Bartus Béla verbászi születésű, Újvidéken tanult, elismert vegyész lett belőle, viszont rendkívüli tehetsége mégis inkább az informatika területén bontakozott ki. A kétezres évek elején kitelepült Ausztriába, ahol családot alapított és befutott. Nem mindennapi szakmai karriert tudhat maga mögött programozó és szoftverfejlesztőként. A szakmai kihívások, megbízások után menve bejárta csaknem az egész világot, a betegek személyesen mondtak neki köszönetet, mert az általa fejlesztett gyógyászati eszközök mentették meg az életüket, a világ orvosi szaktekintélyei ,,ölelték keblükre” vívmányai előtt elismeréssel adózva, ő mégis úgy döntött, itthon, Vajdaságban folytatja további életét.
Igazi kreatív újítóként most a termékforgalmazás, a menedzsment területén keres és talál kihívásokra, szintén a gyógyítás, a jobbítás szándékától vezérelve. Mindközben azért jut ideje rendhagyó hobbijának, az üres magnókazetták és magnódeckek gyűjtésének is hódolni. Elmondása szerint a nyugati világ hűvös, anyagias, sokszor gépiesen embertelen mentalitásával nem tudott azonosulni, jó érzés számára segíteni az embereken és otthon lenni a szülőföldön, amely neki a legtöbbet nyújtja, valódi kapcsolatokat, közösségi együttléteket és számos szakmai lehetőséget, erőforrást is. A külföldi tapasztalatairól nyíltan valló Bartus Bélával élmény volt beszélgetni:
Hogyan kezdődött ez a cseppet sem szokványos életpálya?
– Verbászi születésű vagyok, az általam szintén nagyon szeretett városban, Újvidéken, a vegyészeten végeztem, de mindig is inkább az informatika iránt érdeklődtem. 1993-ban letöltöttem az egy év katonai szolgálatot. Az egyetemre is ebben az èvben iratkoztam be. Befejezve tanulmànyaimat elmentem a Vital céghez dolgozni, a végzettségemhez az a munkahely állt legközelebb.
Ott már tárt karokkal vártak, akkoriban nem volt sok szakképzett ember. Három évig dolgoztam náluk a technológiai részlegen, főtechnológusként is. Eközben összejöttem a volt feleségemmel, ő Bécsben élt. Jöttek a javaslatok, a hírek: „kint” jobbnál jobb munka van, az emberek kezüket-lábukat törik érte, hogy Nyugaton dolgozhassanak. Egy év vacillálás után elmentem. Előtte szóltam a szándékomról az itteni gyárigazgatómnak, ő azt javasolta, jól gondoljam át. Kedvelt engem nagyon, és úgy tanácsolta, vegyem ki a szabadságot, használjam ki majd a fizetetlent is, és ha ez idő alatt sem jelentkezem, akkor, de csakis ezután automatikusan kiküldik majd a felmondó levelet. Ezek a feltételek számomra megfeleltek, így is történt mindez 2003-ban.
Milyen volt a bécsi ,,fogadtatás”, mik voltak a lehetőségek egy itteni, képzett szakember számára?
– Kijutottam Bécsbe, megnősültem, gyerekeink születtek. Megpályáztam ott két állást, hiszen úgy éreztem, két szakmám van, a programozás, amelyet igazán élvezek és a vegyészet, amelyet végeztem. Egy programozói cég vissza is jelzett, hogy a profilom teljesen megfelel számukra, éppen ilyen embert keresnek, kérdeztek, nincs-e kedvem beszélgetni. A munkavállalásnál nyelvi korlátaim sem voltak, hiszen ebben a szakmában angol nyelvtudással tökéletesen megértik egymást a szakemberek. Elmentem az említett céghez, fel is vettek.
