúr” is csak a köznapi, a piaci magyar nyelvet beszélte, de családi körben azt sem használta. Az ifjú asszony csöndes magányában végigolvasta a temesvári kölcsönkönyvtár majdnem minden könyvét, s az otthonból való kiszakadást jelentették a színházban töltött estek. A 1848. évi márciusi dicső napokat megelőző hangulat azonban újra a fővárosba szólította őket is. „Ezt a szellemet, ezt a levegőt éreztem én már az én édes [családi] otthonomban is – írta fölszabadult lélekkel Kánya Emília –: a szabadság, testvériség és egyenlőség aranyos, égi származású napjait – szárnyakat adott e napok magasztossága az én lelkemnek is.” Rajongva olvasták az újkori „bibliai aranytörvényeket”, és megittasultak „a szabadság nektárától”! „Szegény, szegény nemzetem! Rövid káprázat volt a föllendülésed, álnok csalás a sok szép ígéret, körül lettél hálózva, de azért ezt nem tudva, gyanútlanul átengedtük magunkat ennek a szolgaságból felszabadító varázsnak. Már akkor, a mi elragadtatásunk első napjaiban is látszott, milyen elszontyolodott arccal sétálgattak a katonatisztek, meg a régi hivatalnokok.” Nem lesz ennek jó vége, nem nekünk való a szabadság – mondogatták a bugrisok [itt: polgárok – M. F.], de a fiatalok – köztük Gorove István, Joannovich György, Hazay Ernő fennen lobogtatták a felszabadulás zászlaját, és Vukovics Sebő, Radványi (Winkler) Imre, Filepp Lipót, Várkonyi Ádám, a megye buzgó hivatalnokai, nemes buzgósággal állták meg helyüket. Pesten a Kánya család nemcsak átérezte, hanem meg is értette az új vívmányok áldását. „Oh, de jó volt magyarérzésű szívek és magyar ajkú lelkek közt élnem ismét” – tekintett maga köré lelkesen Kánya Emília. Egy feledhetetlen délutánt még Petőfiéknél töltöttek a Dohány utcában, majd háborúra fordultak az idők. A külső világ, a politikai helyzet egyszerre nagyon komorrá vált.

(Folytatjuk)