A túlvilágon nincsen bolt

Még vett egy mély levegőt, utolsó erejével kinyitotta a szemét, és ránézett a családjára, akik egész éjszaka mellette voltak. A feleségére, a lányára, a fiára. Lehunyta a szemét, majd örökre elaludt. Pont úgy ment el, ahogyan mindig is szeretett volna. Otthon, a családja körében. Félt attól, hogy egyedül lesz, és csak a rideg, kórházi falak fogják körbevenni élete utolsó perceiben. Erős férfi volt, erős személyiséggel, de mindent megtett a családjáért, az unokái jelentették számára a világot. Most mégis ellenségre talált, amely makacsabb volt nála. A halkan megbúvó fenevad lesből támadt, és már nem tudott győzni felette. Most a rák bizonyult erősebbnek. A szoba elcsendesedett, az idő egy pillanatra megállt. A televízió melletti óra 4 óra 50 percet mutatott. Kint még sötétség honolt, a szomszéd kakas is a legmélyebb álmát aludta. Nagyszombat volt.

Már felkelt a nap, amikor a mentőautó halkan begördült a kisutcába, kerekei alatt ropogott a salakos út. Megállt a ház előtt, majd az orvos bement a házba, és kitöltötte a papírokat.

– Fogadják őszinte részvétünket! – hangzott a fájdalmas „kérés”, amelyet halk viszlát követett. Az egység visszaült a mentőautóba, és a kerekek alatt ismét ropogott a salakos kisutca. Nem sokkal később megérkeztek a temetkezési vállalkozás munkatársai. Csendesen beléptek a szobába, a barna fa koporsót a földre tették. A testet óvatosan belehelyezték, ebben a gyászoló fiú is segédkezett. Talán soha életében nem emelt még ilyen nehezet.

Krisztián először nézett igazán szembe a halállal. Emlékezett, ahogyan kiskorában elveszítette a nagyapjait, majd később anyai nagymamáját, nagybátyját, végül az apai nagyanyját, viszont soha ennyire nem élt benne, mint abban az öt hónapban. Mások viszont napi szinten találkoznak vele. Számukra elkerülhetetlen, ami másnak még tabutémának számít, hiszen ha nem beszélünk róla, akkor nem létezik. Az életben bizony vannak olyan szakmák, ahol a halál nem kivétel, hanem mindennapi tapasztalat.
 

ÁTÉRTÉKELT ÉLET

– A nálunk kezelt betegek egyharmada már a negyedik stádiumban van, mire hozzánk érkeznek. Ilyenkor már nem tudunk teljes gyógyulásról beszélni, a terápiákkal csak időt biztosítunk a páciensnek – emelte ki dr. Apró Arnold, aki mögött 17 év praxis áll, ebből 15 éve dolgozik onkológusként a Zentai Közkórházban. Bevallotta, hogy bár kollégáival rendszeresen részt vesznek olyan képzéseken, ahol azt tanulják, hogyan tudják minél objektívebben közölni a rossz hírt, illetve hogyan tudják helyesen megválaszolni a hátramaradt idő kérdését, még ennek ellenére sem tudják teljes mértékben kizárni az érzelmeket.
– A mai napig vannak olyan esetek, amelyek az egész onkológiai osztályt megrázzák. A legnehezebb a végső stádiumban lévő gyermekek kezelése. Ezek nagyon megterhelő helyzetek, és ezeknek a hatására az onkológiai osztály minden munkatársának teljes mértékben megváltozott az érzelmi hozzáállása mindenhez. Ahogyan a beteg részéről, úgy részünkről is rengeteg energiát igényel ennek a feldolgozása. A munkámnak köszönhetően viszont átértékeltem az életemet, pont azért, mert tudatosult bennem az elmúlás ténye. Nagyon sok esetben látom, hogy a betegek akkor kezdenek el igazán élni, amikor megkapják a lesújtó diagnózist. Felgyorsul az élmények iránti igényük, életükben először elmennek nyaralni, de folyamatosan keresik azt, hol hibáztak az életükben. Ilyenkor rádöbben az ember, hogy mennyi mindent háttérbe szorított azért, hogy felépítsen egy házat, hogy megteremtse magának és a családja számára az anyagi biztonságot.
 

És fél a haláltól?

