Az őseinkről mesélnek

A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet szakemberei és munkatársai egy, a szerb–román határon átnyúló pályázat (IPA) keretében – együttműködve a resicabányai Bánsági Múzeummal – a kisoroszi és az erzsébetlaki gyűjtemények feldolgozását követően, augusztus második felében Hertelendyfalván folytatták a munkát.

IDENTITÁSERŐSÍTŐ ÉS KÖZÖSSÉGÉPÍTŐ SZEREP
Kormányos Katona Gyöngyi, az intézet igazgatója elmondta, hogy a hertelendyfalvi közösség egy többnemzetiségű közösség, a magyarok az 1800-as évek végén érkeztek a szlovákok és a szerbek mellé. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója kiemelte, hogy az itt található tájházak és a gyűjtemények néprajzi szempontból jelentősek, mert bemutatják az itt élő közösség kultúráját. Szavai szerint az épületek mesélnek arról, hogy hogyan éltek az őseik, de arról is, hogy hogyan élnek a jelenben. Kormányos Katona Gyöngyi kiemelte annak a fontosságát is, hogy szigetmagyarságról van szó, amely egy zártabb közösség, nyelvjárásukban és szokáskultúrájukban megtaláljuk az archaikusabb elemeket is.

‒ Számunkra fontos, hogy odafigyeljünk a Bánságra is, mert itt is élnek magyarok, gyakran szórványközösségekben. A tájház közösségépítő szerepe sem elhanyagolható, hol gyűlnének össze ugyanis az itt élő emberek, ha nem a saját közösségi házukban, adott esetben itt, a tájházban. Kulturális szempontból is kiszolgálja az itt élő embereket, mivel itt szerveznek művelődési műsorokat, itt találkozik a közösség, itt ápolják az anyanyelvüket. Odafigyelnek a saját kultúrájukra, az anyanyelvüket, a kultúrájukat, a kulturális örökségüket megőrizve ápolják, erősítik az identitásukat. Feladatunk és célunk, hogy feltérképezzük a helyben található kulturális örökséget, és azt elmentsük digitálisan – nyomatékosította a VMMI igazgatója.

Kormányos Katona Gyöngyi elmondta, hogy a romániai partnerükkel elindítanak egy közös digitális adatbázist, amelynek fejlesztését a közelmúltban kezdték el. BANATDIA a neve, és ebben a fotótáron kívül helyet kapnak különböző kiadványok, periodikák sőt videók is, mindkét fél részéről. Hozzátette, hogy a bánsági régió kulturális feltérképezése turisztikai szempontból is jelentős, mert ráirányítják a figyelmet egy-egy közösségre és az ott található értékekre. 

‒ Abban bízom, hogy a munkánknak lesz hozadéka. A projektum összértéke 365 000 euró. Ebből a mi részünkre több mint 197 000 euró jutott, s ebből nagyon jelentős eszközfejlesztést sikerült már elérnünk. Több mint 86 000 euró értékben szereztük be azokat a technikai eszközöket, amelyek segítségünkre szolgálnak a közeljövőben, hogy a digitalizálás szempontjából még hatékonyabban és jobb minőségben tudjunk dolgozni  – fűzte hozzá Kormányos Katona Gyöngyi.

HERTELENDYFALVA MAGYAR KINCSE 
A hertelendyfalvi bukovinai tájház létrehozásának ötlete már a hetvenes években felmerült. A Tamási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesület székháza melletti telket 2015-ben, anyaországi támogatásból vették meg, ahova – ugyancsak a magyar kormány támogatásának köszönve – tájházat építettek. A telken 2016-ben felállítottak egy székelykaput. Az épület kialakítását 2019-ben fejezték be, ekkor adták át a rendeltetésének is. A benne található tárgyakat, a bútorokat és a szöveteket a helyiek adományozták. A szobák elrendezését a Tamási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesület Guzsalyos Kézimunkacsoportjának tagjai végezték el, akik azóta is ügyelnek a gyűjteményre – hallottuk Varga Erzsébettől, a guzsalyosok vezetőjétől.

