A törökkanizsai kastélyparkok története

A természet szeretete, a természet iránt való rajongás, kötődés nem új keletű dolog. Ha végiggondoljuk a művészeti irányzatokat, igen sokban fellelhető a természet közelsége, a természetbe való kivonulás, vagy akár a természeti motívumok megjelenése, alakváltozata. Lehet ez zene, irodalom, vagy akár a képzőművészet. Gondoljunk csak Szinyei Merse Pál, Claude Monet vagy akár Georges Seurat festményeire, amelyeken a zöld pázsit, park jelenik meg. Sorozatunkban képeslapszerű parkbemutatókat közlünk, hogy a kedves olvasóval a Magyar Szó hasábjain együtt barangoljuk be Vajdaság zöld oázisait, felidézzük a letűnt korok emlékeit, a parkokhoz fűződő történeteket, kialakításukhoz kötődő érdekességeket.

Törökkanizsa egykor a Bánság egyik legjelentősebb kastélyvárosának számított. A Tisza mentén négy nemesi kastély állt, amelyeket gondosan megtervezett parkok öveztek. Ezek nemcsak a birtokos családok gazdagságát és kifinomult ízlését tükrözték, hanem meghatározták a település arculatát is. A város utcáit fasorok szegélyezték, a kastélyparkok és a Tisza-parti sétány pedig összefüggő zöldövezetet alkottak. Ennek köszönhetően a XX. század elején Törökkanizsát Temesvár, Nagybecskerek és Versec mellett a Bánság egyik legszebb és legzöldebb településeként emlegették. Bár a kastélyok és parkjaik mára sokat veszítettek egykori fényükből, a több száz éves tölgyek, platánok és hársfák ma is őrzik a település gazdag múltjának emlékét. Ezek történetét dolgozza fel Szabó József helytörténész az összeállítsunk alapjául szolgáló, A törökkanizsai kastélyparkok árnyékában című könyvében, amelyben kitért arra is, hogy a város története évszázadokra nyúlik vissza. Kedvező földrajzi fekvése miatt már a középkorban fontos átkelőhely volt a Tiszán. Rév Kanizsa néven ismert településként jelentős szerepet töltött be a kereskedelemben, és már 1329-ben mezővárosi rangot kapott. A török hódoltság idején is megőrizte stratégiai jelentőségét, hiszen a Temesvárt Konstantinápollyal összekötő út egyik legfontosabb tiszai átkelője volt.

A feljegyzések szerint a település fejlődésének új korszaka 1781-ben kezdődött, amikor a bánsági kamarai birtokok értékesítése során Gyurkovics Márk újvidéki görög származású kereskedő megvásárolta Törökkanizsát. A birtokkal együtt nemesi rangot is kapott, és felvette a törökkanizsai Gyurkovich–Szerviczky nevet. A család közel 15 ezer holdas birtokán elsősorban gabona- és dohánytermesztéssel, valamint jószágkereskedelemmel foglalkozott, jelentős gazdasági szerepet betöltve a térségben. Vagyonuk mellett jótékonyságukról és közéleti szerepvállalásukról váltak ismertté.

Szerviczky Márk 1793-ban kezdte meg egy reprezentatív klasszicista kastély építését a Tisza-parti dombon, ám váratlan halála miatt az építkezés félbeszakadt, a munkálatokat fia, György fejezte be 1804-ben, idézi fel Szabó József A törökkanizsai kastélyparkok árnyékában című kiadványban, amelyben kitér arra is, hogy a több mint húszszobás kastély nemcsak a család lakhelye volt, hanem a környék egyik legjelentősebb nemesi rezidenciájává vált. Elhelyezkedése lehetővé tette, hogy a birtokos felügyelhesse a Tiszán működő kompot és a kereskedelmi forgalmat. György tovább fejlesztette a családi birtokot, miközben Torontál vármegye gazdasági életének meghatározó alakjává vált. A művészetek és az oktatás támogatását is fontosnak tartotta, folytatva édesapja ösztöndíjalapjának fenntartását. A kastély felépítését követően megkezdődött a park kialakítása is. Az 1816-os térképek tanúsága szerint már ekkor jelentős zöldfelület övezte az épületet. Ennek emlékét ma is őrzi néhány kétszáz évesnél is idősebb kocsányos tölgy.

