„Itt vagyok igazán otthon!”

Közel négy évtizede töretlen lelkesedéssel és odaadással végzi a munkáját a Magyar Szó Életműdíjával kitüntetett Mihályi Katalin, lapunk Művelődés–Oktatás rovatának és Kilátó mellékletének szerkesztője, aki az elmúlt évtizedek során újságírók generációit nevelte magabiztos tollforgatóvá, akire a szabadkai szerkesztőség oszlopos tagjaként munkatársai mindig mindenben számíthatnak, akihez bárki bármikor fordulhat tanácsért vagy akár csak egy jó szóért. Az Életműdíj apropóján pályafutása meghatározó momentumairól, a közéleti szerepvállalás fontosságáról és a jövőbeli terveiről beszélgettünk.

Amikor megtudtad, hogy te kapod a Magyar Szó idei életműdíját, szinte el sem akartad hinni. Szavakban önthető az, hogy mi játszódott le benned akkor, illetve az azóta eltelt időszakban?

– Szeretek dolgozni, és az embereknek abba a kategóriájába tartozom, akik nem várnak elismerést azért, mert igyekeznek a tőlük telhető legjobban megoldani a rájuk bízott feladatokat. Pályám során kétszer kaptam meg a Magyar Szóban az Év Újságírója díjat, tehát számomra logikusnak tűnt, hogy az életműdíjat már tényleg nem nekem ítélik oda, úgyhogy valóban váratlanul ért. A napi művelődési oldalak és a Kilátó szerkesztése, meg az egyéb plusz feladatok mellett nem sok időm volt a díjon tűnődni, ám készült egy kis videó a díjátadó ünnepségre, és a felvétel előtt az jutott eszembe, hogy többször is hívtak máshova dolgozni, mindig azonnal, gondolkodás nélkül nemet mondtam, ez is azt bizonyítja, hogy a lapnál megtaláltam a helyem, itt vagyok igazán otthon. Persze, az nem lenne jó, ha a díjtól bárkinek is fejébe szállna a dicsőség, hiszen ez valamilyen módon csapatmunka, mindannyian csavarok, fogaskerekek vagyunk egy nagy gépezetben, és most egy pillanatra ránk, díjazottakra irányul a figyelem. De az ünnepség után már természetesen a teendőimen fogom törni a fejem, mert jönnek a dolgos hétköznapok.

Egy életműdíj apropóján az ember óhatatlanul rendszerez, összegez, értékel. Te hogyan tekintesz vissza a Magyar Szóban eltöltött közel négy évtizedre?

– Az újvidéki rovaton kezdtem, majd átkerültem a művelődési rovatra. 1992-ben költöztem Szabadkára, és itt folytattam a munkát művelődési újságíróként, majd 2008-tól szerkesztőként. Az újságírásban az a jó, hogy minden egyes nap más. Nagyot változott a világ, ma a fiatalok már el sem hiszik, hogy mi a nyolcvanas években még klasszikus írógépen írtuk az írásainkat, vagy a gépírónőknek diktáltunk. Ma a technikai fejlődés sokban megkönnyíti a munkánkat, az internetes felületek ugyanakkor nagy kihívás elé is állítanak bennünket, és nekünk meg kell találnunk a helyünket ebben a kettősségben. Ami viszont nem változott, az az, hogy ma is az Olvasó a legfontosabb, illetve az, hogy mindennap olyasmit kapjon, ami miatt érdemes megvennie az újságot, előfizetnie ennek internetes változatára, mert olyasmit is megtalál benne, amit csak mi tudunk nyújtani neki.

Nyilvánvalóan nagyon nehéz kiemelni néhány fontos momentumot, mégis vannak olyan pillanatok, amelyekre különösen büszke vagy, illetve olyanok, amelyeket szeretnél meg nem történtté tenni, ha visszaforgathatnád az idő kerekét?

– Nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki a pedagógusokkal, az iskolaigazgatókkal, az oktatásügy vezetőivel, és rendkívül elégedett voltam akkor, amikor elsőként a Magyar Szóban jelent meg valamilyen, a diákokat vagy a szülőket érintő fontos információ. Jó érzés volt, amikor a kolléganőktől hallottam, hogy az osztályfőnök szülői értekezleten az én írásomat olvasta fel, illetve az is, amikor pedagógus barátnőm megemlítette, egy-egy írásom kapcsán osztályfőnöki órán az adott témát járták körül a tanulókkal. Nagyon meghatódtam, amikor nemrégiben két szülő is megemlítette, hogy azóta nemzetközi téren is ismertté vált zeneművész gyermekeikről én írtam először még szabadkai zenedés korukban. A Magyar Tudományos Akadémia egy korábbi elnöke elismerően mondta, hogy megválasztásakor előbb készítettem vele interjút, mint a nagy országos lapok. Jaj, ez most dicsekvésnek tűnik? Ami a másik végletet illeti, minden egyes hibámra, baklövésemre jól emlékszem. És az is bizonyos, hogy ma már nem támogatnám annyira, mint a kilencvenes évek elején, hogy hetekig sztrájkoljanak a tanárok, hosszú ideig rövidített órákat tartsanak, mert az ilyesminek a káros következményei nemigen orvosolhatók.

Voltak olyan pillanatok, amikor úgy érezted, szívesen visszatérnél inkább a tanításhoz, amiről gyermekkorodban álmodoztál, illetve amit pályád kezdetén ki is próbáltál?

– Mielőtt a Magyar Szóban kezdtem volna dolgozni, egy rövid ideig tanítottam Törökkanizsán, Oroszlámoson és Keresztúron, igaz, történelmet, pedig végzettségem szerint nem történelem szakos tanár vagyok. Még az újvidéki rovaton dolgoztam, amikor az egyik középiskola igazgatója felhívott, hogy a bölcsészkar nyilvántartásából látja, magyarul csak én tudnám a filozófiát, logikát, szociológiát és az azóta már szerencsésen megszűnt marxizmus nevű tantárgyat tanítani. A Magyar Szó akkori vezetése úgy döntött, akkor fél munkaidőben tanítsak. Később már Szabadkán két alkalommal is hívtak, hogy menjek át középiskolába dolgozni, de azonnal nemet mondtam. Úgy éreztem, a Magyar Szóban van a helyem. A nehezebb időszakokban sem bántam meg soha ezt a döntésemet.

De mindent összevetve, valami ilyesmi lebegett a szemed előtt, amikor végül mégis az újságírói hivatást választottad, vagy egészen más jövőképet láttál magad előtt?

– Végül is igen, azzal a kitétellel, hogy nem vagyok egy főnök típus, és abban reménykedtem, hogy néhány évnyi szerkesztői munkakör után ismét alkalmam lesz kizárólag írással foglalkozni. Minden végigült eseményből, minden interjúból tanultam, tanulok valamit, nem emlékszem olyasmire, hogy akár egyetlen alkalommal is untam volna azokat. Persze, szerkesztőként is kíváncsian kezdek hozzá minden egyes nekem küldött írás olvasásához.

A pályád alakulása mennyire tudatos döntések eredménye? Egy korábbi beszélgetésünkkor egyfajta töréspontként emlegetted azt, amikor átkerültél a Művelődés rovatra, holott ma már a Magyar Szó Művelődés rovata szinte azonos Mihályi Katalinnal.

