Nem siránkozunk

Május délutáni szél kísért végig az utcán. Nem volt erős, inkább csak éppen annyira hűvös, hogy ébren tartsa bennem az izgalmat. A kezemben rózsacsokrot vittem, a cipőm sarka halkan kopogott a járdán. Pontosan 17 órára érkeztem. Nem kellett messzire mennem: dr. Gábrity Molnár Irén alig száz méterre lakik tőlem. Szomszéd – bár ezt csak nemrég tudtam meg. Az egyetemen tanított, majd egyszer véletlenül összefutottunk az utcán, és akkor derült ki, hogy szinte egymás mellett élünk. Mégis számomra ő nem egyszerűen szomszéd, hanem Professzor Asszony. Olyan ember, akire nemcsak szakmai tudása és tudományos munkája miatt nézek fel, hanem kitartása, fegyelme és szellemi frissessége miatt is.

Ahogy mentem fel a lépcsőkön a második emeletre, arra gondoltam, hogy talán maga ez az út is jelképes. Felfelé menni, lépésről lépésre, közben vinni magunkkal a saját kérdéseinket, bizonytalanságainkat, női szerepeinket, feladatainkat, megfelelni akarásunkat – ez is lehet egyfajta közegellenállás. Nem nagy, látványos küzdelem, hanem mindennapi haladás valami felé, ami fontos.

Másodszor jártam nála – és összesen is csak másodszor. Először a szakdolgozatomhoz készítettem vele életem első igazán felkészült interjúját. Most pedig az első riportom miatt érkeztem hozzá. Az ajtó most is résnyire nyitva volt, és amikor kopogtam, vidáman szólt ki: szabad.

Azzal fogadott, hogy éppen nagy szelektálásban van. A könyveit válogatja. Azt mondta, már négyezret elajándékozott intézményeknek, könyvtáraknak, de még mindig maradt belőlük. A hangjában egy pillanatra szomorúság volt, amikor hozzátette: ma már kevesen tartanak rájuk igényt. Lepillantott a földre, mintha egy pillanatra nemcsak könyveket, hanem időket, korszakokat, emlékeket is látna maga előtt. Aztán gyorsan elengedte a gondolatot.

A virágnak megörült. Elmondta, mennyire szereti a virágokat és a kertészkedést, bár lakásban erre most kevesebb lehetősége van. A csokrot óvatosan kicsomagolta, megszagolta, majd mosolyogva megjegyezte, hogy még illatos is. A piros rózsákat a konyhaasztalon álló vázába tette, egy lila rózsa mellé.

Ez a kép valahogy ott is maradt a beszélgetésünk hátterében: könyvek, virágok, konyhaasztal, és a vajdasági magyar közösséget évtizedek óta kutató szociológus, aki a második emeleten, a konyhaasztal mellett mond ki kemény igazságokat a vajdasági létről.

Amikor említettem a pályázat címét, a Professzor Asszony azonnal pontosított. A közegellenállás fizikai fogalom, tárgyakra vonatkozik – igazított helyre a kutatói fegyelem. Nála a megmaradás nem egyszerűen sodródás vagy súrlódás, hanem tudatos személyi döntés. Talán éppen innen indult el igazán a beszélgetésünk: abból a kérdésből, hogy mit jelent ma Vajdaságban nőként megmaradni.

Az első kérdésemre visszakérdezett. Azt akarta, hogy pontos legyen. Ha a vajdasági magyar elvándorlást női sorsokon keresztül nézzük, mit látunk meg belőle másként?

Erősen elgondolkodott, majd lassan, határozott kézmozdulatokkal kezdett válaszolni. Nem kapta meg előre a kérdéseket, csak a témát ismerte. A válaszai mégsem tűntek rögtönzöttnek. Inkább olyanok voltak, mint egy hosszú életpálya sűrített tapasztalatai.

Gábrity Molnár Irén szerint a nő ugyanúgy tanul, karriert tervez, dönt az elvándorlásról vagy a maradásról, mint a férfi, de a körülmények körülötte mások. A család, a gyerek, az óvoda, az iskola, a nagyszülők gondozása, a családi élet megszervezése sokszor nagyobb teherként nehezedik rá.

A nő sokszor nem megy „vakon” külföldre. Fontos számára a kapcsolati háló, a családi háttér, az, hogy hová megy, kihez megy, milyen munkát tud vállalni, és hogyan tud beilleszkedni. Egy férfi könnyebben indulhat munkásszállóra, gyárba, fizikai munkára, ha gyors döntést kell hoznia. Egy nőnél gyakrabban jelenik meg a kérdés: mi lesz a gyerekkel, az óvodával, az iskolával, a szülőkkel, a nagyszülőkkel, a család mindennapi működésével?

