Egykor őrtorony, ma már csak rom

A határ mentén, éppen a 363-as kőnél, ahol jobb kéz felől, a határ másik oldalán Ásotthalom, bal kéz felől pedig a magyarországi Kelebia található, áll egy régi karaula, amelynek ma már csak az őrtornyai árulkodnak arról, hogy valamikor a katonák szolgálatában állt, hiszen jóformán csupán a főépületnek az alapjai maradtak meg. Napjainkban már egy olyan környezetvédelmi területen található, amelyre kizárólag a kiváltságosok léphetnek be, már a szerb–magyar határövezet miatt is. Valódi küldetését azonban már vagy ötven éve elveszítette, és csupán a Magyarország által felépített kerítés meg a kamerarendszer őrzi annak az egykori szigornak az emlékeit, ami nem is olyan régen még nagyon is jellemző volt erre a területre.

A 13. zászlóalj szabadkai századának egykori tagjai jó szokásuk szerint a határőrök napján, azaz augusztus 15-én ezúttal is ellátogattak a határövezetbe, ahol éveken keresztül nap mint nap végighaladtak, legtöbbször gyalogosan. Most a szinte érintetlen természet nyűgözi le az embert, elsősorban a reggeli forróságban napfürdőző madarak jelenléte, amelyek szinte értetlenül követik figyelemmel az elhaladó terepjárműveket mindazokkal – a zászlóalj tisztjeivel, altisztjeivel és katonáival –, akiket hivatásuk miatt vagy sorkatonaságuk idején éppen ehhez a vidékhez kötöttek a kötelezettségeik.

Ezúttal Palicsnál fordultak rá arra az ösvényre, amely a határkövek mentén vezet. A forróságot tükröző kopár vidék idilljét csak egy gulya zavarta meg. A szarvasmarhák talán ivóvizet kerestek a tikkasztó hőségben. Miközben legeltek, a Körös-pataknál kötöttek ki. Hiába próbálta a gulyás visszafordítani őket, csak átlépték a határvonalat. Honnan is tudná egy tehén, hogy a határköveken túl már Magyarország területén van? A drótkerítés őket ugyan nem érdekli. A magyar határőrök azonban pillanatokon belül ott teremtek az ellenőrzésük alatt álló útvonalon, a kerítés másik oldalán, hogy figyelemmel kísérjék az eseményeket, és ha kell, visszafordítsák a „határsértőket”.

Nem messze a Körös-pataktól, amely mára már szinte teljesen kiszáradt, a 13. zászlóalj egykori tagjai megálltak, és az autóból kiszállva bevonultak az erdőbe. A laikus szemlélő számára ez is csak egy bal kéz felől erdős, jobb kéz felől pedig (száraz) füves terület, ők azonban pontosan tudták, hova mennek. Ahogyan meglátták az egykori építmény maradványait, már vizsgálgatták is, mi hol volt, illetve mi maradt meg mindabból az emlékeikben.

– Előttünk, nem messze innen található a Körös-patak, a Ludasi-tó legfontosabb vízforrása. Valamikor ez a patak látta el a Ludasi-tavat friss vízzel. Ma már nincs sok vize, ugyanis a magyarországi oldalon gátakat építettek, és csak a felesleges vizet engedik át a határon a Ludasi-tóba – kezdte a helyszín ismertetését Slobodan Milošev, aki tartalékos katona volt ebben a zászlóaljban, ma pedig a Szabadkai Köztisztasági és Parkosítási Közvállalat igazgatója, illetve a Vajdasági Vadászszövetség elnöke, a terep jó ismerője.

– A bal oldalon, a bunker mögött van egy nagyon érdekes kereszt, amelyet Juhász-keresztnek neveznek, és még a Jugoszláv Királyság idején állították fel. Külön érdekessége, hogy egy szerb, egy magyar és egy bunyevác személy állította fel. Itt állt zavartalanul egészen addig, amíg nem is olyan régen a migránsok le nem döntötték, ráadásul teljesen érthetetlen okokból, hiszen nincs rajta semmi olyasmi, amit esetleg felhasználhattak volna – magyarázta.

A Juhász-keresztet a feljegyzések szerint még valamikor 1896-ban Stanko Babijanović állította, hogy a szabadkai homokpusztai erdőben legeltető juhászok is gyakorolhassák vallásukat. Akkor még fakereszt volt. Később, 1933-ban kőből készítették el a szabadtéri keresztet, amelyre a keresztre feszített Jézus, a lábához pedig Szűz Mária szobra került. Ezt 2004-ben felújították, 2021 januárjában azonban teljesen ledöntötték, és össze is tört. Ma viszont újra az eredeti helyén áll, egyfajta kis oázisként a pusztában, a körülötte lévő fák lombjainak hűvösében.