– Nem. Ez egy olyan momentum, amely mindenki életéhez hozzátartozik. A lényeg abban rejlik, hogy az adott pillanatig mennyit élt a haldokló, és mennyire élvezte azt. Nem a pénzt, a titulust és a pozíciót visszük magunkkal, hanem az önmagunkra fordított időt. Azt, amit a boldogságunkért tettünk – zárta gondolatait dr. Apró Arnold.

A halálra sohasem lehet igazán felkészülni. Ahogyan egy korábbi riportban hallottam: „A születés egy olyan betegség, amelynek a halálozási aránya százszázalékos.” E mondat igazságtartalma hatalmas, és sajnos valakinek több idő jut erre felkészülni, valakinek pedig csak másodpercek. Sajnos nem tudjuk, melyik a „jobb” választás a tudni előre vagy sem kérdésben, viszont van, aki ennek hatására már máshogyan tekint az életre, mint ahogyan a topolyai Nikolovics Elza életfelfogása is teljesen megváltozott. Huszonöt évesen lett vizsgálóbíró, 18 éven keresztül közlekedési balesetek, gyilkossággyanúval átszőtt esetek vagy éppen öngyilkossági helyszínelések ügyében dolgozott, de munkakörébe tartozott az is, hogy részt vegyen a boncolásokon. Kemény kiindulópont volt egy kezdő bíró számára, vallotta be.

– Sohasem fogom elfelejteni azokat a fájdalmas ordításokat, amelyek megtörték az éjszaka csendjét, akárhányszor elmentünk a hozzátartozókhoz közölni a halálhírt egy adott baleset után – mesélte.
Vékony, törékeny külseje erős belsőt takar, de ő maga is bevallotta, néha nagyon nehéz volt neki, és úgy érzi, idősebb korban sokkal könnyebben túllépett volna néhány eseten, amelyek akkor igazán megviselték.

– Jó pár éjjelen keresztül nem tudtam aludni, terheltek ezek a pillanatképek. Az idő előrehaladtával azonban sikerült könnyebben megbirkóznom velük, sőt megtanultam kezelni és elhatárolódni tőlük. Ezzel együtt ezek a tragédiák megtanítottak arra is, hogy elfogadjam, soha sem tudhatjuk, mikor jön el az utolsó nap az életünkben. A gyermekeimnek is azt magyaráztam mindig, hogy a jelenben éljenek. Jómagam már 70 éves vagyok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem foglalkoztat a halál kérdésköre, de nem ráz meg különösebben. El tudom fogadni, hogy nem élünk örökké, de nagyon félek a módjától, ahogyan meg fogok halni – mutatott rá Elza.

A CSEND UTÁN

A halál körül mindig van egy pillanatnyi csend, és csak azt követően jönnek a teendők. Valakinek meg kell szerveznie mindazt, ami a méltó búcsúzáshoz szükséges. Ilyenkor a temetkezési vállalkozó az, aki a gyászolókat segíti ebben. A zentai Mirko Marinkov mondhatni egészen fiatalon belecsöppent ebbe a világba. Édesanyja és mostohaapja mintegy 30 évvel ezelőtt indították el temetkezési vállalkozásukat, amelyet Mirko öt évvel ezelőtt vett át.

– Sokan még mindig félnek a haláltól, pedig ez az életünk természetes velejárója. Nekünk ez a mindennapok részét képezi, viszont nem egyszerű munkaként tekintünk rá. Az eseteket nem rutinszerűen vagy futószalag-szerűen kezeljük, és ezek legtöbbje még mindig megérint. Ugyanolyan nehéz látni a fiatal testet a koporsóban, mint az idősebb embert, aki mellett ott sír a felesége. A hozzátartozókat is a tőlünk telhető módon igyekszünk segíteni, egy-két jó szóval, hiszen ez minden esetben egy nagyon nehéz pillanat a számukra: ha beteg volt a rokonuk, akkor azért, ha váratlanul hunyt el, akkor pedig azért – nyilatkozott szűkszavúan Mirko, majd amikor őt is megkérdezem, hogy ő, mint olyan személy, aki nap mint nap szembesül az elmúlás tényével, fél-e a haláltól, egyszerűen csak annyit mond: nem, hiszen ez elkerülhetetlen.
 

