Vége felé járt a farsang. A tél egészen enyhe, a hó teljesen elolvadt, a föld meg sem volt már fagyva, csak nedves volt, sáros itt-ott. Kanászduda hangjára tódult ki az utca népe a közelből: gyerekek, felnőttek, lányok, fiúk.
- Mi ez a fenenagy lármázás? Nem hajt még se kanász, se csordás! - csodálkozott, s kiabált is fogatlan szájával jó hangosan és szinte méltatlankodó hangon a magas, karósovány Mari néni a túloldalon. Nem lépett ki a kiskapun, csak áthajolt az alacsony, a fölső hevedernél már foghíjasra töredezett deszkakerítésen.
A Sarok felől erősen hallatszott az érdesen harsogó dudaszó, s kanászustor durrogása hozzá. Aztán öt furcsa szerzet tűnt ott elő.
- Hát ezek maszkák vagy mi az Isten angyalai! - világosodott meg hirtelen Mari néni. - Vége a farsangnak, Márton! Nézd, a maskarák! - ujjongott szinte a vénasszony, de hogy meglátta Marci bácsit falábával feléje bicegni, mintha elszégyellte volna kiabálását.
- Illenénk közéjük mi is, Mari - zsémbelte tréfaként az öreg, s fölrakta könyökeit a kiskapu hevederére.
A dudát duzzadt, vörösödő képpel, recsegtetőn fújó kanászt - ő jött leghátul, terelő volt - könnyen föl lehetett ismerni, Péter volt az kajla, nagy karimájú, zsíros fekete kalapban, gubában. Kanászustorát már karikába szedve tartotta bal karján, a pléh dudát meg jobb kezében. Röhécselt, röstelkedve kissé.
A menyasszony fején félrecsúszott koszorú, földig lógó fehér fátyollal; csipkekesztyűs kezében száraz kórócsokor, zöld szalaggal kötve át, tépett gyapjúszálakkal finoman meghintve. Fátyla alatt bokáig érő fehér vászonköpeny, fönt, a kellő helyen féldinnyényi halmokkal; borostás orcái krepp-papírossal pirosítva szépen, szája is vastagon, pirossal kihúzva. Ehhez illőn vereslett göndör haja is menyasszony- Simonnak. Méltósággal lépdelt gumicsizma-topánjaiban, mosolygott és intett néha, biccentett fejével a vihogó, nevető, tenyerüket szájuk elé kapó kíváncsiskodók felé. Puszikat is küldött az őt szorosan karoló, simára borotvált, nevetését visszafogni igyekvő, öblös hahotázáshoz szokott boldog vőlegény, Anti oldaláról.
- Elkérhetem-e ezt a bögyös menyasszonyt egy táncra, te vőlegény? - kérdezte vigyorral Bandi, s a jól szórakozó gyülekezet felé fordult.
- El. Ha idehívod a sógorodat. De hozza a citeráját is!
- Hívnám szívesen, de még nem gyógyult be a feje lágya a báli szőlőkarótól. Turbánt hord.
Fakadt erre harsogó kacagás, kajánkodó is, mert mindenki tudott a citerás békítői szerepléséről, bálban egymásnak ugrott legények közt, amikor a kocsma sötét udvarán, rossz helyen kötött ki egy suhintás a hasított karóval.
- Márpedig szépséges menyasszonyom csak citeraszóra tud táncot lejteni - kényeskedett, affektált Anti vőlegény.
- Gyerekek, ne bámuljátok a menyasszonyt! Rosszat álmodtok majd - eresztette meg fekete kis bajsza alól Sándor bácsi, s lenézett a két kislányára, Margitra meg Etuskára.
A barna mackóruhába öltözött medve két hóna alatt, nyakában megakasztva, hosszú kötél volt áthúzva, a végére testes tuskót kötöttek. Azt húzta-vonszolta maga után, dülledő szemekkel.
