Dr. Tari Jenő közismert és elismert személy Zentán és a környéken. Közel öt évtizedes orvosi pályája során páciensek tízezreit igyekezett a gyógyulás útjára vezetni. Még akkor is dolgozott, amikor már nyugdíjba vonult, így a valódi nyugdíjas évei most nyáron kezdődtek meg, Zenta városa pedig éppen az élete új korszakának kezdetén tüntette ki Pro Urbe díjjal.
Méltatásában úgy fogalmaztak, hogy dr. Tari Jenő a Zentai Közkórház és a Zentai Egészségház fontos korszakának meghatározó vezetője, iránymutató személye volt, és még ma is igyekszik minden erejével segíteni az ott folyó szakmai munkát, hiszen az orvosi hivatás és a gyógyítás iránti elkötelezettsége egy pillanatra sem szűnt meg.
A rangos elismerést dr. Tari Jenő szeptember 11-én, a városnapi díszülésen vette át a község vezetőitől. Beszélgetésünk ebből az alkalomból készült vele a Magyar Szó zentai szerkesztőségében, ahová a doktor úr korábban, még igazgatóként is sokszor bejött, hiszen a legtöbb újságírót jól ismerte. Ezúttal csak mi kérdeztünk, ő pedig készségesen mesélt.
Hogyan lett orvos és miként alakult a pályája?
– A Zentai Gimnázium diákja voltam, mert az én szüleim is úgy gondolták, hogy ez egy olyan intézmény, amely megfelelő felkészülést ad a továbbtanuláshoz és ez az én esetemben is így volt. Szerbül nem beszéltem tökéletesen, csak olyan középiskolai szinten, de ettől függetlenül Újvidéken, vagy Belgrádban akartam orvosi egyetemre járni. Valahogy vonzott ez a hivatás, habár akkor még nem tudtam, mivel jár. Szerb és magyar könyvekből is készültem a felvételire, fontos volt, hogy a magyar könyveket is használjam, mert úgy jobban megértettem a dolgokat. Fel is vettek és a Belgrádi Egyetem Orvostudományi Karán kezdtem meg a tanulmányaimat. A lakhatás már akkor is nagy gond volt, de apám kapcsolatai révén Belgrádban az egyetemhez közel sikerült egy szobát bérelnünk egy idős néninél. Emlékszem, olyan kicsi volt a szoba, hogy az ágyon, meg az asztalon kívül semmi sem fért be, de legalább gyalog tudtam járni az egyetemre. A költségeket apám fizette, ez akkoriban is így volt. Aztán később átköltöztem a Szarajevó utcába. Ezt a sors kedvéért említem, mert apai nagybátyám annak idején vendégmunkásként ugyanebben az utcában lakott. Az abszolvens időszakot diákotthonban töltöttem, mert időközben kitört a fekete himlő, és mi ott tartózkodtunk a klinikán, ahol ez a beteg volt. Emiatt kellett otthagyni a régi lakhelyemet. Az egyetem vége felé már ösztöndíjat kaptam a zentaiaktól, így a gyakornoki időt Zentán töltöttem. Rögtön mély vízbe dobtak, a legtöbb időt a belgyógyászaton, a sebészeten és a szülészeti-nőgyógyászati osztályon töltöttem. Akkoriban a belgyógyászaton dr. Márton Béla egyengette az utamat, az ő bölcsessége egyben iskola is volt. Miután befejeztem a gyakornoki időszakot, halasztottam a gyakornoki vizsgát, mert dolgozni kellett. Akkor még ott volt dr. Ivačić, dr. Stajić és dr. Radonjić is. Az általános és a munkaegészségügyi szolgálatban kezdtem el dolgozni. Dr. Szokola János volt akkor az egészségügyi központ igazgatója, aki egy alkalommal behívatott és elmondta, hogy igazgatóváltás lesz az általános szolgálatban, és engem neveznének ki igazgatónak. Nekem addigra már 4–5 év gyakorlatom volt az általános szolgálatban, így elvállaltam. Akkor kezdtük el átalakítani az ipari középiskola épületét az egészségház részére, hogy modernebb, megfelelőbb körülmények közé költözhessünk. Körülbelül két év alatt el is készült, teljesen felszereltük, bebútoroztuk, liftet, új röntgengépet vettünk, a mentőszolgálatnak akkor lettek fűthető garázsai, műhelye. Az egészségház azóta is ott van. Én 1984 januárjában kezdtem el a szakosítást, az egészségházat pedig előző évben adtuk át rendeltetésének. Akkor már bevezettük a háziorvosi szolgálatot, volt diabetikus szolgálat és újraszerveztük a laboratóriumot is. Az orvosi pályám kezdetén nőgyógyász akartam lenni, aztán mégis a pneumoftiziológiát választottam Kamenicán, tehát tüdőgyógyász és TBC-gyógyász lettem, mert bár akkoriban már kevesebb volt a TBC-beteg, azért a szakosítás még arra is vonatkozott. Időközben néhány hónapig Budakeszin, az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetben is képeztem magamat, ami szintén sokat hozzátett a tudásomhoz. A szakvizsga után 1987-ben jöttem haza Zentára, és rögtön tüdőgyógyászként kezdtem el dolgozni a tüdődiszpanzérban. Aztán az egészségügyi központ igazgatója lettem, ahová a kórház is tartozott, meg a külső szolgálat is, így akkor összesen több mint 800-an dolgoztunk ott. Nyolc évig vezettem intézményt, egészen addig, míg be nem következett az újabb átszervezés, amellyel külön intézmény lett a kórház, az egészségház és a gyógyszertár is. A tüdődiszpanzért a röntgennel a kórházhoz csatolták, de a betegeket még egy ideig az egészségház épületében fogadtam. Két évvel ezelőtt mentem nyugdíjba, de egészen most júniusig még dolgoztam szerződéssel.