Eleinte sem volt szimpatikus az ottani mentalitás, túl hűvös számomra az ottani közeg. Nincs közösségi életük, barátkozás. Idegennek érzi magát ott az ember. A lányom is ezt mondja, aki pedig ott született és tökéletesen beszéli a német nyelvet. Őt például a ,,külföldi” jelzővel illették, sértegették. Nem csoda, hogy ő sem érzi jól magát Ausztriában. Igaz, sokat járt Vajdaságban, látta a másik viszonyulást is. Itt nincs akkora luxus, de valódi élet van, sokkal emberségesebb módon. Ott mindenki túl gépies, a rendszer úgy van beállítva, hogy a napok, az élet java munkarobottal teljen, a közösségi életre ne jusson idő…
Utólag megtudtam, a munkahelyen, az állás elnyerésekor is a hozzáállásom, az innen vitt mentalitás, neveltetés volt a döntő szempont. Nevezetesen az, hogy érdeklődő, kezdeményező vagyok, rögtön látták, hogy kreatívan, cselekvő, értő módon állok hozzá a dolgokhoz. A feladat, a kihívás érdekelt, ez tetszett meg nekik bennem.
Ottragadtam, kezdetben én voltam ott az egyedüli, később több programozó is jött a céghez és engem megtettek főprogramozóvá, projektvezetővé. Több mint tizenhat évig dolgoztam abban a cégben. A teljes osztrák nyugdíjat megkerestem ottlétemmel.
Milyen szakmai kihívások és sikerek jellemezték ezt az időszakot?
– A cég, amelyben vezetői pozícióban dolgoztam, bőrgyógyászati gépeket gyártott, különböző szkennereket, rákmegelőzés céljára, ezekhez írtam, dolgoztam át szoftvereket. Lettek segédeim, szintén szakavatott programozók. A cégnek a székhelye Ausztráliában, Sydneyben volt, ottani programozókat is alkalmaztunk, jómagam koordináltam ezeket a munkákat. Egy csomó új dolgot sikerült kifejlesztenünk. Már azokban az időkben is lényeges volt számomra, hogy a munkám főcélja a gyógyítás, az emberek gyógyulásának elősegítése legyen.
Előálltam egy sajátságos technikai megoldással, és ennek folytán én magam mentem kórházakba, klinikákra feltelepíteni a rendszereket. Azt mondták: „Te találtad ki, menj, telepítsd fel őket, te értessz hozzá a lagjobban!” Ennek kapcsán gyakorlatilag a fél világot beutaztam. Sydneyben, egy neves klinikán ért a legnagyobb élmény, amikor a főorvos bemutatott egy páciensnek – az ember ült a műtőasztalon, le volt vetkőztetve, háta összekaszabolva – a főorvos elmondta, hála a gépnek, kivett a beteg testéből öt melanomát, amelyek, ha bent maradtak volna, meglehet, a páciens már nem is élne. Szó szerint azt mondta a páciensnek: ennek az embernek köszönheti az életét, és azzal rám mutatott. Mit mondjak, meghatódtam. Jó érzés volt, hogy tettem valamit, aminek van kézzel fogható eredménye. Továbbá ennek a munkának köszönhetően a világ legnevesebb orvosi szaktekintélyeivel, nagy elmékkel ismerkedhettem meg, alakíthattam ki kapcsolatot.
A cégben szerettek, horvátországi kollégámmal vittünk be kis, úgymond balkáni mentalitást, amelytől mindjárt fölszabadultabbak lettek a többiek is. Mi hoztuk be a születésnapozásokat, a rostélyozásokat a cégbe, egyszóval némi közösségi szellemet loptunk a hideg mentalitású osztrák kollégák körébe.
Mi vitte rá a hazaköltözésre mindennek olvasatában?
– Időközben elváltam. Egyik itthoni osztálytalálkozón újra ismerkedtem a fiatalkori, középiskolai évekből való szerelmemmel, hazaköltöztem, és immár itthon folytatom az életem. A gyerekeimmel termèszetesen tovàbbra is meghatàrozó szerepet töltünk be egymàs èletèben. Nagyon hiányoznak, a jelenlegi COVID- helyzet lehetetlennè teszi a közös tervek megvalósìtàsát, az együttlèteket. Bìzunk benne, hogy a helyzet rövidesen változni fog ès ismèt gyakran egymàs közelèben lehetünk.
