Mire megjelenik az interjú, Penovác Endre már Moszkvában tart akverellkurzust, s februárban még a pakisztáni nemzetközi seregszemlén is rész vesz nemcsak újabb képeivel, hanem személyesen is. A világ legjobb akverellistái között számon tartott festőművész találkozásunk telefonos egyeztetése során jelezte, késő délután, pontosabban estefelé menjek, amikor a nappali fények már nem alkalmasak az alkotásra. Még rövidek a napok, s természetes fénynél szeret dolgozni...
Igaz, hogy több mint egy év telt el azóta, hogy a műtermében jártam, de a világháló segítségével folyamatosan értesültem utazásairól, tanításairól, láttam az elkészült új alkotásokat. Nem is tudom mással kezdeni, mint az utóbbi öt év online jelenlét tapasztalatairól kérdezni, hiszen a digitális forradalom nyomán a kortárs képzőművészet sokkal több emberhez jut el, mint annak előtte. Penovác évek óta folyamatosan jelen van az akvarellfestés nemzetközi színterén, sokat utazik, művészeti fesztiválokon vesz rész, előadásokat, bemutatókat és workshopokat tart.
A családi házban található műtermében azonban minden lecsendesedik: alkotásai között valami egyedülálló csönd, tisztaság és áhítat: ezeket az ecsetvonásokat érdemes közelebbről is megnézni, érdemes közelebb hajolni hozzájuk, és megvizsgálni a festék sűrűségét, a szín telítettségét,..., és érdemes megfigyelni azt is, hogy amikor az ecsetvonás a papír száraz részén halad, akkor szigorú és kemény, mint a botütés, amikor pedig a papír nedves részén jár, akkor gyengéd és puha, mint az ölelés,vagyis egyetlen mozdulatban, egyetlen gesztusban benne van az ütés és az ölelés – írja Danyi Zoltán, aki szerint Penovác Endre határozott ecsetvonásai olyanok, mint a hosszú ideje meditáló tanítványra a zen mester által mért botütések: fellazítják a bennünk lévő görcsöket, s egy idő után fellazulunk mi magunk is...
n A te életedben, a művészetedben mennyire játszik fontos szerepet a világháló, a közösségi oldalak? Adott egy új dimenziót?
– Adott. A macskarobbanással kezdődött, amikor egy tekintélyes művészeti blogot működtető dél-afrikai hölgy írt a macska akvarelljeimről, hogy aztán egy amerikai portál átvegye a szöveget, és így átszőtte a világot Boszi és a róla készült képek. Eléggé spontán és észrevétlenül jött be az internet az életembe, mint sokunkéba, azt hiszem, nem is tudjuk pontos dátumhoz kötni. Talán mi festők szerencsés helyzetben vagyunk, mert képeket tudunk feltenni, a sajátjainkat is szét tudjuk küldeni, és másokét is láthatjuk, szinte abban a pillanatban, amikor elkészültek. Tudok olyan művészt, aki naponta megfest egy-két képet, és fel is teszi a világhálóra. Én a világ másik részén látom, hogy mit csinált délelőtt, és mit csinált délután. Én is igyekszem bizonyos rendszerességgel feltölteni képeket, hiszen ha egyszer megmutattad magad, és dicséreteket is besöpörtél, akkor illik megjelenni bizonyos rendszerességgel.
A festészeti bemutatókon készült videókat is bárki megnézheti az interneten. Nem félsz a plagizálóktól?
