Mellékállásban színész

Az amatőr színjátszás világa különös, és első pillantásra talán megmagyarázhatatlan varázserővel bír. Itt nincsenek díszes diplomák, nincs felvételi követelmény, nincs szakmai ranglétra – mégis megszületnek azok a pillanatok, amelyek a nézőnek és a játszóknak egyaránt felemelő érzés. Ezekben a társulatokban pékek, egyetemisták, bolti eladók, informatikusok, buszsofőrök és gyárban dolgozó fiatalok állnak össze estéről estére, hogy egy-egy próba alkalmából ledobják a civil ruhájukat, és felvegyék mindazt, amit nappal rejtve hordoznak: a fantáziát, a bátorságot, a kíváncsiságot. A színjátszás náluk nem tantermi órákból, nem hivatásos képzésből fakad, hanem abból, amit egymástól és a hivatásos színészektől lesnek el.

Ezek a társulatok olyan közösségek, amelyekben a különböző életutak egyszer csak közös nevezőre érnek: az alkotás örömére. Ahol a színésznek készülő és soha színésznek nem vágyó ugyanúgy jelentkezik szövegért, ahol a hibát nem büntetik, hanem tapasztalatként könyvelik el, és ahol minden szerep – még a legkisebb is – új távlatokat nyit meg a játszók számára. Riportunk szereplői sem hivatásos színészek, mégis olyan átlényegülésekről, személyes győzelmekről és meghatározó közös élményekről mesélnek, amelyekből kiderül: a színpad amatőrként is képes életet formálni.

Fercsik Bence-Máté, aki először egyetemista évei alatt került kapcsolatba az amatőr színjátszással, jelenleg az Európa Kollégium Színjátszó Szakkörének tagja. Elmondása szerint, mindig is szerette volna kipróbálni a művészi oldalát, ezért is örült nagyon a kezdeményezésnek. – Volt egy erős megérzésem, hogy valami igazán jó dolog születik majd ebből, és nem csalódtam – mondta Máté, aki az egyetem mellett a diákközösség rendkívül aktív tagja, mégis képes időt szakítani hobbijára. – Néha kihívást jelent összehangolni a három területet, de a csoportvezetők, a tagok rendkívül megértők és rugalmasak, így mindig sikerül egymáshoz alkalmazkodnunk.

Bár a színjátszástigazán csodálatos szakmának tartja, számára mégis inkább hobbiként maradt meg. Soha nem gondolt rá hivatásként, inkább tanul belőle: – Egy karakter megformálásához előbb fel kell térképeznünk, ki is ő valójában. Hány éves, mit szeret, milyen életet él a szövegkönyvön túl. Úgy gondolom, minél nagyobb az empátiánk, annál hitelesebben tudjuk megválaszolni ezeket a kérdéseket – mondta, és következtetésképp levonta: a színészet sokat fejlesztette az érzelmi intelligenciáját. – Ez egy gyönyörű szakma, amely sok-sok évig tartó kedves emlékeket, maradandó barátságokat és rengeteg élményt ad. Ráadásul izgalmas megtapasztalni, mi zajlik a kulisszák mögött.

Lelki fejlődés rajzolódik ki Barna-Sára Dávid útján is, aki a lámpalázát és félelmeit küzdötte le a színpadon az amatőr színjátszásnak hála. Az újvidéki Színes Szilánkok Diákszínpad tagjaként kezdte, először édesanyja íratta be, később pedig már saját elhatározásból tért vissza. – A kihagyás alatt leginkább a közönség előtti szereplés, a vele járó izgalom és adrenalin hiányzott – osztotta meg velünk. Dávid egyébként többször is elgondolkozott azon, hogy hivatásává tegye ezt a szakmát, végül, az évek során rájött, hogy nem ez az út vár rá. – Amatőrként nagyobb szabadságom van. Mondhatok nemet olyan szerepekre, amelyek nem tetszenek, és közben kedves barátok vesznek körül nap mint nap.

Dávid jelenleg szintén az Európa Kollégium színtársulatát erősíti, ő is egyetemista. Bevallotta azonban, megesett már, hogy egy-egy előadás miatt félretolta tanulmányait, később viszont megtanulta, hogyan ossza be jól az idejét, hogy a szenvedélye ne menjen a tanulmányai kárára. Akárhogy is nézzük, sikersztori az övé: – Sikerült leküzdenem a lámpalázam. Számos új ismerőst és barátot szereztem, és remélem, maradandó élményeket nyújtottam a nézőknek az előadásokban, amelyekben szerepeltem – zárta gondolatait Dávid.

Kerekes Zalán nemcsak gondolkodott azon, hogy színészi pályára lép, ő ezt is szerette volna – végül az élet úgy hozta, hogy másfelé orientálódott. – Később rájöttem, hogy vannak fontosabb dolgok is az életben, mint a színház, de ha jobban belegondolok, számomra a színjátszás mindig is egy amolyan toxikus szerelem marad, ami macska-egér játékot űz velem – osztotta meg velünk Zalán. Elmondása szerint régebben sűrűn előfordult, hogy mindent félretett miatta, később megtalálta az egyensúlyt. Nem csoda, hiszen életében már egészen kicsi kora óta jelen van a szereplés, a színészet és a színház. Elmondta, hogy magyartanára „rángatta” bele ebbe, őt pedig rögtön elkezdte vonzani az, hogy egyszerre több dologra kell figyelnie, miközben önmagából merít, és úgy adja elő a produkciót a színpadon.