A már dülöngélő ördög fekete selyemharisnyát húzott a fejére, körülnyírva arcán a vékony selymet. Arcrózsáit zsíros korommal festette szépen, kiadósan. Fején, kétoldalt rövid, fekete, piros hegyű szarvacskák meredtek. Hosszú, fekete birkabőrből sodort, földig lógó farkát néha rövidre fogta, végét meg-megemelintette, lóbálta kezével, átdugdosta lábai közt, előre, himbálgatta, húzogatta ott. Szája tele volt, rágcsált valamit, s egyszerre a bámészkodók felé köpött, fröccsentve szerteszét a nyers, nyálas krumplipépet. A nézősereg hátrált vagy elfordult védekezőn, ha volt érkezése. Julis néninek nem volt. Miután zsebkendőjével megtörölte arcát, kicsit sértődötten, de azért nevetve mondta:
- Vigyen el téged a magad ördöge, te boroshordó Péter!
- Visz, Julis néném, visz. Körüljárjuk a falut, s locsolgatjuk majd a hordót, ki ne száradjanak a dongái.
A mackó méltatlankodva dörmögött a fröccsenő-csínyen, s indult is, nekiveselkedve a hirtelenjében súlyosabbá lett tuskónak, amire időközben, fülig szaladt szájjal, nevetve pattant föl Nándor gyerek, húzatni magát kicsit medve-Fercsivel. Észrevette ezt a kanász, de csak odanéznie kellett, s Nándor már iszkolt is biztos fedezékbe. Nem várta meg a nehéz ustornak emelintését se.
Durrant aztán mégis, nagyot a levegőben az erősen kicsapott karikás vastag rafia sugara, bődült a duda mélyet, s indult tovább az ötösfogat. S mindenki utána, végig a Soron. A kiskapukból, udvarokból bámulták a régen nem látott vonulást.
Lűtyűéknél megállt a medve, a kiskapuba húzta a tuskót, oldozni kezdte róla a kötelet, hogy hagyná ott a súlyos nehézséget - menjen már férjhez ez a nagylány! De résen volt az, oda is toppant, és csípőre tett kézzel fenyegetőzött:
- Húzzad csak tovább innen a tönködet, te medve! Különben botot kerítek bundád kiporolásához, hogy a szőrödet is elhányod belé! Férjhez meg majd akkor megyek, ha kedvem lesz hozzá. Csak ne te legyél a kérőm!
- No Sziterényi, ezt tűzd a kalapodhoz a darutoll mellé! - röhögött a nagylány öccse, s elhúzta kezével homlokába lógó sima haját.
Tetszett a nyelvelés mindenkinek, a medve meg, meghökkent-féle, abbahagyta a bogozást, két lábára állt, eligazította nyakában a kötelet, és indult utolérni a vonulókat, lassan már Fehérékhez érve.
- Ilyet én még sose láttam. Nahát! - s tenyereit is összecsattintotta a lelkendező Rózsi. - Gyere gyorsan, Mariska! - kiáltott be az udvarra húgának, menne az is az utcára, csudát látni.
Bicskei Anikó: Fa
Most az iskola előtt verődött össze a kíváncsi gyülekezet. A borízű ördög itt is krumplit köpdösött, de a medve erősebb dörmögésére most csínján. A farkával is eljátszogatott. Ilka meg a másik Rózsi nagyon huncutul nevetett össze, de vihogósan tetszett az minden lánynak, meg az asszonyoknak is. Miska bácsi vörösbora meg ördög-Péternek ízlett, kétszer is hosszú-hosszút húzott belőle, hogy még az állán is csordult kevés. A kanász rosszallón nézte, s éppen csak hörpintett a borból.
A vőlegény most erős dicsérgetéssel, táncra kínálgatni próbálta takaros, szemrevaló menyasszonyát.
- Vigye táncba, aztán majd fektesse maga mellé a vörös ördögök vénapja! - nyilvánította tetszését a nyurga Papdi, följebb tolva sipkáját izzadó homlokán.
- Hogy hideglelést kapjon, te! - tódította a dicséretet zsebre dugott kézzel Pataki, s aprókat mozdítva térdein előre-hátra, himbálgatta göcögő testét.
- Kuss te ne! - kiáltott a hirtelen kanásszá lett kanász-Péter, nevetett fényesen villanó foggal, s durrantott hozzá ustorával, indulásra adva jelt.