A külföldre induló nő számára a döntést az is nehezíti, hogy a korábbi szakmája nem mindig vihető át. Egy adminisztrátori, titkárnői vagy helyi intézményi munka külföldön gyakran nem folytatható ugyanúgy. Ilyenkor sokan gyorstalpaló ápolóképzésre mennek, időseket gondoznak, gyermekekre vigyáznak, vagy teljesen új életpályát kezdenek. A kivándorlás tehát nemcsak földrajzi váltás, hanem sokszor szakmai, családi és identitásbeli újrakezdés is.

A vajdasági magyar megmaradásról gyakran számokban beszélünk: hányan mentek el, hányan maradtak, hány magyar gyermek iratkozik iskolába, mennyivel lett kevesebb a közösség. A számok mögött azonban emberek vannak. És ha női sorsokon keresztül nézzük, akkor a számok mögött gyakran anyák, lányok, nagymamák, fiatal szakemberek, civil vezetők, tanárok, kutatók állnak. Olyan nők, akik nemcsak saját magukról döntenek, hanem sokszor egy család mindennapi egyensúlyát is tartják.

Judit, az egyik fiatal megszólalóm, egészen személyes oldalról közelítette meg a maradást. Számára a vajdasági otthon elsődleges kapaszkodója a család.

„Számomra azért fontos, hogy Vajdaságban maradjak, mert itt él a családom” – fogalmazta meg egyszerűen, mégis határozottan. Nem nagy szavakkal beszélt a szülőföldről, hanem egészen hétköznapi képekkel: nagyszülőkről, gyerekekről, keresztlányokról, közelségről. Szeretné, ha majd a gyerekei közel nőhetnének fel a nagyszülőkhöz, és nem csak évente kétszer találkoznának velük, amikor hazautaznak külföldről. Nála a maradás nem elvont identitáskérdés, hanem családi jövőkép.

Jó volt ezt hallani. Ma, amikor a fiatalokról szóló beszélgetésekben gyakran az elmenés, az újrakezdés és a máshol keresett boldogulás kerül előtérbe, különös ereje van annak, ha valaki a maradásról beszél ilyen természetességgel. Judit mondataiban nem bezárkózás volt, hanem ragaszkodás: tisztelet a család, a vajdasági magyar identitás és az itteni élet lehetőségei iránt.

A magyarság megőrzéséről is határozottan beszélt. Szerinte természetes, hogy Vajdaságban tudni kell a többségi nyelvet is, de közben nem szabad elfelejteni, kik vagyunk. Ebben a mondatban benne van a kisebbségi lét egyik mindennapi közegellenállása: alkalmazkodni kell, de nem feloldódni.

A fiatalokkal dolgozó civil szféra oldaláról Zsó Hulló, a szabadkai Iuventus Ventus Egyesület elnöke már tágabb képet lát. Ifjúságsegítőként nap mint nap fiatalokkal dolgozik, és szerinte a vajdasági magyar fiatalokat ma leginkább a bizonytalanság foglalkoztatja. Ebben egyszerre van jelen a megélhetés, az elvándorlás, a jövőkép hiánya és az identitás kérdése.

Úgy fogalmazott: sok fiatal nem feltétlenül azért akar elmenni, mert ne szeretné Vajdaságot, hanem mert nem lát maga előtt kiszámítható jövőt. A bizonytalanság mellett a mentális terheltséget, a magányt és a megtartó pontok hiányát is fontosnak tartja. A fiatalok ma nemcsak munkát keresnek, hanem olyan tereket is, ahol önmaguk lehetnek.

Zsó szerint a fiatalok kevésbé kötődnek a hagyományos intézményi formákhoz, de keresik az őszinte, elfogadó közösségeket. Ha valódi figyelmet, biztonságot és közösségi élményt kapnak, akkor a kötődés újra kialakulhat. Ebben látja az ifjúsági munka egyik legfontosabb feladatát: új szemléletű, modernebb, láthatóbb és a mai fiatalok nyelvén megszólaló közösségi munkára lenne szükség.

Zsó jelenléte ebben a riportban azért is fontos, mert maga is annak a nemzedéknek a része, amely előtt folyamatosan nyitva állna a távozás lehetősége. Mégis Vajdaságban dolgozik, és abból indul ki, hogy itt is lehet és kell közösséget formálni. Számára a közösség nem elvont fogalom, hanem mindennapi munka: beszélgetések, programok, fiatalokkal töltött idő, újrakezdések és apró megtartó erők sorozata.

