Andreas Helmling német szobrászművész 1959. június 19-én született Heidelbergben. Már gyermekkorában elhatározta, hogy életét a képzőművészetnek szenteli. A Karlsruhei Képzőművészeti Egyetemen Otto Herbert Hayek szobrászművész volt a mestere. A Pfalz tartománybéli Hördtben élt és alkotott, mint szabadfoglalkozású művész.
Híressé leginkább a szabadtéri alkotásai révén vált. Karlsruhe impozáns látványosságai az Ettlingeni Kapu Szobor és a Természettudományi Múzeum előtt látható Ugró párducok. Jellegzetes műve a Karlsruhei Zeneakadémia előtt üldögélő Zeneangyal. A Művész saját otthonát és kertjét is úgy rendezte be, hogy ott szobrai (kisebb formában) az érdeklődők számára elérhetőek legyenek. Műveit (melyek Németország-szerte díszítenek közterületeket és intézmények belső tereit) acélból készítette. Ezt az anyagot érezte a legtartósabbnak és a legígéretesebbnek. Munkásságát áthatotta a vágy, hogy valami olyan maradandót alkosson, mely az életén messze túlmutat.
2019. augusztus 19-én, nem sokkal hatvanadik születésnapja után hunyt el. Jómagam öt évig lehettem a barátja. Hálás vagyok ezért az időszakért, hiszen Andreas olyan példát mutatott, amelyet én is követni szeretnék: a művészetre, saját művészetére is részint, mint az öröklét megragadására és érzékeltetésére, részint a közösséggel való kommunikáció páratlan lehetőségére tekintett. Míg köztünk élt, adakozó bőséggel bocsátotta rendelkezésre a szobrairól készült dokumentációt, a jelenleg látható fotókat is azzal ajándékozta nekem, hogy mutassam meg őket bárhol, ahol szeretném. Különös örömére szolgált, amikor 2015-ben egy interjú keretében a Kilátó olvasói is betekintést nyerhettek munkásságába. Boldoggá tette a lehetőség, hogy magyar nyelvterületen is ismertté válhat művészete.
A Helmling szó a „sisak” egy pontosan lefordíthatatlan variációja, az Andreas barátom iránti szeretet és tisztelgés hatására választottam a Sisakos költői nevet. Jelen verseim az ő alkotásainak szemlélése közben, mindig az adott szobor mellett üldögélve, egyfajta meditatív állapotban születtek. Örömmel nyújtom át Szülőföldem Olvasóinak ezeket a benyomásaimat, amelyeket Németországból hazahoztam.
Versek Andreas Helmling emlékének
Sisakos Fanni
Ars poetica
Nem a helytállás eszköze,
és nem is megmutatkozás,
a vers csupán azt adni képes,
mi szükséges a túléléshez,
fogódzó a szép fonalán.
A Rajna mellett délután
hátha túlringatni tudom
az őrületből a világot,
kék fenségével átfogott,
azt suttogta, hogy víz legyek,
vízből vannak a fellegek,
és vízből oly kemény a jég,
csákánnyal törni sem lehet,
hát törhetetlen így legyek,
és így szárnyaljak az egekben,
közben tudjam: a törhetetlen,
s a fellegképű szabad vándor
nem szabadulhat a pohárból,
amelybe öntötte a sorsa,
egyúttal mégis folyni tud,
kivájja konok szikla mélyét
a kitartó simogatással,
s a Földön életet növeszt.
A Rajna mondta: célom ez.
S egyszer kudarc, máskor siker
edényébe önt a sors.
Víz vagyok. A formát felveszem,
és tűröm mozdulatlanul.
Ám titokban mégis folyik
belőlem ezer éren át
mi átmossa a valóságot.
Egyszer magát meglepve áll ott
egy megfényesedett világ.
Ettlingeni kapu szobor
Acélból bajszok merednek,
mintha csak városunk macska lenne,
gazdája kislány, és nem tudja még,
nem szép kifesteni a macska
bajszát sötétkék szempillaspirállal,
Triton szigonyai, eget karmoló
mancsok, földet forgató georgosz
szerszám, fantáziának hagyva
tüzet és vizet, hatoszlopossá
fagyott lehelet, őstűzből
kiesett vágy-kövület.
Kettétört kapu, megosztott tudat,
s nem tudod, melyikben helyezd el magad,
vasból tört jobb és bal agyfélteke,
univerzumot tágít a világból,
le s fel hat csáppal nyúl a semmibe.