Ami a jelenlegi tevèkenysègemet illeti, a párom fiával együtt közös vállalkozásunk van, zöld búzafűlé gyártásával és forgalmazásával foglalkozunk. Zeleni Sokovi Nemet (www.zelenisokovi.com) a cég neve. Ennek terén való elhivatottságunk saját, családi tapasztalatokból merít, ugyanis a fogadott fiamnak, Német Rolandnak sorsdöntő segítséget jelentett ez a készítmény. Gyerekkorában leukémiában szenvedett, nagyon súlyos beteg volt. A nagyapja, Német Mátyás nem adta fel a harcot, akkor sem, amikor a hagyományos orvoslás már igen. A zöld búzafűlé fogyasztásának, az életmódbeli szemléletváltásnak köszönhetően Roland leletei egyre javultak és mára egészséges, kreatív fiatalemberré, vállalkozóvá nőtte ki magát. Természetesen a nagyapának hosszú időbe telt, amíg a zöld búzafűlé előállításának ideális módját kikísérletezte. Speciális készítményről, tönkölybúzáról van szó, annak az összetétele az igazán értékes és gyógyhatású.
Hogyan telnek az itthoni mindennapok, mi jelenti az ön számára most a legnagyobb kihívást?
– Palicson és Szabadkán érhetőek el ezek a búzafűlé-termékek, de házhoz is szállítunk. Nagyon fontosnak tartjuk, főképp a mai időkben a személyes kapcsolatot az emberekkel, a betegekkel, akik a természet éltető erejét hívják segítségül bajaikban. Egyébként is a terepet járva érezhető, az embereknek nagyon hiányzik, hogy valaki igazán figyelmesen meghallgassa őket. Néhány jó szó is gyógyító hatású lehet. Különleges érzés reményt adni az embereknek…
A termékskála bővítésén, a piac szélesítésén gondolkodunk, és a nyitáson Európa felé. Élünk a kínálkozó lehetőségekkel, részt veszünk különböző pályázatokon a fejlesztés érdekében. Jelenleg a marketingben, az értékesítési feladatokban, ennek a cégnek a felvirágoztatásában találok új kihívást.
Alaptermészetemből adódóan szeretem megjavítani a régi dolgokat, mindent, amit csak lehet és érdemes. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy egy tizenhat éves, kifogástalan állapotban lévő kocsit vezetek jelenleg is… Továbbá ebből kifolyólag a hobbim a régi magnószalagok, a magnódeckek, meg a más hangfelvevők, diktafonok gyűjtése, valamint restaurálása. Tagja vagyok egy Facebook-csoportnak is, ahol nagyban zajlik ezeknek a régi gyártású ,,kincseknek” az egymás közötti cserélgetése, felvásárlása. Tulajdonképpen egy technikai gyűjteményt halmoztam fel az évek folyamán. Szeretnék majd otthon kialakítani egy házi múzeumot mindezekből, továbbá nem áll tőlem távol a barkácsolás sem.
Végleg hazatelepültem. Itt egészen egyszerűen fogalmazva szabadabbnak érzem magam. Érdekes, hogy olykor az kell, hogy ez ember elmenjen valahova, ahhoz, hogy rájöjjön, hol van otthon igazán. Az ember sokat utazik, végül rájön, hogy otthon a legjobb, de aki nem volt sehol, az esetleg örökké elvágyik…
A jelenlegi Covid-zűrzavar folytán is talán belátják az emberek, hogy tulajdonképpen kintrekedtek: mindenki, aki számukra fontos, a család kisebb vagy nagyobb része itthon maradt. Sokan, még ha ideiglenesen is, de haza szeretnének jönni. Több embert ismerek, aki úgy gondolkodik, már nyugdíj előtt hazatér majd.
Üzenetem azoknak, akik elmentek a nagyvilágba, mindenfelé szerencsét próbálni, hogy itthon is megvan minden, nem kellene olyan rossznak tekinteni a helyzetet, vannak boldogulási lehetőségek. Én voltam ott is, most itthon dolgozom, és látom, mi a különbség: ott valóban nagyobb tőke forog, viszont sohasem a nagy pénz az, ami boldogít. Itt szorult mindenkibe emberség, és ez számomra semmivel nem pótolható.