A HIT, AMI ÁTSEGÍT

Míg az orvosok az élet határáig kísérik a betegeket, és a temetkezési vállalkozók a búcsú gyakorlati részét szervezik, addig a pap feladata valahol e kettő között húzódik: segít értelmet keresni és adni a veszteségben. Tizenkét éves lehetett ft. Sáfrány Dávid atya, a zentai Lisieux-i Kis Szent Teréz-emléktemplom plébánosa, amikor elveszítette a nagyapját, nyitott koporsója felett pedig közvetlen közelről szembesült a halállal. Bevallotta, hogy nem ijedt meg, inkább érezte a család összetartó erejét. Vallásukat sosem gyakorolták a vasárnapi szentmisén túl, de istenhívőként a hitükbe kapaszkodtak, innen kaptak vigasztalást.

– Papnövendék voltam már, amikor elveszítettem édesapámat. Szívinfarktus okozta a halálát. Akkor tapasztaltam meg igazán a tehetetlenség érzését, azt, hogy nem tudtuk megmenteni, mégis átsegített a fájdalmon annak a hite, hogy a halállal nem ér véget az élet. A temetéseken is ezzel a hittel vagyok jelen, hogy most csak egy kis időre búcsúzunk szerettünktől. Nagyon figyelünk arra, hogy ne legyen rutinszerű a szertartás megtartása. Ha csak feladatteljesítésként tekintünk rá, akkor könnyen az lehet, és egy idő után érzéketlenné válunk. Úgy érzem, hogy lelkipásztorként ott kell lennem a rám bízottakkal a gyász pillanatában – mesélte az atya, aki arra is kitért, hogy a Covid-járvány ideje alatt maga is megtapasztalta az élet végességét.

– Akkor nem volt bennem félelem, és most sem félek a haláltól. Talán nekünk, papoknak egy kicsit könnyebb is, hiszen hitünk táplálja az örök élet reményét. Ugyanakkor a katolikus papoknak nincs családjuk, természetesen a szülők, a testvérek és a rokonok jelen vannak a mi életünkben is, de feleség és gyermek híján sokkal könnyebben engedjük el a földi szálakat. A papszentelés során Istennek ajándékozzuk az életünket, és a halál pillanatában is neki adjuk azt – magyarázta ft. Sáfrány Dávid atya.

A halál nemcsak azoké, akik elmennek, hanem azoké is, akiket hátrahagynak. A veszteség feldolgozásához azonban nem mindenki ugyanabból merít erőt. Egyesek számára a hit ad vigasztalást, másoknak viszont szakember segítségére van szükségük ahhoz, hogy együtt tudjanak élni a hiánnyal. A pszichológus ebben segédkezik, hogy a gyászt sokkal könnyebben el tudjuk viselni. Vijatov Hagymás Júlia 16 éve dolgozik a Zentai Közkórház pszichiátriai osztályán pszichológusként, és úgy érzi, egyre több embernek van szüksége szakember segítségére a feldolgozásban. Elmondása szerint havi két-három páciens is felkeresi hasonló problémával.

– Az együttérzés számomra alap, és próbálom átérezni azt, amin keresztülmennek, de mindezt igyekszem a terápiás térben hagyni, és onnan nem kivinni. Nyilván vannak olyan esetek is, amelyeken az ember tovább rágódik, sokat gondol rájuk. A gyászolók sok esetben igyekeznek továbblépni rajta, de néha elhúzódik, akár évekig is eltarthat a gyászfolyamat. Ezek az elhúzódó esetek azok, amelyek jobban megérintenek – mesélte Júlia, aki úgy véli, a halálfélelem egy alapvető dolog az életünkben, de inkább az odavezető út az ijesztő, és nem maga a tényleges távozás.
– Én a metamorfózisban hiszek, abban, hogy porból lettünk és porrá leszünk. Úgy vélem, hogy ha a test működése leáll, átalakul, és lesz belőle egy másfajta energia, vagy egy fa, virág. A lélek halhatatlan. Gyermeki gondolatként hangozhatnak ezek, de ez a felfogás áll legközelebb a személyiségemhez – árulta el a pszichológus.
A halál mindenkinek mást jelent. Van, akinek küzdelmet, másnak elfogadást, hitet vagy egy feldolgozandó hiányt. Azok viszont, akik napi szinten szembesülnek az elmúlás tényével, egyben kimondatlanul is egyetértenek: nem a vég a fontos, hanem az út, amely oda vezet.

Akkor ott hajnalban, abban a bizonyos szobában sem a pénz, a titulus vagy a tisztség számított. Csak az, hogy nem volt egyedül.