Helyrajzi száma kapcsolt kód a léthez,
jövendőmondók elemzik a formát,
s a szöget, mellyel hozzádől a léghez.
Félbevágott háromszöggel a tornyát
úgy hagyja a távlatba teljesedni,
hogy kékítőt az álmainkba old át.
A művész születése
Acélhaj csapzik acélhomlokra
puhán,
mintha csak felhőt szellő fodrozna.
Egy kisfiú, mikor a délután
már alányújtotta a csápjait
a bukó napot tartó kozmoszba,
otthagyta pillantását egy babán;
és őt, kit addig állatok kísértek,
megérintette annak hamvas árnya,
hogy transzformálva a káprázatot,
játékát az élőkben megtalálja,
s abból alkosson örökkévalót,
mi belebágyad majd a pusztulásba.
Esztendő őzbakkal
A fogható valóság idegensége
felhőként foszlik szerteszét,
s mint harcos hámozza morzsolódva
kenyérbe foglalt fegyverét,
kibomlik előttem fokról fokra
a végtelenség vizualitása,
hogy nemcsak szóval, de képpel, idommal
is lehet felelni a pusztulásra,
hogy a teljesség megvonása
nyomán felcsattanó NEM-et
nem csak verssel papírra írni,
acélba vágni is lehet.
Lírámba ringatom, téged nézve,
valódnak minden vonalát,
Phaidrosz vagy, én meg Szókratész,
bólintunk: nemcsak odaát,
de kormos, szűk egünk alatt
is léteznek az ideák.
Vázlat
Elindultam az idolt megtalálni,
acéllá érlelt örökkévalóság
aranyozza városunk horizontját,
s mint morzsa abroszon, égen a fények
úgy pöttyöznek logikát nélkülözve
sötétkék, bársony kabátot az éjnek,
a csend kertjébe raknám egyre össze
a kincset, hogy bölcsővé rögtönözze
az eljövendő hajnalt, melybe versem
kell, hogy sugaras jövendőt helyezzen,
míg alkotásaink ölelkezése
festi fodrosan a távlatot kékre,
amilyen kék az ég alatti hárfa,
mely szempillákat növeszt a dalára.
Tükörré rögzítve forrás folyását
az éjfél ujja pendíti a hárfát,
korai június táján az évnek,
hogy az angyalok, liliomfehérek,
őzbak foltjaiból világra áldva
koronázhassák vissza önmagára
kiontott auráját az idolnak,
kinek kezével díszt kapcsoz a holnap,
benne a saját álmát elhelyezve,
az anélkül reménytelen terekbe.
Acélrokon
A dallammal ahogy kicsápol
a tudat, itt maradt világból
csak képzeteddel leng tova,
az angyalokkal népesítve
felsuhanna a vége nincsbe,
c-mollban várja otthona.
A lélek kettős fogatán
a hajtó, ha az ámulat,
zeneszerszámból nyílja ki,
mint kardvirág, a szárnyakat,
felragadná a vége nincs;
nézve acélból kélt rokont,
a lélek is kozmoszt növeszt,
mely mint bújó fogak az ínyt,
úgy rezgi át a hattyútollat
fakasztó bolyhos szárnytövet.
Az idő oszlopa
Galamb lép a diadalív lejtőjén,
mely nyújtózkodva köszönt szép napot,
esővizes, vagy épp csak harmatos,
ébredőn ringatja a távlatot,
s nem messze ott az idő oszlopa,
négy korszakot helyez egymás fölé,
és fölfelé múlja őket tova.
Szobrok tövén eónok alszanak,
szárnyasan mindig egy ébred csupán,
platina tetőzi az oszlopot,
alatta réz, alatta fa, alatta kő,
s a foncsoron átrezgő őserő
fényt hosszabbít és gyökeret ereszt,
tudatja azt, hogy moccanása ez,
hogy moccanása ez a földi rendnek,
a korszakok majd másképp lépegetnek,
lágy testet hordozva, miként galamb,
mely úgy veszi el búzádat kezedből,
hogy sziluettje ível, mint a lant,
és rád omló hálája színarany.
Ars poetica 2.
Vasszobrok jelzik a vaskor végét,
bennük folyik a titkos színarany,
mindegyik aranykaput nyitó jelkép,
készüljetek az újra szárnyalón,
galambléptekkel jő az új eón.
