A kupuszinai viselet új élete

Június végén ünnepélyesen megnyílt a 18. Országos Népművészeti Kiállítás dél-alföldi és vajdasági regionális tárlata a Békés Megyei Könyvtárban. A Hagyományok Háza Hálózat – Vajdaság közreműködésével 18 vajdasági alkotócsoport és egyéni pályázó összesen 127 alkotása kapott helyet a rangos szakmai seregszemlén. Régiós egyéni díjat nyert Limburger Georgina viseletkészítő bácskertesi–kupuszinai viseleteivel. A rangos elismerésről, valamint a viseletkészítés nemes, mára már küldetéssé vált hivatásáról az alkotó mesélt.

– A békéscsabai kiállításra két komplett viselettel neveztem be. Az egyik a kupuszinai lányok félünneplő viselete, fehér inggel és kikeményített szoknyákkal, a másik pedig a teljes nagyünneplő lányviselet volt. Hatalmas sikerélményt jelentett, hogy el tudtam őket készíteni. Az pedig, hogy a szakma is elismerte a munkámat, még mindig hihetetlen számomra. Én valóban az esélytelenek nyugalmával indultam. Elkészült a viselet, nagyon büszke voltam rá, hogy a lányom felvette, és úgy állt rajta, ahogyan kellett. Ez már önmagában is hatalmas sikerélmény volt számomra, ilyen kimenetelre pedig egyáltalán nem számítottam.

 Óriási munka és tapasztalat áll mindezek mögött. Mióta foglalkozol viseletkészítéssel, és hogyan jutottál el idáig?

– A COVID alatt lett olyan időm, amit másra is tudtam fordítani, mint a normál életben. A gyermekeim néptáncolnak, a hagyományőrző közeg pedig, amelyben felnőttünk, teljesen természetes, velünk született, anyatejjel magunkba szívott szeretet és hozzáállás a tradíciókhoz, az értékeinkhez. Nyilván nőnek a gyerekek, valamire mindig szükség van, és a felszabadult időből kifolyólag nem varrónőhöz fordultam, hanem magam válogattam össze az anyagokat, megnéztem a darabokat, majd nekiültem és próbálkoztam. Az első próbálkozások nyilvánvalóan eléggé kezdetlegesek voltak, egy profi varrónő valószínűleg meg is mosolyogta volna az eredményeket, számomra azonban már az is csodálatos érzés volt, amikor láttam, hogy a fiamnak felcsillan a szeme, hogy akkor most neki is van két tulipános inge, vagy elkészült a borszínű ing is. Így készülgettek lassan, nyugodt tempóban a ruhadarabok a családtagok részére, nem határidőtől hajtva. Ha pedig valahol, valamiben fennakadtam, volt kitől segítséget kérnem, mivel szerencsére vannak még olyan nénik a faluban, akik foglalkoznak viseletvarrással. Olyan is van, aki már nem varr, de nagyon szívesen ad tanácsot, megmutat dolgokat. Valahogy az élet mindig elém tett bizonyos feladatokat a viseletvarrás és -készítés terén, és úgy néz ki, sikerült ezeket a feladatokat megoldanom. Ez a nagyünneplő viselet például nem csupán abból állt, hogy meg kellett varrni. A gépi hímzés önmagában is egy kihalófélben lévő szakág, kevesen művelik az egész Kárpát-medencében. A fölső szoknya pliszírozása szintén olyan dolog, amit talán csak néhányan tudnak megcsinálni a faluban, ahogyan az alsószoknyák keményítése és vasalása is külön tudást és sok gyakorlást igényel. Mindennek az elsajátítása sok időbe telt, folyamatosan próbálkozni kellett, be kellett gyakorolni a munkafolyamatokat.

 Mondjuk, ehhez nyilván megéreztél magadban egyfajta affinitást is…

– Személy szerint soha nem gondoltam volna, hogy eddig eljutok, annak ellenére sem, hogy a varrás már korábban is jelen volt az életemben. A dédmamámat számtalanszor láttam varrógép mellett ülni, varrt, és a másik nagymamámat is láttam dolgozni. Szóval ez benne volt a családban. Sok kitartás és alázat kell ahhoz, hogy az ember ezt kitapasztalja és végigcsinálja. Azt is tegyük hozzá, hogy az évek alatt voltak lehetőségeim arra, hogy a Hagyományok Házán és a Vajdasági Magyar Folklórközponton keresztül különböző viseletvarró- és gépihímző-tanfolyamokon vegyek részt, amely lehetőségekkel éltem is. Ezek nyilván rengeteget hozzátettek a látásmódomhoz, az ügyességemhez és a tudásomhoz. Megtanultam, mit hogyan kell megfogni, mire kell odafigyelni a szabásnál, a varrógép beállításánál, úgyhogy rengeteget köszönhetek külsősöknek is: a falubelieknek, a szakmának, a Hagyományok Háza és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet szakmunkatársainak, illetve a Folklórközponton keresztül az oktatóknak. Olyan apró, másnak talán jelentéktelennek tűnő dolgokat is megmutattak, amelyek nagyon sokban hozzájárulnak ahhoz, hogy az adott darab úgy nézzen ki, a végeredmény olyan legyen, amilyennek lennie kell.

