Amikor emberi jogokról hallunk, sokaknak úgy tűnik, mintha távoli, bonyolult ügy lenne: nemzetközi dokumentumok, szakértők, jogásznyelv. Pedig ezek a jogok a hétköznapjainkban élnek. Alapvető dolgokról szólnak, amelyek mindenkit érintenek, akár beszélünk róluk, akár nem. Gyakran csak akkor vesszük őket komolyan, amikor már baj van – amikor valami, ami addig természetes volt, hirtelen elcsúszik, vagy amikor egy korábban magától értetődő szabadság már nem az. Addig ritkán gondolunk rájuk, mert működnek és jelen vannak.
Az emberi jogok egyszerű, hétköznapi alapelvek: mindenkit megillet bizonyos védelem és szabadság, függetlenül származástól, anyagi helyzettől, nyelvtől vagy politikai nézettől. Ide tartozik az élet védelme, a méltósághoz való jog, a szabad véleménynyilvánítás, a vallás és gondolat szabadsága, a tisztességes bírósági eljárás, az oktatáshoz és egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés, az adatok védelme, az anyanyelv használata és a diszkrimináció tilalma. Ezek nem kiváltságok, hanem a normális élet feltételei. Megmutatják azt a határt, amelyet a hatalom nem léphet át. A második világháború után a világ rájött, mi történik korlátok nélkül. Ennek nyomán fogalmazták meg nemzetközi szinten az alapvető jogokat – a Universal Declaration of Human Rights-t is 1948-ban, az ENSZ közgyűlése párizsi ülésén fogadta el. Ez nem külföldi elvárás vagy ideológiai játék, hanem tanulság: milyen, ha egy rendszer eldönti, ki számít teljes jogú embernek. Az emberi jogok a társadalom működésének alapjai.
A mi térségünkben ez különösen érzékeny téma. Vajdaságban, Szerbiában, Magyarországon és Kelet-Közép-Európában sokszor hallani, hogy az emberi jogok nyugati hóbortok vagy a nemzeti érdeket akadályozzák. Mások szerint túl sokat beszélnek róluk. Sok beszélgetésben tapasztalom, hogy az emberi jogok kényelmetlen extra gyanánt jelennek meg, nem pedig a közös minimumként, amely nélkül a társadalom kiszámíthatatlan lesz. Pedig nem ideológiai kérdések: a legfontosabb minimumok. Ha elengedjük őket, mindenki kiszolgáltatottabbá válik. Egy állam nem attól erős, hogy bármit megtehet, hanem attól, hogy tiszteletben tartja az emberek szabadságát.
A kisebbségi lét itt különösen világossá teszi ezt. Sok család és közösség hordozza emlékeiben, amikor háttérbe szorították őket, amikor féltették jogaikat, vagy más döntött helyettük a nyelvükről, oktatásukról, identitásukról. Ezek a tapasztalatok a kollektív emlékezetben élnek. Ezért a kisebbségi jogok nem külön jogok, hanem ugyanannak az elvnek részei: minden közösség megőrizheti saját nyelvét, kultúráját, történetét, hagyományait. Ez nem gyengíti az országot, hanem erősíti, mert stabilabbá tesz egy sokszínű közösséget.
Az elmúlt évtizedben Magyarországon és Szerbiában is egyre több vita zajlik arról, mi számít emberi jognak. A politikai oldalak egymással szemben határozzák meg ezeket, és sok korábban magától értetődő dolog ideológiai kérdéssé vált. A sajtó szabadsága, a bíróságok függetlensége, a civil szervezetek működése, az oktatás vagy az egészségügy helyzete már nem csupán jogi elvek alapján, hanem politikai kommunikáció szerint értelmeződik. Ha az emberek úgy érzik, bizonyos témákról jobb csendben maradni, az azt jelzi: a szabadság már nem teljes. Szerbiában ugyanez: egyre gyakrabban kerülnek nyomás alá, akik kritikát fogalmaznak meg környezetvédelemről, helyi közösségek jogairól, a média helyzetéről. Sok civil szervezet, független szereplő érzi, hogy nem egyenlő feltételek között szólalhat meg. Ezek nem mindig látványos folyamatok, de valósak.
A jogok ritkán tűnnek el egyszerre; inkább apró lépések sorozatában csökken a tér a nyílt véleménynyilvánításra. Nem csak nálunk, hanem Európa-szerte hasonló viták zajlanak. Háborúk közelsége, gazdasági bizonytalanság, migrációs feszültségek, politikai szélsőségek erősödése mind megváltoztatják a gondolkodást. Gyakran mondják, hogy a biztonság fontosabb a szabadságnál, de a kettő nem ellenség. Egy társadalom épp akkor válik bizonytalanná, ha polgárai kevésbé szabadok.
A digitális korszak új fejezet: egyre több élet zajlik online – kommunikáció, információ, munka, szórakozás, ügyintézés. Nőtt az adatainkkal való visszaélés, a magánélet elmosódása, és a közösségi médiában megjelenő gyűlöletkampányok célba vehetnek egy-egy embert vagy csoportot. Az online térben gyorsabban és erősebben jelennek meg megbélyegző vagy ellehetetlenítő tartalmak – ez ugyanúgy emberi jogi kérdés, mint bármely törvényi döntés.
A legnagyobb veszély a közöny. Amikor azt érezzük, nincs értelme foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, mert úgysem változik semmi. Amikor legyintünk, hogy valahol megsértettek egy jogot, mert nem velünk történt. Amikor megszokjuk a korlátozásokat, és már nem emlékszünk, hogy valaha természetes volt bizonyos dolgokról szabadon beszélni. Ez a legnagyobb aggodalom: nem az, hogy vannak viták, hanem az, hogy sokan már nem érzik fontosnak, miről szól a vita. Egy társadalom nem attól veszti el szabadságát, hogy egy napon betiltanak valamit, hanem attól, hogy apránként hozzászokik, hogy kevesebb joga van, mint korábban. Az emberi jogok nem távoli, ünnepi témák; mindannyiunk életének részei. Ha működnek, csendben teszik a dolgukat. Ha nem működnek, mindannyian érezzük a hiányukat. A jogok tisztelete erősebbé, biztonságosabbá, kiegyensúlyozottabbá teszi a társadalmat. Ha elengedjük őket, nem csak másoktól veszünk el valamit – saját jövőnket is bizonytalanabbá tesszük. A kérdés egyszerű: felismerjük-e, hogy ezek a jogok nem maguktól maradnak fenn, és hogy nekünk is felelősségünk van abban, mennyire lesz szabad, emberközpontú és igazságos a társadalom, amelyben élünk?
Nyitókép: Ótos András felvétele
