A minap nem várt helyen nem várt szöveg juttatta eszembe pásztyi nyaraim mindennapi parasztleveseit. Hallgattam is eleget az eddmegleves kanalazásra serkentő dédanyai-nagyanyai terminusát rangidős hársfánk lombsátra alatt, mikor zöldségkarikás, paprikás lével teli tányérom mellől a konyhaajtó fele tekintgettem, hiszen tudtam, a tűzhelyen, a nagy fazékban ott áll már a felmentő szalonnás-túrós tészta.
Kilátó
Kicsiny fűszál című költeményében az önmagát kereső ifjúi hangján a mostoha sorsról, a csalódásról énekelt, szerencsétlen, gyarló embert lát az újszülöttben, akivel a balsorsa, mint átok, egyszerre született, s szomorúságként végigkíséri életét.[1] Bizonyára közeli ismerőse, barátja lehetett az az ifjú, akitől így búcsúzott: „Fáj annak válni mindörökre, / Ki itt a földön mit sem élt!...
Első kiállítása 1943-ban, egy szibériai fogolytáborban volt: Karl Stengel cementzsákra készült faszén rajzain egy katonatisztnek akadt meg a szeme, aki ezután papírt és ceruzát adott a fiúnak, hogy rajzolja meg a portréját. Stengel ettől kezdve sok időt töltött az orosz őrök portréinak a rajzolásával, de megörökítette sorstársait, barátait is.
Ifjan elhulló nappalok: jégmezőn menetelő árnyak
Egész évben jól elvoltak. Ők ketten, a párjával, mindig egymás mellett úsztak, együtt keresték az ehető zsenge
Az empátia a más ember lelkiállapotába való beleérzés, valakinek a helyzetébe való beleélés sajátos képessége. Alfred