Már elhagyták a Rövid-portát, Bótósék szárkúpjaihoz értek, amikor Gyusza a meg-megtántorodó ördögre kezdett mutogatni nevetve, majd jó hangosan fogott a mondókába:
Gólyafészek, kányafészek,
a Péter meg mindig részeg!
De alig érkezett végigmondani a csúfolódót, karikásával a kanász már futott is. Adok én nektek! A kölkök meg szét, be a szárkúpok közé. A kanász a nyomukba, éleseket vágva hosszú ustorával a levegőbe. Szaladtak a gyerekek körül a szárkúpokon néhányszor, a kanász tán el is unta már a dolgot, gondolták. De nem ám! Tacsinak hosszú, erősen metsző hasítás egyik lábszárán. Leguggolt, szíszogva húzta föl nadrágja szárát. Ustorszíj vastagságú, égőn sajgó hurka duzzadt a csapás helyén. Kanász-Péter ott állt nem messze, elégedetten vigyorogva.
- Felit add majd át Gyuszának - mondta, és elsietett a többiek után.
- Azé' is Zsámboki vagy! - pityeregte Tacsi, de úgy, hogy az meg ne hallja.
Az ártézi kúthoz az Alsó sorról meg a Csutka sorról csalta ki a zsivajgás meg a kíváncsiság az embereket. A mindig vizenyős szemű, csöndes kis Tóni bácsi is a gyülekezetben. A Csutka soron lakott már, Rövidék vedlő, fakuló kis házában, egyedül. ("Hát, nem volt mán maradása, elmarta a szájas Veral" - mondogatták a beavatottak. - "Ó, ha látná ezt a megboldogult Feri gyerëk!") Tóni bácsi most is úgy nézett ki vizenyős szemeivel, mintha sírna.
A magas, izmos Bodor kocsmáros ("Fercsi gyerëk, të még csak fölőgyített szódát kaphatsz az ivómban. De úgy se állok jót érted apádná'!"), pálcával megbökdöste a négy lábra ereszkedett medve ülepét. Az rossz néven vette ezt, megfordult morogva, kikapta a pálcát a piszkálódó kézből, s fölegyenesedve vágott végig vele, kétszer is, Bodor hátán. Most büntetlenül tehette, s tette is széles vigyorral a legénygyerek medve-Fercsi, közben azt motyogta, hogy: "ez meg a rizling ahhon a fölőgyített szódáhon" - s nevetett kajánul.
- Hö-hö-hő! Ez ve-veszélyes á-ám - dadogta ijedten hátrálva a medve elől a szőke kis Dénes, de aztán már nevetett ritkás, apró fogaival, furcsán fölhúzva szája szélét, hogy ínye is kilátszott.
Komédiázott a medve, a csinos menyasszony meg a vőlegény a seregletnek, mígnem hirtelen nagy lárma támadt, riadalom, kiáltozás, vízloccsanás a vályúnál. Az ördög belevetette magát a teli itatóvályúba. Medve, menyasszony, vőlegény, kanász - kötelet, csokrot, dudát elhajítva -, mind a vályúhoz rohant. Kihúzták gyorsan, kapkodva idegesen a csuromvizes, prüszkölő, keze-lába erőtlenül lógó-csukló ördög-Pétert a vályúból.
- Micsinátá, szërëncsétlen? - toporgott ijedten, lábatlankodott kétségbeesve Tóni bácsi, s rimánkodott egyre: - Hozzátok Anti, Simon! Vezessétëk bë hozzám, gyorsan! Még agyonfagy itt nekëm - mondogatta, s indult előre.
Elült a lárma, megdermedt a jókedv, csak a csőből ömlő víz párálló zubogása hallatszott.
- Nem lësz sëmmi baja, në féccse annyira, Tóni bácsi! Tuggya, csalánba a ménkű… Legalább kijózanodik! - szólalt csúfságos fintorral Bodorné, Matil.
Tóni bácsi visszafordult, megállt.
- Nálatok még csalán sincs - mondta erőtlen hangján, s indult a kis ház irányába. Szemeit törölgette kézfejével.