Az idézett kötetben szereplő leírás szerint a kastély és parkja a XIX. század közepén újabb átalakuláson ment keresztül, amikor a megözvegyült Schulpe Katalin négy gyermekével Törökkanizsára költözött. A kastély belső tereit a kor divatjának megfelelően alakíttatta át: selyemtapéták, faragott bútorok, díszes bálterem, biliárdszalon és dohányzóhelyiség tette elegánssá az épületet. A kastély körüli parkot francia stílusban rendezték át, geometrikus sétányokkal, virágágyásokkal és gondosan nyírt növényzettel. A birtok ezzel Torontál vármegye egyik legszebb nemesi rezidenciájává vált. A park különleges hírnevét három hatalmas kőrisfa alapozta meg, amelyekhez a néphagyomány gyógyító erőt kapcsolt. A helyiek és a messziről érkező zarándokok úgy tartották, hogy aki Szent György napja előtt három egymást követő évben egy-egy éjszakát a fák alatt tölt, megszabadul betegségeitől. A búcsú idején nemcsak a környékről, hanem Szerbiából is sokan felkeresték a kastélyparkot. A Szerviczky család ilyenkor bőkezű vendéglátással fogadta az érkezőket, ami tovább növelte tekintélyüket.

Schulpe Katalin gyermekei révén Törökkanizsa több jelentős nemesi család otthonává vált, lányai a kor előkelő családjaiba házasodtak, férjeik között megtalálhatók voltak a Tallián, a Feilitzsch, a Bauer–Maldeghem és az Aichlenburg család tagja, emlékeztet a törökkanizsai kastélyparkok történetét feldolgozó kiadvány szerzője, hozzáfűzve, a jelentős földbirtokkal járó hozományok lehetővé tették, hogy valamennyien saját kastélyt építsenek a Tisza partján. Ennek eredményeként 1854-ben felépült a Feilitzsch-kastély, két évvel később elkészült Tallián Andor kastélya, majd 1910-ben a Maldeghem-kúria is. A kastélyokat tudatosan úgy helyezték el, hogy ablakaik a Tiszára nézzenek, parkjaik pedig összekapcsolódjanak egymással és a folyóparti sétánnyal. Az egységes zöldövezet különleges hangulatot kölcsönzött a városnak, amelynek szépségét a kortársak is gyakran méltatták.

A XIX. század második felére a törökkanizsai nemesi családok már nemcsak jelentős földbirtokosok voltak, hanem fontos közigazgatási és politikai tisztségeket is betöltöttek az egykori Torontál vármegyében, sőt országos szinten is. Gazdasági erejük, közéleti szerepük és kulturális igényességük egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy Törökkanizsa a századfordulóra a Bánság egyik legjelentősebb és legszebb településévé váljon.

Szabó József kiemeli azt is, hogy Törökkanizsának kevés olyan személyisége volt, aki olyan maradandó nyomot hagyott volna a település arculatán, mint Tallián Emil. A XIX. század végén és a XX. század elején tevékenykedő főszolgabíró nemcsak közigazgatási vezetőként bizonyított, hanem olyan városépítő szemléletet képviselt, amelynek eredményei több mint egy évszázaddal később is felfedezhetők. Nevéhez fűződik a település nagyszabású parkosítása és fásítása, amelynek köszönhetően Törökkanizsa a Bánság egyik legzöldebb kisvárosává vált.