– Az újvidéki rovaton nagyon élveztem, amikor gyárakban készíthettem riportokat, vagy például meghirdettük, hogy ezen és ezen a napon a vízművek, vagy a gázművek illetékese bejön a szerkesztőségbe, 2 és 3 óra között lehet kérdezni tőle, és bizony az újvidéki olvasók betelefonáltak, a válaszokat rögzítettem, meg én is kérdezgettem az illetékest a témával kapcsolatban, majd megírtam ezeket az információkat, és néhány folytatásban megjelentek a lapban. Vagy volt egy Állásbörze nevű rovat, amit az induláskor rám bíztak, hetente elmentem a tartományi munkaközvetítő intézetbe, és megírtam, hogy Vajdaságban hol milyen szabad munkahelyek vannak. Ezt egészen addig csináltam, amíg át nem kerültem Szabadkára. Az újvidéki helyi közösségekben rendkívül jó kapcsolatokat építettem ki, szóltak, ha valamilyen újdonság volt náluk. Politikai eseményekre is küldtek, az idegenforgalmi rovat szerkesztője is várt tőlem írást. Mielőtt Csorba Zoltán távozott a főszerkesztői posztról, az utolsó intézkedése az volt, hogy átirányított a művelődési rovatra. Megrémültem, hogyan találom majd fel magam, mert Kabók Erika hihetetlenül jó írásokat tett le az asztalra az oktatás témakörében, Ládi István rendkívül szakavatottan írt a filmről, Bartuc Gabriella a színházról, Náray Éva a képzőművészetről, Bálint Sándor az irodalomról, Pilcz Keceli Klára és Serer Lenke pedig sokoldalú és mély műveltségével nyűgözött le kollégát és olvasót egyaránt. Az, hogy mindig is szerettem olvasni, jártam színházba, néha eljutottam egy-egy kiállításmegnyitóra, kevésnek tűnt. De Kabók Erika, a szerkesztő átsegített a kezdeti nehézségeken, szép feladatokat adott nekem. Nem tudom, hogyan alakult volna a pályám, ha akkor a gazdasági vagy a belpolitikai rovatra kerülök át. Mindenesetre még ma is rendszeresen elolvasom mindkét rovat írásait. Azért azonosítják velem a művelődési rovatot, mert én vagyok itt legrégebb óta.

Megfogalmazható, hogy mi minden kell ahhoz, hogy az emberből jó művelődési újságíró váljon? Egyáltalán mennyire nehéz eljutni addig, mennyire fejleszthetők ezek a készségek?

– A legfontosabb a kíváncsiság, az, hogy érdekeljen, egy irodalmi esten mit mond el egy író egy-egy mű születéséről, hogyan vélekednek egy-egy könyvről stb. Fontos, hogy az újságírót izgassa, hogy milyen képeket válogatnak be egy kiállítás anyagába, őszintén érdekelje, egy adott drámából hogyan születik színházi előadás, élvezettel üljön végig egy hangversenyt, legyen szó nagy művészről vagy a középfokú zenede egyik-másik kiemelkedő tehetségű tanítványáról. Érdekelje, hogy milyen újdonságok vannak az oktatásügyben, az iskolákban. Ha megvan az érdeklődés, az örök kíváncsiság, akkor abból válhat jó művelődési újságíró, akinek van íráskészsége. S olvasni kell, szépirodalmat, újságot, internetes felületeket, mindent.

Magad is rengeteg fiatallal foglalkoztál az elmúlt évek során. Hogyan élet meg azt, amikor valaki a te kezeid között válik igazi újságíróvá, illetve hogyan azt, amikor valakibe sok energiát fektetsz, aztán kiderül, hogy mégsem váltja be a hozzá fűzött reményeket?

– A foglalkozás leginkább abból áll, hogy együtt javítjuk ki a kezdeti szárnypróbálgatások során született írásokat, részletesen megbeszéljük, kinek milyen kérdéseket érdemes feltenni, stb. Persze, vannak ifjú kollégák, akik például Újvidéken dolgoznak, akkor az a módszerem, hogy kijavítom az írást, majd visszaküldöm nekik, hogy így kellett volna megírniuk. S ezek az írások, ha valaki komolyan gondolja, hogy a Magyar Szóban szeretne a művelődési rovaton dolgozni, egyre jobbak lesznek. Büszke is vagyok rájuk! Volt, aki azért ment el, mert nem tudta megszokni, hogy a művelődési rovaton esténként kell eseményre menni, hiszen az irodalmi estek, a kiállításmegnyitók, a hangversenyek ilyenkor vannak. Egyik ifjú kolléganő például azért távozott, mert sehogyan sem szokta meg, hogy nem tudja, a jövő héten milyen feladatai lesznek, hogyan alakul majd a szabadideje.

Ha már a fiataloknál tartunk, mennyire tudatos döntés eredménye részedről az, hogy a generációs különbségekre nem akadályokként, hanem inkább lehetőségekként tekintesz?

– Az jó, hogy a szerkesztőségben vannak huszonévesek, negyvenesek és idősebbek is, éppen úgy, ahogyan az olvasóink között is. A fiatalok ismerik a mai trendeket, az idősebbek pedig a tapasztalatukat kamatoztatják. Nem jó az, ha egy lapnál nincs minden generáció képviselője jelen.