 Ha jól gondolom, ebben a küldetés is jelen van, hiszen a közösségnek is szolgálatot teszel ezzel a tevékenységgel. Általad továbbörökítődik a kupuszinai viseletkészítés hagyománya. Emellett a mintákat újabb, mai textíliákra is átvitted.

– Igen. Volt Békéscsabán egy textilkonferencia, amelyet kétévente rendeznek meg. Egyik évben a vajdasági Szent Rita viseletkészítő csoporttal pályáztunk egy kollekcióval, amelyben mai ruházati darabok is voltak. Ezekre átcsempésztük, felhasználtuk a kupuszinai gépi hímzést és a kötények díszítését. Ennek a törekvésnek szintén hatalmas sikere volt, olyannyira, hogy a konferenciáról elhoztuk az első díjat a viseletkészítő csoporttal. Nagyon felemelő érzés volt, mert ez volt az első ilyen szakmai visszajelzés arról, hogy valóban értékes az, amit csinálok.

 Nyilván nagyra becsüli ezt az értéket a közösség is, amelyben élsz.

– Sok ember megállított az utcán, gratulált, és kifejezte az örömét, hogy itt általam is olyan dolgok élnek tovább, amelyek már az enyészeté lettek volna, ha nem kezdtem volna el csinálni őket. A falubeli néni, aki a gépi hímzéssel foglalkozott, és mások részére hímezte a kötényeket, már több mint tíz éve elhunyt. Ezt a tudást is úgy sikerült átmenteni, hogy többektől érdeklődtem, mégis mit és hogyan kellene csinálni, és nagyon jó tanácsokat kaptam. Mindehhez persze vég nélküli gyakorlás is kell, mert csakis így tud működni a dolog. A szoknyák keményítése is egyfajta türelemjáték. Órákon át tart egy alsószoknya végigvasalása és beráncolása. Óriási öröm számomra, hogy most újból lendületet kapott a falu népe, és újítják a viseleteket, varrják az új szoknyákat. Nálunk lakodalmak alkalmával is felveszik ezeket a ruhákat, úgyhogy öröm látni, hogy sikerül mindezt tovább éltetni. Ez is közösségmegtartó erő, a hovatartozás jelképe. Annyira büszkék, amikor felvehetik a viseletet, és ezt látni, megélni mindennél többet ér.

 Mennyi időt vett igénybe ezeknek a viseleteknek az elkészítése, illetve pontosan mit láthat Kupuszinából az, aki megtekinti ezt a békéscsabai kiállítást?

– Nemcsak a kupuszinai viseleteket érdemes látni, hiszen egyéb gyönyörű alkotások is ki vannak állítva. Már önmagában az felemelő érzés, hogy ilyen munkák között ott van az enyém is. Páratlan lakástextíliák, fazekasmunkák, tojáshímzések, szövők, hangszerkészítők, bőrművészek alkotásai, lószerszámok láthatók a kiállításon. A magyar tárgyi népművészet minden rétegéből merítettek, és minden területről van kiállított darab. Rengeteg pályázó volt, és közülük valóban csak a legkiemelkedőbb alkotások kerültek kiállításra, és azok közül sem lett mindegyik díjazott. Ezért is hatalmas megtiszteltetés, hogy annyi gyönyörű munka között az enyémet is érdemesnek találták a bemutatásra. Két komplett viseletet vittek el. Az egyik a lányok félünneplője, amely keményített, „puha” szoknyákból áll, fölötte kartonszoknyával és kékfestő, koszorús köténnyel, fehér, rövid ujjú inggel. Az ünneplő viselethez csipkés pöndöl, négy kikeményített fehér alsószoknya, delénszoknya, kasmírból készült felső szoknya és fekete ünneplő kötény tartozik, amelyet gépi hímzéses tulipános motívum díszít. Ehhez jön a fehér, slingelt ing, amelyet gyári csipke díszít az ujja hosszán és a végén, valamint a selyem vállkendő. Természetesen nem maradhatnak ki a szalagkiegészítők, a nyakba kerülő gyöngysor, illetve a lányok fejdísze, a bukor sem. Mindez nem úgy készült, hogy leültem, és végigvarrtam az összes darabot. Előbb, körülbelül két évvel ezelőtt, elkészültek a puha szoknyák, tavaly pedig az ünneplő fehér szoknyák, a kartonszoknya és a koszorús kötény. A szoknyarész már két éve készen volt. Tavaly ősszel Zentán volt egy minősítés és szakmai szemle, ahová eljutott ez a „hétköznapló” viselet, és akkor varrtam hozzá a fehér inget, amely még hiányzott az összképből.