Tallián Emil 1859-ben született Törökkanizsán. Tanulmányait Pozsonyban végezte, majd 1882-ben Torontál vármegye közigazgatásában kezdett dolgozni. Kiváló szervezőkészsége és munkabírása hamar ismertté tette, így néhány éven belül már a törökkanizsai járás főszolgabírójaként irányította huszonkét község közigazgatását. Munkássága messze túlmutatott a hivatali feladatokon. Fontosnak tartotta, hogy a települések fejlődjenek, javuljanak a lakosság életkörülményei, ezért aktívan támogatta az iskolák, óvodák, pénzintézetek, tűzoltó- és olvasóegyletek, valamint a járási kórház fejlesztését, ugyanakkor felismerte azt is, hogy egy település élhetőségét nemcsak az épületek, hanem a környezet minősége is meghatározza. Ennek jegyében indította el azt az átfogó fásítási programot, amely később egész mozgalommá nőtte ki magát. Rendeletben kötelezte a lakosokat arra, hogy házuk elé fát ültessenek, és gondosan ápolják azt. A facsemetéket részben külföldről, részben testvére, Tallián Béla mintagazdaságából szerezték be. Olaszországból háromszáz hársfacsemetét hozattak, amelyek a Tisza-parti sétányt és a főutcát díszítették. A fásítás nem maradt egyszeri akció. Évekig tartó, következetes munka eredményeként fasorok alakultak ki vadgesztenyéből, platánból, jegenyenyárból, eperfából és hársból. Tallián személyesen is figyelemmel kísérte a telepített fák fejlődését. Rendszeresen végigsétált a városon, és ha elhanyagolt facsemetét talált, felszólította a tulajdonost annak gondozására, szükség esetén pedig új fa ültetését rendelte el. A főszolgabíró számára a parkosítás nem csupán esztétikai kérdés volt. Meggyőződése szerint a fák tisztább levegőt, egészségesebb környezetet és jobb életminőséget biztosítanak a lakosságnak. Jelentős szerepet vállalt a járási közkórház megépítésében és annak parkosításában is, miközben folyamatosan azon dolgozott, hogy Törökkanizsa rendezettebb, élhetőbb településsé váljon.

A XX. század első éveire munkájának eredménye látványossá vált. A főutcát a Tisza-parttól egészen a vasútállomásig négy fasor szegélyezte, a városi park, a kastélykertek és a folyóparti sétány pedig közel tíz hektáron terült el. A zöldfelületeken több mint száz fafaj kapott helyet. A hazai tölgyek, juharok és hársak mellett olyan különlegességek is megjelentek, mint a libanoni cédrus, a páfrányfenyő, a japán juhar vagy a himalájai fenyő.

A gondosan kialakított parkok hamar a város társasági életének központjaivá váltak, a Tisza-parti sétányon zenepavilon működött, ahol vasárnap délutánonként az Önkéntes Tűzoltó Testület zenekara és a helyi muzsikusok szórakoztatták a közönséget, írja Szabó József, aki emlékeztet arra is, hogy a polgárok kedvelt időtöltésévé vált a parkokban tett séta, a nemesi családok pedig gyakran megnyitották kastélyparkjaikat a nagyközönség előtt, majd hozzáteszi, Tallián Emil 1911 decemberében bekövetkezett halálával Törökkanizsa ugyan elveszítette azt az embert, aki évtizedeken át tudatosan formálta a település arculatát, munkásságának eredményei azonban még hosszú ideig meghatározták a város képét. A második világháborút követően a kastélyokat államosították, a parkokat egyetlen nagy zöldterületté vonták össze, amelyet 1975-ben tájépítészeti örökségként védetté nyilvánítottak.

Az egykori pompából mára jóval kevesebb maradt, a parkok és a kastélyok állapota sok kívánnivalót hagy maga után. Mindezek ellenére Törökkanizsa zöld öröksége ma is fontos része a település történetének, és emlékeztet arra, hogy egy elhivatott vezető víziója generációkon át képes formálni egy város arculatát.