Zsó gondolatai szépen kapcsolódnak Gábrity Molnár Irén szemléletéhez. Míg a Professzor Asszony a személyes döntésről, a helytállásról és az önbecsülésről beszél, Zsó mindezt a mindennapi civil munkában mutatja meg. Nemcsak része a vajdasági magyar közegnek, hanem alakítója is: fiatalokat szólít meg, közösségi tereket teremt, és olyan lehetőségeket keres, amelyekbe mások is bele tudnak kapaszkodni.

Gábrity Molnár Irén gondolatai mintha szakmai keretet adnának ezeknek a fiatal hangoknak. Amikor arról kérdeztem, hívták-e külföldre, nem tagadta: voltak lehetőségei. Kutatói munkái révén hívták Hollandiába, Magyarországra, Amerikába is, és Szeged is felmerülhetett volna. Ő azonban, ahol lehetett, az utazást, a blokkosított órákat, a távmunkát választotta.

„Én vajdasági vagyok” – mondta.

Ebben a mondatban nem volt pátosz. Inkább természetesség volt benne. Számára Szabadka, Újvidék és Vajdaság nemcsak földrajzi tér, hanem szakmai és identitásbeli otthon is. Nem arról beszélt, hogy soha nem lett volna lehetősége máshol érvényesülni. Éppen ellenkezőleg: voltak lehetőségek. De az ő döntése az volt, hogy az itteni szakmai pályát, az itteni egyetemi munkát, az itteni kutatásokat nem áldozza fel. A tudományos pályán való helytállás nőként nemcsak szakmai teljesítményt jelentett. Nappal ott voltak az órák, a gyerekek, a háztartás, az éjszaka pedig az írásé és a kutatásé lett.

„Éjjel dolgoztam” – mondta, majd hozzátette: ezt csak szenvedéllyel lehet csinálni.

Ahogy erről beszélt, a szavai mögött nem panaszkodás volt, hanem elhivatottság. Egy autonóm, erős nő tapasztalata, aki pontosan tudja, hogy a szakmai pályán maradás nem magától értetődő. A férfinak sokszor könnyebb volt azt mondani: ez a dolgom. Otthon várta a kész ebéd, a családi háttér. A nőnek viszont ugyanazt a szakmai teljesítményt gyakran a családi és háztartási terhek mellett kellett felépítenie.

Ez a női közegellenállás egyik legnehezebben látható formája. Nem mindig látványos, nem mindig mérhető, nem mindig kerül bele a statisztikákba. De jelen van az éjszakai munkában, a gyerekek körüli teendőkben, a családi döntések megszervezésében, a szakmai elvárások teljesítésében, a folyamatos tanulásban és alkalmazkodásban. Ezt hallgatva arra gondoltam, hogy talán éppen ezek a láthatatlan munkák tartják össze legcsendesebben a közösséget: azok, amelyeket ritkán nevezünk teljesítménynek, mégis nélkülük szétesne a család, a nyelv és az otthon rendje.

A kép azonban nem lenne teljes azok hangja nélkül, akik már nem igazán Vajdaságban látják a jövőjüket. Viktor, aki Szegeden tanult és dolgozik, de egyelőre Vajdaságból ingázik, rövid ellenpontként jelenik meg ebben a történetben. Azt mondja, nem tudja elképzelni az életét Vajdaságban. Szeged számára szép, tele van új élményekkel, és ott otthon érzi magát. Az ingázás egyelőre praktikus megoldás számára, mert így nem kell albérletet fizetnie, és több pénz marad meg. A vajdasági maradás akadályai között leginkább a kevés munkalehetőséget említi, különösen akkor, ha valaki kis faluban él. Az ő története megmutatja, hogy a határ sok fiatal számára már nem lezár, hanem kinyit egy másik életlehetőséget. Viktornál ott vibrál a mai huszonévesek tipikus, két világ közé szorult állapota: az a megosztott lét, amikor még a vajdasági szobájában hajtja le a fejét, de a vágyai, a tervei és jövőképe már egyre inkább a túloldalon keresnek helyet.