– Tényleg megmutatom, hogyan készül egy-egy akvarell, erre a kurzusok, workshopok is köteleznek, hogy bemutassam, mit csinálok és hogyan. Erről készülnek fölvételek is, és ez megint eljut mindenkihez. Igen, figyelmeztettek már, kérdezték, hogy nem félsz? Hát nem, nem félek... Nem elég az, hogy meglássam, a másik hogyan csinálja, attól még mi nem tudjuk ott folytatni, ahol ő tart. Az én macskáim mögött is évtizedek munkája áll, még ha témában nem is, de a festészetet évtizedekben számolhatom, az akvarelltechnikát is a kezdetektől művelem. Szerintem egy dolog informálódni, és másik az az évtizedekkel mérhető munka, amit befektetünk. És ha mások is fekete macskát kezdenek festeni, ezért nem jelent semmilyen veszélyt. Én sem utánoztam még senkit, bár sok festményt nézek, sok tetszik is. De hát az nem én vagyok, nem kezdhetek egy egészen más hozzáállással, technikával, filozófiával dolgozni, mert megláttam másnak egy jó munkáját.
Folytatódik az utóbbi évek dinamikája, utazások, nemzetközi kiállítások sora? Jó az, hogy a tanítás része lett az életednek?
– Folytatódott, s nem is sorolnám fel szívesen, hogy mikor merre jártan. Viszont gondolkodom mindig, amikor meghívnak egy ilyen workshopnak nevezett kurzusra, ahol én tulajdonképpen megmutatom egy csoportnak a módszert, ahogyan én dolgozom, hogy szükséges-e az utazás? Kétféle ilyen oktatás van, az egyik a helyieknek, az adott ország adott városa résztvevőinek szól, a másik pedig nem ilyen. Februárban ötödik alkalommal megyek Moszkvába, ott főként helybeliek számára tartok előadásokat, de az igazi érdekesség az ősszel Girona, a katalón kisváros volt, ahol semmi különös nincs, még csak nem is a tenger mellett található, de oda tudta csalogatni a kínait, a chileit, a kanadait...
Megtapasztaltam, hogy tulajdonképpen meg lehetne szervezni bárhol a kurzust, és bárhonnan érkezhetnének az emberek. Ezen a vonalon kellene gondolkodni, nemcsak nekem, hanem másoknak is, mert egy ilyen találkozás nemcsak a festő és a diák találkozása, hanem a helyszínhez is kötődik, egy kicsit turizmus is. A lényeg az, hogy vannak, akik hajlandóak a világ bármely pontjára elmenni valamiért, konkrét esetben egy festő módszeréért a világ másik felére elutazni, hogy meglássák, hogyan dolgozik. Persze ezt nem engedheti meg magának mindenki, de azt tapasztaltam, hogy vannak, akik igen, és ez működik. A gondolat, ami foglalkoztat, hogy miért kell nekem Moszkvába vagy Gironába, Ciprusra utaznom mindig, amikor nem a ciprusiaknak tartottam a kurzust, hanem voltak kínaiak, kanadaiak, chileiek, németek, Ázsia, Dél-Amerika, Észak-Amerika, Európa képviselői, tehát teljesen mindegy, hogy hol történik. S ehhez hozzáfűzhetek még egy történetet: mint ahogy említettük, hogy sok helyen jártam, sok helyre hívnak, ugyanúgy sokan eljönnek ide is, hozzám, Topolyára. Ezek a kollégák, barátok képzőművészeti esemény kapcsán jöttek, nem csak turistaként, mint ahogyan én is szerettem összekötni a kettőt, az utazást a munkával. Jártak nálam néhányan: volt közöttük perui, thaiföldi, pakisztáni, spanyol, és el voltak ragadtatva a tájtól, a vidékünktől, az itt élő emberek mentalitásától. Mi kell még, milyen alap kell, hogy egy sikeres workshopot szervezzünk például Topolyán?
Sajnos, idáig jutottam el a gondolatban, mert nem vagyok egy szervező típus.
Még egy gondolat velük kapcsolatban: ne aggódjunk azon, hogy mit tudunk mi nyújtani. Erre jó példa, hogy el voltak ájulva a bácskai naplementétől. A naplemente másmilyen itt, mint egy világvárosban vagy a hegyek között. Tehát már akár erre is lehet alapozni. Ételeink, italaink vannak, szerintem a legjobb pálinka is itt van Vajdaságban, a boraink is egyre jobbak, festőink is vannak...