Rád mindenki úgy gondol a szerkesztőségben, mint arra a személyre, aki mindenkinek segít, akihez mindenki fordulhat tanácsért vagy akár csak egy jó szóért. Hogyan éled meg ennek a felelősségét?

– Ez egy csapatmunka, mindannyian jó lapot szeretnénk készíteni, és ehhez az kell, hogy segítsük a másik munkáját, ha kell, egy kis biztatással átsegítsük a másikat egy megtorpanáson, holtponton, vagy csak egy apró dilemmán. Kötelességem mindent megtenni, hogy a fiatal, pályakezdő kollégákból jó újságírók legyenek. Ha valakinek nem itt van a helye, előbb-utóbb úgyis más lehetőség után néz.

Az újságírói és a szerkesztői tevékenységed mellett az elmúlt évek során számos szervezet és intézmény munkájában is szerepet vállaltál. Miért tartottad, illetve tartod ezt fontosnak, egyáltalán miből fakad ez a fajta közösség iránti elkötelezettséged? 

– Az Újvidéki Diáksegélyező Egyesülettel kezdődött, ahol újságíróként végigültem a megbeszéléseket, és megkérdezték, nem akarok-e én is alapító tag lenni, kivenni a részem a munkából. Akartam, mert fontosnak tartottam. Így volt a szabadkai Kosztolányi Dezső Irodalmi Tábor esetében is, hiszen tetszett dr. Vajda Gábor ötlete, hogy 160 fiatalnak a nyári szünetben 10 napon át jeles irodalomtörténészek tartanak előadásokat, vagy az, hogy Mirnics Zsuzsával Jó Pajtás-rendezvényeket tartsunk szombatonként vagy a téli és a nyári szünetben, ahol irodalomról, matematikáról, néprajzról, természetvédelemről hangzottak el igen izgalmas előadások, sőt még a tűzoltók munkájával is megismerkedhettek a gyermekek. A Lányi Ernő Iparos Művelődési Egyesületnél úgy történt, hogy a már nagybeteg dr. Szöllősy Vágó László felkért, legyek az egyesület elnöke. Csak olyasmit vállalok el, ami érdekel, arról nem tehetek, hogy ilyen széles az érdeklődési köröm. Úgy gondolom, hogy az embernek valamilyen módon erkölcsi kötelessége az, hogy felsorakozzon egy-egy jó ügy, feladat mellé.

Bár magad is gyakran viccelődsz az idő múlásával, rólad valahogy senkinek nem a nyugdíj jut eszébe, hiszen ma is óriási lelkesedéssel és erőbevetéssel veted bele magad a munkába. Eljátszol néha a gondolattal, hogy mi lesz akkor, ha eljön az az idő? Várod, vagy inkább tartasz tőle?

– December 2-án volt 38 éve, hogy elkezdtem a Magyar Szóban dolgozni. Jövőre leszek 65 éves. Nem tudom, mikor megyek nyugdíjba, de az biztos, hogy akkor visszatérek a szülővárosomba, Magyarkanizsára. Nincs elképzelésem, hogy hogyan telnek majd a nyugdíjas évek, bár az egyik barátnőm rámpirított, hogy ha a Molnár Piroska színésznővel vagy az Endrei Judit műsorvezetővel készült, a YouTube-on található interjúk ragadnak meg, akkor mégsem láblógatós nyugdíjas éveket tervezek magamnak.

Aki ismer, tudja, hogy mindig tele vagy ötletekkel és tervekkel. Jelenleg melyek azok a legszámottevőbb elképzeléseid, amelyek megvalósításra várnak?

– Éppen a minap emlegettem a főszerkesztőnek, hogy a Kilátó jövőre ünnepli a megjelenésének 65. évfordulóját. Emellett szívügyem, hogy a magyar diákok itthoni közép- és felsőfokú oktatási intézményekben tanuljanak tovább, és fontosnak tartom azt is, hogy a művészet valamely ágával foglalkozó, itt élő tehetséges fiatalokat bemutassuk a lapban.