Az ünneplő viselet esetében télen lett rá alkalom, nyilván egy kis bátorítással, hiszen maguknak a viseletanyagoknak a beszerzése sem egyszerű folyamat. Nem úgy működik, hogy bemegyek a zombori méteráruüzletbe, és ott mindent készen megkapok. Hosszabb folyamat volt, több helyre kellett eljutni ahhoz, hogy sikerüljön beszerezni az anyagokat. A rojt a kendőre Budapestről érkezett, a kendő anyagáért Újvidékre utaztam, a fölső szoknyához szükséges anyagot pedig egy néni hozta Csehországból. Amikor ősszel Zentán zajlott a zsűrizés, akkor a lányviseletet, az ünneplő kötényt, valamint a fiúk öltözetéből a bő gatyát és a fehér inget zsűriztettük. Akkor is úgy indultam, hogy ajánlották, próbáljam meg. Elküldtem, beneveztem, és azt gondoltam, hogy majd elmondják, mire kellene még jobban odafigyelnem, mit kellene finomítani, és később újra próbálkozhatok. Meglepetésemre azonban a lányviselet és az ünneplő kötény hagyományos mestermunka, a fiúviseletből a bő gatya és a fehér ing pedig hagyományos míves termék minősítést kapott. Ezekre megkaptam a Páva-védjegyeket is. Így dokumentumom van róla, hogy ellenőrzött magyar terméket tudok előállítani. Ezen a zsűrizésen mindjárt mondták, hogy a lányviseletet nevezzük be az Országos Népművészeti Kiállításra is. Néhány hét múlva pedig telefonáltak a Hagyományok Háza és a VMMI munkatársai, hogy ha már a kötény ilyen szép eredményt ért el, akkor mennyi idő alatt tudnám elkészíteni hozzá a teljes viseletet. Ez adta meg a végső indíttatást ahhoz, hogy tényleg belevágjunk. Egyébként is tervben volt, hogy befejezem ezt a viseletet, mert nagyon szerettem volna, hogy a lányomnak elkészüljön egy teljesen új kollekció. Valóban nagyon szerencsés helyzetben vagyok, hiszen rengeteg viseleti darabunk van otthon örökségből, de sajnos a régi selyemkendők már olyan állapotban vannak, hogy koruk miatt viselhetetlenné váltak. Így a kendő is az eredeti kupuszinai, borszínű selyemkendő mintájára készült el. Ezzel kapott igazán tétet az én vállalásom: akkor vágjunk bele. Amikor pedig elkészült, és a lányom felpróbálhatta, az valami egészen felemelő érzés volt. Minden passzolt, úgy állt rajta, ahogyan kellett. Akkor hívtam fel az intézet és a Hagyományok Háza szakmunkatársait, hogy elkészült, mehet. Ők abban is segítettek, hogy az anyag eljusson a helyszínre, ezért is nagy köszönet illeti őket.

 A viseletkollekciók a közeljövőben másutt is láthatók lesznek?

– A régiós kiállításokkal nem lett vége az országos seregszemlének, mert az összes régióból a legjobb darabokat és tárgyakat kiállítják az ősz folyamán Budapesten, a Néprajzi Múzeumban. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindkét viseletkollekcióm ki lesz állítva ott is.

 Mivel foglalkozol jelenleg?

– Szoknyákat vasalok. Szép, meleg nyári idő van, ez pedig kedvez ennek a tevékenységnek. Olyan munkafolyamat, amely nagyon időjárásfüggő, télen, illetve esős, borús időben nem lehet vele foglalkozni, vagy legalábbis az időjárás megnehezíti az ember dolgát. A viseletvarrás terén pedig még vannak olyan tételek, amelyek piszkálják a fantáziámat, de ezek majd téli munkák lesznek.