A kérdés azonban nem az, hogy elmenni vagy maradni erkölcsileg helyesebb-e. Gábrity Molnár Irén sem így beszél róla. A kivándorlás nála nem leegyszerűsített ítélet, hanem sorsdöntő válasz az élet fordulataira. Van, aki elmegy, de viszi magával a vajdasági magyar identitást. Hazajár, kapcsolatban marad, hálózatot épít. Van, aki marad, mert itt találja meg a szakmáját, a családját, a közösségét. És van, aki a kettő között él: ingázik, keres, próbálja kitalálni, hol lehet biztonságban.

A nemzeti identitás továbbadásáról beszélve Gábrity nem elvont fogalmakból indult ki. Azt mondta, az anyanyelvet többnyire az anya tanítja meg a gyermeknek. A nő a mindennapi beszédben, a gyerekdalokban, az ünnepekben, a családi szokásokban, a vallási és kulturális kötődésekben őrzi tovább azt, amit közösségnek nevezünk.

Ugyanakkor hangsúlyozta: a magyar identitás megőrzése nem jelenti azt, hogy ne kellene szerbül, angolul, németül vagy más nyelveken tudni. A többnyelvűség nem gyengíti, hanem erősítheti az érvényesülést. Vajdaságban a nyelv egyszerre lehet otthon, alkalmazkodás és lehetőség.

A riport végére egyre világosabb lett számomra, hogy a „kapaszkodó” nem egyetlen dolog. Judit számára a család. Zsó számára a közösség, a fiataloknak adott biztonságos tér. Gábrity Molnár Irén számára a szakma, az identitás, a tudományos munka és Vajdaság mint élettér. Viktor számára talán Szeged közelsége, a határ átjárhatósága, egy munkahely és egy új otthon lehetősége. Másnak a magyar nyelv, egy nagyszülő közelsége, egy gyerekdal vagy éppen egy belső hang, amely a gyökerekből, emlékekből, helyekből szól vissza: itt vagyunk otthon, és ezt szeretnénk továbbadni a gyermekeinknek is.

A Professzor Asszony nem akarta, hogy a riport siránkozás legyen.

„Nem siránkozunk” – mondta határozottan.

Azt üzente a mai vajdasági nőknek, hogy ugyanolyan életképesek, munkaképesek, karrierépítésre alkalmasak, mint a férfiak. Az életüket okosan kell vezetniük, alkalmazkodniuk kell az esélyekhez és lehetőségekhez, de nem szabad feladniuk.

A kulcsszó végül az önbecsülés lett.

„Érek annyit, mint a másik.”

Talán ez a mondat a legerősebb kapaszkodó. Nem intézmény, nem politika, nem támogatási rendszer, nem statisztikai adat. Hanem belső mondat. Olyan mondat, amelyet egy nő magával vihet Vajdaságból külföldre, vagy éppen itthon mondhat ki magának, amikor újra és újra helyt kell állnia.

A közegellenállás talán nemcsak az, ami elfelé sodor. Hanem az is, ami próbára teszi, mennyire erősek még a kapaszkodóink. És hogy vannak-e még nők, akik nemcsak tartják ezeket a kapaszkodókat, hanem tovább is adják őket.

A kapaszkodók sokszor női kézben vannak: az anyanyelvben, az őrzött emlékekben, a családi asztalnál, a közösségi programokban, az éjszakai munkában, a hajnali újrakezdésekben. És talán abban a mondatban is, amelyet Gábrity Molnár Irén útravalóként mondott ki: „Érek annyit, mint a másik.”

. . . 

Az idei, sorrendben huszonhetedik Közegellenállás riportpályázaton az Ádám Csilla újságíró, a tavalyi pályázat nyertese, Máriás Endre, a Magyar Szó főszerkesztő-helyettese, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete alelnöke és Tóth Lívia, a Hét Nap munkatársa, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete elnökségi tagja alkotta zsűri döntése értelmében az első díjat Kállai Göblös Nikoletta: A túlvilágon nincsen bolt – Mit tanít az élet azoknak, akik közel dolgoznak a halálhoz?, a másodikat Cöndör Enikő: Nem siránkozunk – Vajdasági magyar női sorsok, elvándorlás és kapaszkodók, a harmadikat pedig Bíró Tímea: Apák, akik együtt nőnek a gyerekeikkel című riportja érdemelte ki. A bírálóbizottság különdíjjal jutalmazta Kollár Melitta: És mi lesz az idősekkel a vasúton túl? című pályamunkáját. A díjazott riportokat a hagyományokhoz híven ezúttal is a Magyar Szó Hétvége mellékletében közöljük, ahol ezúttal a zsűri által másodiknak ítélt írást olvashatják el.