Nőnap

Az első gyerekkori emlékem a nőnap kapcsán a vállalati nőnap intézménye. Nem tudom, hogyan keveredtem oda, valószínűleg anyukám elvitt magával, mindenesetre megmaradt bennem az emléke. Nagyjából úgy nézett ki a dolog, hogy minden nő kapott egy szál szegfűt, majd ivás-evés, és természetesen a nők szolgáltak fel. Így is lehet nőnapot ünnepelni. De vajon honnan egyáltalán ez az ünnep? 

Napjaink nyugati társadalmától eltérően a nők a történelem során nem rendelkeztek azonos jogokkal, mint a férfiak. A 19. század végén és a 20. század elején a nők többsége jogilag és társadalmilag még mindig alárendelt helyzetben élt. Nem rendelkeztek választójoggal, korlátozott volt a tulajdonhoz és az oktatáshoz való joguk, és a munkaerőpiacon is hátrányos feltételek között dolgoztak. Az iparosodás következtében egyre több nő vállalt gyári munkát, különösen a textiliparban, ahol alacsony bérek, hosszú munkaidő és rossz munkakörülmények voltak jellemzőek. Egyebek között emiatt is történtek különböző megmozdulások a nők jogaiért: 1857-ben a New York-i női textilmunkások a jobb munkafeltételekért és a választójogért tüntettek; az I. Internacionálé 1866-ban felkarolta a nők törekvéseit; a II. Internacionálén, 1889-ben pedig Clara Zetkin állt ki a nők jogaiért. Az első nőnapot 1909. február 28-án tartották az USA-ban, a II. Internacionálé VIII. kongresszusán pedig arról hoztak döntést, hogy nemzetközileg is meg kell ünnepelni a nőnapot. 1911-ben Ausztriában, Németországban, Dániában és Svájcban tartottak nőnapot. Végül az ENSZ 1977-ben felkérte a tagállamait, hogy egy napot nyilvánítsanak nőnappá, és legtöbb ország ezt március 8-ra helyezte.

Arról már tettem említést, hogy az 1980-as években felénk miként ünnepelték a nőnapot, de vajon mi a helyzet ma a nők jogaival, illetve státuszával? Sajnos azt kell mondani, hogy bizonyos szempontokból a 169 évvel ezelőtt tüntető New York-i nők jobb helyzetben voltak, mint rengeteg ma élő nő. A világ számos országában a nők nem dönthetnek szabadon a sorsuk felől, a férfiaknak vannak kiszolgáltatva. Az iszlám vallású országokban eleve korlátozva vannak a nők jogai, viszont ahol a saría törvényeket alkalmazzák, ott a nők jogai szinte teljesen semmibe vannak véve. Némi túlzással élve szinte középkori jogviszonyok között élnek, teljesen korlátozzák őket évszázadokkal ezelőtt meghozott, vallási előírások miatt. Azt hinnénk, hogy Európában az ilyesmi már elképzelhetetlen, de a migráció révén beáramló muszlim tömegek pont azt az értékrendet képviselik, amely élen jár a nők jogainak eltiprásában. És az ideérkezők ahelyett, hogy elfogadnák az itteni értékeket, a saját értékrendjüket akarják itt is érvényre juttatni, azokat, amelyek miatt eljöttek saját otthonukból. A nők szempontjából nézve ezek patriarchális és diszkriminatív hagyományok, amelyeket itt is be akarnak vezetni. A többi között olyasmivel kell szembesülni, mint a többnejűség, a gyermekházasság, a nők szabad párválasztásának korlátozása és a családon kívüli személyekkel való kommunikáció korlátozása. Emellett problémát jelent az is, hogy a radikális muszlim migránsok hogyan tekintenek a nem muszlim nőkre: prostituáltként és szabad prédaként kezelik őket, és minimális tiszteletet mutatnak irántuk.

Könnyű lenne legyinteni erre, hogy ez a probléma a nyugati országokat érinti, nekik kell ezzel megküzdeniük, ide senki sem akar jönni. A helyzet azonban az, hogy ez nem így van. Szülőfalum, Kishegyes negyven évvel ezelőtt tiszta magyar falu volt, mindössze néhány szerb család élt itt. Ma muszlim hitoktatás folyik az általános iskolában, akárcsak a szomszédos Bácsfeketehegyen. Nem állítom, hogy radikális muszlimokat telepítenek ide, ám arról sem vagyok meggyőződve, hogy a betelepülő muszlim romák maradéktalanul tiszteletben tartják a nők jogait.

A nők jogainak eltiprása valamilyen szinten globálisan jelen van.

A rúd másik végén viszont ott vannak a férfiak, akik egyre kevésbé viselkednek férfiként, ez azonban egy másik történet. 
A nőknek ugyanolyan joguk kell, hogy legyen karrier és fizetés kapcsán, mint férfiaknak, fontos, hogy ők is maradéktalanul megvalósíthassák önmagukat. Viszont nem szabad, hogy emiatt ne vállalhassák fel az egyik legfontosabb női értéket, az anyaságot. A valós életben sajnos az a helyzet, hogy sokszor vagy az egyik, vagy a másik mellett kell dönteniük. Ezzel a problémával rendszer szinten sokkal komolyabban kellene foglalkozni, mert a gyermekvállalási kedv egyre kisebb, s az európai nemzetek fogynak. 2023-ban a termékenységi arányszám 1,38 volt az Európai Unióban, ami bőven alatta van a reprodukcióhoz szükséges szintnek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a lakosság elöregszik és fogyatkozik. Hogy középtávon változás legyen ezen a téren, ahhoz el kellene érni a 2,1-es arányszámot, de sajnos nagyon úgy tűnik, hogy a kormányok nem találnak valós megoldást erre a problémára. Sajnos a fejletlen térségekben, ahol a nők jogai semmibe vannak véve, ez az arányszám igen magas, egyes afrikai országokban elérheti az 5-6-ot is. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a nőknek nincs joguk dönteni a gyermekszülés kérdésében, rá vannak kényszerítve.

Talán egyszer eljön az a világ, amelyben nem kell foglalkozni a nők egyenjogúságának kérdésével, mert az már teljes mértékben megvalósult. De addig is nagyon sokat kell tenni érte, különösen a világ azon részein, ahol nőnek lenni egyenlő a jogtiprással és megaláztatással.