Rengeteget kapott az amatőr színjátszástól: – Megértést, türelmet, szorgalmat tanított nekem. Általa jobban megismertem önmagam, könnyebben megtalálom a helyem a világban. Örülök, hogy nem féltem ezt az ajtót kinyitni – mondta. Számára nagyon erős és minőségi közösséget ad mindkét amatőr csoport, Zalán ugyanis a Színes Szilánkok Diákszínpad és az Európa Kollégium színtársulatának is tagja.

Óvári Dániel egészen véletlenül egy felkérésre csatlakozott a temerini Jáccunk Trupp amatőr színtársulathoz. – Bár többször álltam már színpadon, hiszen több zenei formációban is zenélek, a színészet mindig távoli világnak tűnt számomra. Abban a pillanatban el sem tudtam képzelni, hogy alkalmas lennék-e rá, vagy egyáltalán fel tudnám-e találni magam egy olyen helyzetben – mondta el nekünk. Végül ez is egy sikersztori lett, hiszen, mint mondta, ez volt az eddigi legjobb döntése az életében. – Egy olyan világ ez, ahová el lehet menekülni, amikor odakint a valóság éppen nem kedvező. Ráadásul amatőrként megengedhetjük magunknak, hogy hibázzunk. Ilyenkor a tanulás és a kísérletezés folyamatos, ami óriási felszabadító erő. Nincs bennünk az a fajta megfelelési kényszer, ami gyakran a profi világban jelen van, mégis mindannyian igyekszünk a lehető legjobbat kihozni magunkból

Dániel mindemellett több együttesben is játszik, ráadásul dolgozik is, így igen nehéz összeegyeztetnie a civil életét a próbákkal, s mint kiemelte, ezért is látja úgy, hogy hobbiként marad meg számára – úgy hiszi, így illik leginkább az életviteléhez, és kikapcsolódásként éli meg. – Nagyon szeretem a színpadot, azonban az elkövetkező időszakban szeretnék több energiát a zenei formációkra fordítani.

A megszólaló fiatalok történeteiben közös a felismerés: számukra az amatőr színjátszás nem visszalépés a profizmushoz képest, hanem egy sajátságos, szabad tér, ahol fejlődhetnek, kísérletezhetnek, és ahol nem elvárás tökéletesnek lenni. A próbatermek falai között nemcsak szerepeket, hanem barátságokat, önbizalmat és életre szóló élményeket gyűjtenek. Bár mindannyian más-más okból maradnak az amatőr színház világában, egy dolog biztos: ez a közeg olyan erőt ad nekik, amely túlmutat a tapsokon és a premiernapokon. A közösség, a kreativitás és az önkifejezés szabadsága tartja őket itt – és talán épp ez az, amiért ezek a társulatok évről évre újra és újra megtelnek lelkes, álmodozó, bátor fiatalokkal.

A vajdasági magyar színjátszás történelméről

A vajdasági magyar műkedvelő színjátszás története a 20. század elején kezd igazán kibontakozni. A bácskai és bánsági falvakban – például Kupuszinán, Szilágyin, Titelen vagy Apatinban – a helyi tanítók, kántorok és értelmiségiek szervezték meg az első előadásokat. Kupuszina színjátszó múltja 1919-ben indul Szigligeti Cigány című darabjával, amely hosszú időre meghatározta a falu kulturális életének irányát. A környező településeken is hasonló folyamatok zajlottak: kialakultak azok a csoportok, amelyek a magyar nyelvű kultúra fő hordozóivá váltak.

A vajdasági mozgalom korai központja a szabadkai Népkör lett, amely színházi kultúrát, példát és szakmai mércét adott a kisebb települések műkedvelőinek. Vidéken közben egyre több társulat alakult: Titelen a két világháború között népszínművek, vígjátékok és operettek vonzották a közönséget. Ezek a csoportok nemcsak előadásokat tartottak, hanem ünnepeket szerveztek, közösséget formáltak, és erősítették az anyanyelvet.

A második világháború után a műkedvelő színjátszás újjászerveződött. Számtalan vajdasági településen működtek csoportok, és rendszeressé váltak a találkozók, fesztiválok, amelyek a közösségek közötti kapcsolatokat is megerősítették. Az előadások sok helyen a magyar kulturális jelenlét legfontosabb formájává váltak, különösen ott, ahol más intézményi háttér nem állt rendelkezésre.

A 20. század második felében ugyanakkor több településen meggyengült a folytonosság. Apatin egykori gazdag színjátszó élete például fokozatosan visszaszorult, részben az értelmiség elköltözése és a közösségi élet átalakulása miatt. A hanyatlás azonban nem jelentett végpontot. A dél-bánsági településeken – így Ürményházán, Torontálvásárhelyen vagy Pancsován – új csoportok alakultak, amelyek friss lendülettel építették tovább a színjátszás hagyományát.

A 21. század elejére a vajdasági magyar műkedvelő színház ismét erősödni kezdett. Települések, egyesületek és szakmai műhelyek fogtak össze, és ez új korszakot teremtett: találkozók, szemlék és közös projektek alakultak ki, amelyek a mozgalmat egységesebb keretbe helyezték.

A vajdasági magyar színjátszás így száz év alatt a helyi falusi próbáktól eljutott egy olyan hálózatig, amelyben a múlt értékei és az új kezdeményezések együtt formálják a délvidéki magyar közösségek kulturális alapját.