‒ Amikor megkezdtük a tájház berendezését, még éltek azok az idős asszonyok, akik pontosan tudták, hogy mit tehetünk be a tisztaszobába, és hogy mi való a konyhába. Nagytakarításkor segítenek az idősebbek is, a guzsalyos asszonyokkal közösen tartjuk rendben a tájházat. Nyáron kitesszük a forró napra a tollpárnákat, a dunnákat, a paplanokat és a szőtteseket. A tollas ágyneműk egész napra kint maradnak, mert a benne található toll ennek a hatására élni kezd, a lapos párna pedig egyszerűen elkezd dagadni. Ha ezt évente egyszer megcsináljuk, az nagyon jó, és ezért is van nálunk a párnákban még nyolcvanéves toll is. A téli időszakban, amikor a nagy fagyok vannak, vagy amíg volt szép fehér hó, akkor a tiszta, fehér ruházatot, tehát a pendelyt, az alsószoknyákat és a lepedőket ki lehetett tenni a hóra, a nagy fagyra, és az kifehérítette az anyagot. Amikor az abroszokat, a terítőket és a függönyöket mossuk, odafigyelünk arra, hogy lereszelt, felfőzött házi szappanos vagy fehérítős vízben mossuk ki ezeket, mert a mai mosóporok gyorsan tönkretennék ezeket az anyagokat. A gyűjtemény egy része 143 éves, 60–70 százalékát pedig még Bukovinából hoztuk magunkkal. A tárgyak nagy odafigyelést igényelnek, mind a fából, mind az anyagból készült berendezések, dísztárgyak. Nem mindegy, hogy hogyan fogjuk meg őket, ahogyan az sem, hogy hogyan mozgatjuk azokat – mesélte Erzsébet.

TÁRGYAK ÉS MESTEREK
Dr. Silling Léda néprajzkutató foglalkozott a bútorokkal és használati tárgyakkal. Elmondása szerint a gyűjtemény legérdekesebb darabja egy tulipános láda, amelyet – a jelek szerint – Bukovinából hoztak magukkal, és amelyet aprólékos díszítettsége miatt érdemes lenne tovább vizsgálni.

‒ Számomra érdekes, hogy van itt ágy a szegény paraszti rétegből, de ugyanúgy a gazdag parasztiból is. Rengeteg értéket gyűjtöttek itt össze, sokkal többet, mint amennyi egy paraszti háztartásra jellemző. Csak tegnap 200 tárgyon futottam át, de még nem láttam mindent – mondta a néprajzkutató. A tárgyak összességéről el lehet mondani, hogy sok van belőlük, sokkal több, mint amennyi egy paraszti háztartásban előfordult. Jó lenne még kutatni egy kicsit, hogy volt-e olyan helyi mester, aki ezeket a tárgyakat elkészítette, vagy szükség esetén megjavította – fogalmazott dr. Silling Léda. 

A felvetésre Varga Erzsébet reagált.

‒ A rokkámat a sógorom faragta ki, ő állította össze. Ha tönkrement, vagy ha valamelyik része eltört, azt ő megjavította. A faluban élő halászok maguknak kötötték a hálót. Volt egy szakajtófonó bácsink is. Ha az enyém leesett, tönkrement, vagy bármit olyat láttam rajta, ami nem tetszett, ő a gondjaiba vette és megjavította azt. Ma már ezeknek a mestereknek a legtöbbje nem él, a fiatalok viszont nem értenek ezekhez a régi tárgyakhoz, ezért arra törekszünk, hogy a lehetőségeinkhez mérten megvigyázzuk őket – fűzte hozzá Erzsébet.