A képeiden megjelenő új téma a pandamedve. A tavasszal Kínában jártál.
– Kínában akvarellfesztivál volt, ami felölel mindent, egy nagy kiállítás az alapja, és bemutatók is vannak, ezeken szintén részt vettem. Különböző helyszínekre visznek bennünket, hatalmas építkezéseket láttam, egész városrészek épülnek egyszerre, s amíg nem készül el teljesen, nem költözik be senki. Qingdaóban voltunk, ez egy ötmilliós város, természetesen régi része is van, az új részben toronyházerdők, daruerdők, a házak körül park, tízméteres fákat ültetnek, teljesen új járdák, padok, de a sétányon még senki nincs, egy fantomváros, nem tudom, talán egy újabb milliónyi embert fognak vezényszóra odaköltöztetni, ez egy különleges élmény volt.
Utazásaim során nem lehet a dolgokat teljesen szétválasztani, nem turistaként utazom, hanem festőként, így jobban beférkőzöm a dolgok mögé is. Persze minket is vezetgetnek, de barátként, festőként, és ezeket az előnyöket azután van szerencsém kihasználni. Sokszor hangsúlyozom: meg kell élni valamit, át kell élni, élmény kell hogy legyen ahhoz, hogy a képünk is élmény legyen...
Kína régi vágyam volt, mivel nagy csodálója vagyok az ő tradicionális festészetüknek, némi hasonlóság is lehetséges, ezt ők mondják, nem én. A meghívás is ezért történt, meg ami a téma részét érinti a dolognak, régi vágyam, hogy a pandákat lássam a saját környezetükben. Mint festészeti téma szerintem nagyon jól ráépülne a fekete-fehér macskás képeimre. Adja magát a fekete-fehér bundájuk, de mint ahogyan mást sem szoktam képről festeni, elképzelésből, hanem mindent szeretek látni, megtapasztalni, s később esetleg saját fotóimat használni, ezért nem nyúltam eddig a pandákhoz, vártam az alkalmat, hogy meglássam őket a természetes közegükben. Szecsuán tartományban, Chengduban van a legnagyobb pandarezervátum, igaz, hogy másik két városba szólt a meghívás, és ez a kirándulás még egy repülőutat kívánt, de megérte a pandák miatt. Igazi élmény volt, a reggeli órákban érkeztem, a bambuszrügyekkel történő etetést is láttam. Hatalmas bambuszerdőben van a rezervátum, kanyargó ösvényeken sétálva figyelhettem meg a pandákat, közben több száz képet készítettem, és a többórás személyes találkozás után, úgy érzem, hogy most már hozzájuk nyúlhatok ecsettel is.
Most éppen mi készül a műhelyedben?
– Még ha új év kezdődött is, akkor sem lehet új életet kezdeni. A pandák már megjelentek, egy-két képpel szerepeltem kiállításon is, folytatni szeretném a témát, és a macskákat is folytatom, a mozgásuk még mindig nagy kihívás, igyekszem valahogy dinamikusabban megoldani őket. De szinte mindenhez vissza lehet nyúlni, a kakasokhoz is, témában nincs hiány, csak idő legyen... Egy jó arányt kell megtalálni, mert nem lehet csak utazni, gyűjtögetni az élményeket, hanem ki is kell adni, csak meg kell találni a jó arányt az élmények begyűjtésére és a kiadására.
Önálló kiállításra készülsz?
– Önálló kiállítás van kilátásban. Látod, milyen kicsi a világ, és hogy átszövődnek a dolgok: kínai meghívóm van egy bécsi kiállításra. Ez lesz az év vége felé, és utána szeretnék Sanghajban is bemutatni. Többet nem is tervezhetek, mert 40–50 képről van szó, ha mást nem csinálok, csak erre készülök, az már elég, meg pár út, pár kurzus...