A díjátadó ünnepélyes pillanata a Zenta város napja alkalmából megtartott díszülésen
Közel öt évtizedet töltött el a zentai egészségügyben, egyebek között a kórházban is. Milyen változások történtek ez alatt az idő alatt?
– Sok átszervezésben vettem részt, sok felújításnak, korszerűsítésnek voltam a részese, mozgatója is, ami viszont óriási szívfájdalmam maradt, az az, hogy a kórház tüdőosztályának az épülete egyre csak romlott. Eleve valamikor régen kényszermegoldásként költözött oda a tüdőosztály, és valószínűleg senki sem gondolta volna, hogy ilyen hosszú időn át állja majd a sarat az épület. Oda soha nem fektettünk be, mindig valamelyik másik épületrészt részesítettük előnyben, érthető okokból, így az tovább romlott, míg végül ki is kellett onnan költözni. Az egész intézményen belül mindig az újításra, a korszerűsítésre törekedtünk, rengeteg műszert vásároltunk, elindítottuk a műveserészleget, ami nagy dolog volt, ma már nálunk is van CT, sok más diagnosztikai eszköz és gyógyítási részleg, és ezek a beruházások mind-mind a páciensek javát szolgálják. A káderállomány is folyamatosan fejlődött, erre is mindig odafigyelt a kórház is és maguk az orvosok is.
Miért szereti ezt a hivatást? Ennyi év távlatából elégedett-e a választásával?
– Orvosként sosem kellett azon gondolkodnom, hogy lesz-e munkám. Mindennap úgy keltem fel, hogy mentem a betegeimhez, akik már vártak rám. Dologtalan időszak sosem volt, és minden nap más-más esetet tartogatott. Nincs két egyforma beteg, nincs két egyforma ember. Én mindig úgy tartottam, hogy az egész embert kell vizsgálni, nem csak az egyik szervét, ami valami miatt nem úgy működik, ahogy kellene. Ezt igyekeztem a fiatalabbakkal is megértetni. Attól még, hogy szakosodunk valamire, az nem azt jelenti, hogy a többi szakterületet ki lehet zárni, sőt, csak a többi szakterülettel együtt lehet megtalálni a gyógyulás útját. Már ránézésre is körülbelül tudtam, ki, milyen panasszal érkezett. Sokszor, mielőtt a páciens beszámolt volna róla, hogy mi a panasza, ránéztem, és láttam, hogy nehezen lélegzik. Az meglátszik az arcon, mert megviseli az embert. Aztán, mikor kerek perec megkérdeztem, hogy mióta fullad, az illető csodálkozva kérdezett vissza, honnan tudom, hogy fulladásos panaszokkal érkezett. Ezt teszi a gyakorlat, a megszámlálhatatlan eset. Sosem bántam meg, hogy orvos lettem. Az ember nem segíthet mindenkin, nem menthet meg mindenkit, de a szándék az nagyon fontos, és az is fontos, hogy a pácienst meghallgassa. A beteg ugyanis sosem azzal kezdi, hogy mi a panasza, hanem azt egy történetbe ágyazva adja elő, ami sokszor nagyon fontos a diagnózis felállításához. Ehhez idő kell, a meghallgatáshoz is és az útmutatáshoz is. Az időpontra érkezés ebbe is belerondít. Ettől a rendszertől mindenki ideges, a páciens azért, mert ha tolódik, akkor mérges lesz, az orvos meg azért, mert esetleg nem fér bele az időbe.
Most, hogy nyugdíjba ment, mit szeretne csinálni, mivel akar foglalkozni? Van-e valami, amire eddig nem jutott ideje és most pótolni szeretné?
– Most jutottam el végre az orvoshoz, hogy kivizsgáltassam magam. Elég nevetséges ez a helyzet, de tényleg így van. Az utóbbi években már fájt a gerincem, elmozdult a csigolyám, aztán két éve megoperálták a forgómat, úgyhogy van mivel foglalkoznom. Most is gyógytornára járok. A kertben mindig lenne mit csinálni, de ahhoz nincs túl sok türelmem. Itt a család, az unokák, most sem fogok unatkozni. Egyébként már nagyon vártam ezt az időszakot, már kedden úgy éreztem, hogy vége lehetne a hétnek, az ember elfárad ennyi évtized alatt.
Hogyan támogatta önt a családja a hivatása végzésében?
– A feleségemre mindenben számíthattam, ő mindig mögöttem állt. A gyerekeket is inkább ő rendezte és most az unokákat is. Sokszor hallottam, amint mondta nekik, hogy a tata nem ér rá, dolgozik, és ez valóban így is volt. Egy orvos szinte sosem ér rá, ha éppen nem rendel, akkor gondolatban próbál megoldani valamit, utánaolvas a dolgoknak, mindig képezi magát. Ehhez pedig idő kell.
Hogyan tekint a Pro Urbe díjra?
– Megörültem neki. A mi hivatásunkban sok a baj, a bánat, a fájdalom, úgyhogy éppen jól jött ez az öröm. Meglepett a hír és megtiszteltetésnek érzem. Az életemben mindig voltak jóakaróim, akik nyíltan, vagy az én tudtom nélkül egyengették az utamat, és ezt is ilyen jóakaratként élem meg. Fontos, hogy az ember életében legyen olyan, aki segíti az úton, mert olyan bőven akad, aki a küllő közé tolja a lapátnyelet. Ez alatt az öt évtized alatt a munkám során nehézségből bőven kijutott, így most különösen jólesik a Pro Urbe díj, és köszönöm ezt az elismerést.
Nyitókép: Dr. Tari Jenő számára az elismerés nagy örömet és megtiszteltetést jelent