‒ A tárgyakat átvizsgálva én is arra a következtetésre jutottam, hogy éltek és dolgoztak ebben a közösségben mesterek, mert a kézjegyeiket, a védjegyeiket – ami akár egy ujjlenyomat is lehet –, a tárgyakon hagyták. Véleményem szerint érdemes lenne további kutatásokkal elindulni egy ilyen irányba is, hogy a használati tárgyak esetében ne csak egy szokás- vagy egy néptörténeti háttér bontakozzon ki, hanem a hozzá kapcsolódó mesterségről is adjunk ízelítőt. Miután ez az egész digitális anyag egybekerül, elvégezhetünk egy összehasonlító elemzést is a többi tájházzal. Szerintem rengeteg kutatás elindul, ha közkinccsé tesszük ezt a leltárat – vetítette előre a néprajzkutató, aki a tájház állapotát felmérve arra a következtetésre jutott, hogy az épület rendszeres szellőztetésre szorul, a tárgyak esetében pedig – értéküket tekintve – el kellene gondolkodni a tartósításukon, konzerválásukon is.

‒ A szú sajnos dolgozik. A konyhában leemeltük azt a kis kelesztőteknőt, és a földön álló, gyékényből font szakajtón is látszik, hogy dolgoznak a bogarak. A szép tárgyakat is konzerválni kell, mert az idő dolgozik, sőt a zárt térben számolni kell a páratartalommal is, és ezek eszik ezeket a tárgyakat. A textilek közé savmentes papírokat kellene elhelyezni, meggátolva, hogy az egymástól elérő anyagok, a fonalak, a műfonal, a természetes fonal reakcióba lépjenek. Ha sokáig összeérnek, megsárgulnak, eltörnek a hajtások mentén – zárta gondolatait dr. Silling Léda.

ÉRTÉKES KELMÉK
A hertelendyfalvi tájházban Nagy Abonyi Ágnes néprajzkutató, muzeológus mérte fel a textíliákat.

‒ Nyolcvannál is több szövetet mértünk föl és digitalizáltunk. Feljegyeztük a méreteket, leírást, valamint fényképeket készítettünk róluk. A textíliának nagyon fontos, hogy a megfelelő páratartalmú helységben, és a megfelelő hőmérsékleten tárolják. A textíliák nem egy régi, vert falu házba kerültek, hanem egy újonnan épített, száraz helyre, és ez nagyon jó. Nem dohos, nem penészes, nincsenek egerek, molyok, tehát ami ellensége a textíliának, és nem feledkezhetünk meg Lőcsei Vilmosról és Lőcsei Ilonáról sem, akik gondoskodnak arról, hogy a tisztaság mellett a megfelelő körülmények meglegyenek. Fontos, hogy szellőztessék, forgassák, tehát ne egy helyben álljon, mert az is ellensége lehet a kenderből, pamutszálból készült anyagoknak, hogyha egy helyen sokáig áll, akkor megsárgul. Különleges az értéke az itt megtalálható festékes gyapjúnak is – közölte Nagy Abonyi.

A néprajzkutató arról is beszélt, hogy a nyár második felében elvégzett felmérés csak arra szolgál, hogy értéket mentsenek, a teljes gyűjtemény feldolgozására ugyanis nem elég a három nap. 

‒ A kelmék megérdemelnének egy alaposabb vizsgálatot. Kemény Lajosné Varga Mária helyi mintagyűjtéséből 2004-ben jelent meg egy könyv. Ő ezt már nem érte meg, de az asszonyok, akik éltetik ezt a mintakincset, átdolgozzák, átmentik, átvarrják, újravarrják ezeket a gyönyörű mintákat. A tájház régi darabjai történelmi múltra tekintenek vissza, a most, az eredeti minták alapján varrott darabok viszont azt jelzik, hogy élnek itt olyan magyarok, akik éltetni és ápolni akarják hagyományaikat. 

A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet szakembereinek körülbelül másfél év áll a rendelkezésükre, hogy elvégezzék a pályázatban foglaltakat. A projektum első részében a technikai eszközöket vásárolták meg, utána következett a tájházak felmérése, majd maga az adatolás, a fényképeknek a kiválogatása, hogy elindulhasson a fotóknak a digitális adatbázisba való feltöltése, a tárgyaknak a leírása. Van tehát munka és kihívás bőven, de a szakemberek számára nagyon izgalmas ez a munkafolyamat, mert mindig új dolgokkal ismerkednek meg.