Élt egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony. Hat gyerekük volt: Pista, Pali, Jancsi, Kati, Juli, Marcsi. Pista alig volt három esztendős, Marcsi, a legidősebb, éppen betöltötte a tizenegyet.
Aj-jaj. Hát nemigen volt mit a tejbe aprítani!
Egyszer egy télen, a vacsoránál azt mondja Marcsi:
– Édesanyám! Mikor süt nekünk tejszínhabos tortát?
– Miket beszélsz, te lány! – kiáltott rá az anyja. – Tejszínhabos tortaaa?! Még mit nem? Tán hogy elcsapja a hasatokat!
– De az nagyon finom lehet! – nyafogott tovább Marcsi.
Erre már a többi gyereknek is felcsillant a szeme:
– Édesanyááám! Tejszínhabos tortát akarunk!
– Egy szót se tovább! – csattant fel a szegény asszony mérgesen. – Egyétek azt a főtt krumplit, attól lesztek szépek, egészségesek! De gyorsan ám, mert még csak három szem maradt. Aki először megeszi azt az egyet, amit kapott, kaphat még egyet.
– A tejszínhabos torta sokkal jobb! – dünnyögte dacosan Marcsi.
– Na és te azt honnan tudod? – emelte fel a hangját most már a családfő is.
– Hát a szomszéd Mári néni mesélte, ő valamikor a király szakácsnője volt!
– Micsodaaa? Nahát, az a vén szipirtyó! Tisztára elbolondítja ezt a gyereket! – mérgelődött a szegény ember.
– Figyelj ide, lányom –, tette csípőre a kezét a szegény asszony. – Úgy volt az a Mári a király szakácsnője, ahogy én grófkisasszony voltam lánykoromban.
– Pedig ő mesélte, hogy a tejszínhabos tortának sárga a tésztája, aztán valami finomat kennek rá, arra a tejszínhabot, de annyit, hogy alatta nem is látszik az a finomság. A tejszínhab meg valami krémes hab, édes! – erősködött Marcsi.
– Mondom, hogy az a Mári összevissza beszél! – dobbantott a lábával a szegény asszony. – Ebből elég!
De másnap este a vacsoránál megint csak megszólal Marcsi:
– Édesanyám! Mikor süt nekünk tejszínhabos tortát?
Hej, a szegény asszony le is kevert neki rögtön egy átszállóst. A többi gyerek meg se mert mukkanni.
A szegény ember megsajnálta a gyerekeit:
– Na jó, ha egyszer sok pénzünk lesz, anyátok süt majd nektek tejszínhabos tortát.
– De mikor lesz nekünk sok pénzünk? – kérdezte a hat gyerek, szinte egyszerre.
– Majd ha fagy, s hó lesz nagy – dünnyögte az anyjuk.
– Most éppen nagy hó van odakint! – kiáltotta Marcsi.
– Csönd legyen! – vágta el a vitát a szegény asszony. – Inkább egyétek azt a mamaligát, attól nőtök nagyra!
Pista, Pali, Jancsi, Kati, Juli és Marcsi, nem nagy örömmel ugyan, de bekanalazták a mamaligát.
Mikor a hat gyerek elaludt, gondolkodott a szegény asszony: Ej, de megvert engemet az isten. Egyszer az életben nem tudok egy tejszínhabos tortát sütni ezeknek a kölyköknek? De hisz hogyan is tudnék? Még tojásunk sincs elég, az a három tyúkocska lát el bennünket tojással, már ahogy tud…
És akkor eszébe jutott valami. Mondta is az urának:
– Te ember, én most csinálok egy tejszínhabos tortát.
– No de miből? – esett le az álla a szegény embernek.
– Majd meglátod!
Volt még a házban egy kis kukoricaliszt, hát a szegény asszony főzött gyorsan jó sűrű mamaligát. Amikor kihűlt, kiborította a lábosból a gyúródeszkára. Egy kis cukrot is talált a kamrában, meg is cukrozta. Aztán kivitte a tornácra. Kint még mindig esett a hó. Jó bőven rakott a friss hóból a mamaligára, azt is megcukrozta.
Az ember csak nézett.
– Megbolondultál, te asszony? Hisz ha behozod, elolvad rajta a hó.
– Dehogy hozom be, majd reggel! – felelte az asszony.
Reggel, mikor a hat gyerek felkelt, behozta a tortát a tornácról.
– Nézzétek, mit sütöttem nektek, míg aludtatok!
– Tejszínhabos torta! – kiáltotta egyszerre Pista, Pali, Jancsi, Kati, Juli és Marcsi.
Mindegyikük kapott egy szeletet, és nagy boldogan enni kezdték.
– Ez nadon hideg! – kiáltotta Pista.
– Ez nem elég édes! – kiáltotta Pali.
– Ez a tejszínhab nem krémes! – kiáltotta Jancsi.
– Ez a tejszínhab olvad! – kiáltotta Kati.
– Ez a tészta megfagyott! – kiáltotta Juli.
– Ez a torta csupa víz! – kiáltotta Marcsi.
Hej, nem is kellett nekik többé soha tejszínhabos torta! Mert jobb annál a főtt krumpli, a mamaliga, de még a lebbencsleves is. Ezekből aztán mindennap ettek, hol az egyikből, hol a másikból, mikor mi került az asztalra.
És ha nem is hiszitek, mégis nagyra nőttek!