– Azt az objektumot, amelyben éppen tartózkodunk, szintén a Jugoszláv Királyság idejében építették fel. A második világháború idején, 1941-ben azonban lerombolták, és csak azok a bunkerok maradtak meg, amelyeket a két oldalán láthatunk. A tervek között szerepelt, hogy azokat is lerombolják, ám a második világháború új fordulatot vett, és a karaula a Demokratikus Föderatív Jugoszlávia, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság idején ismét kiemelt jelentőséget kapott – mutatott rá Slobodan Milošev arra, hogy miként befolyásolta az akkori politika alakulása az épület sorsát.

– Az épület körül sertésfarmokat alakítottak ki, lovakat neveltek, amelyeknek a szállításban volt nagy szerepük, beleértve természetesen mind az áru-, mind a személyszállítást. Így látták ugyanis el egymást a határövezetben levő épületek, mivel a következő objektum mintegy 2,5-3 kilométernyi távolságra van innen – magyarázta Slobodan Milošev, aki ezt követően kitért az épület belterének bemutatására is. Amikor fenn álltunk a platón, részletesen elmesélte, hol voltak a katonai alvószobák, amelyekből kettő volt. Ezeket az alvószobákat úgy pozicionálták, hogy a katonák szükség esetén gyorsan el tudjanak jutni belőlük az alsó és a felső bunkerba is. A felső bunkerok inkább lövésztornyok voltak, míg az alsókban tárolták a puskákat.

– A hozzáépített rész már később került oda, mégpedig azért, mert a Jugoszláv Néphadsereg, illetve a későbbi katonaság onnan könnyebben beláthatta a környéket. Őrtorony ezen a területen akkor sem nálunk, sem pedig a magyarországi oldalon nem volt. A tiszta területen pedig könnyen érzékelni lehetett a határmozgást – mondta az egykori tartalékos katona.

Mint a karaulák többségében, itt is volt áram. Monofázisú áramot vezettek be, kétkábeles távvezetéken érkezett ide a villanyáram. Sokan azt gondolhatták róluk, hogy telefonkábelek. Ma azonban már nyoma sincs ezeknek a kábeleknek, sőt még a villanykarókat is felszedették, nem csak az áramvezetékeket.

A 13. zászlóalj katonái az elmúlt években olyan karaulákat látogattak meg, amelyek egy része még működik, ezúttal pedig egy olyanhoz mentek, amelyikben egyikőjük sem szolgált, hiszen azt még a hatvanas-hetvenes években felszámolták. A migránshullám idején, illetve a későbbiekben is ideiglenes búvóhelyként használták a migránsok nemcsak magának az épületnek a maradványait, hanem annak környékét is. Mindennek nyomai a mai napig fellelhetők.

– Még ma sem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy már egyáltalán nincsenek migránsok a határ menti erdőben. A számuk jelentősen csökkent ugyan, így mi most a határ biztonságos szakaszán tartózkodunk, amelyet jól védenek. Mint ahogyan útközben láthattuk is, a térségben jelen vannak a Frontex egységei és a mi rendőrségünk képviselői is – hangsúlyozta Slobodan Milošev.

A kelebiai karaula egykori parancsnoka, Milenko Cvijetinović nyugalmazott törzszászlós, a találkozó fő szervezője beszélgetésünk során rámutatott arra, hogy már több mint tíz éve minden évben találkoznak a 13. zászlóaljban szolgálókkal a határőrök napján.

– A határőrséget 2005-ben felszámolták, a határövezet őrzését pedig átvette a rendőrség. Miután a szolgálatom egy részét Zomborban, a másik részét pedig Szabadkán töltöttem, igyekszem fenntartani a kialakult barátságot azokkal a személyekkel, akik a határon szolgáltak, illetve azokkal is, akik itt voltak sorkatonák. A határőrök napján minden évben közösen meglátogatjuk a határnak azt a szakaszát, ahol egykor szinte mindennap végighaladtunk. Megnézzük, mi lett a sorsa. Ezúttal a martonosi, horgosi, kelebiai, bajmoki, őrszállási és a regőcei karaulák tisztjei, altisztjei jöttek el. Egy parancsnok érkezésére is számítottunk Zomborból, ám helyette sajnos csak a halálhíre érkezett meg – magyarázta a törzszászlós, aki rámutatott arra is, hogy általában évről évre ugyanazok az emberek jelennek meg a találkozón, ugyanakkor mindig vannak köztük új résztvevők is, ami ezúttal sem volt másként, majd hozzátette, hogy összességében azért évről évre csökken a jelenlevők száma.

– Én ’87-ben kerültem a határra, a ma meglátogatott karaula már akkor nagyon rossz állapotban volt, de mára már azoknak a karauláknak többsége is jócskán megrongálódott, amelyeket mi annak idején még használtunk, ugyanis a határvédelem a rendőrség szervezésében igencsak eltér a katonaság védelmi intézkedéseitől. Mi még használtuk a karaulákat, így természetesen karban is tartottuk, a rendőrségnek azonban ezek az objektumok már nem kellenek. A kelebiai karaula, amely az én fennhatóságom alatt volt, valóságos nemzeti park volt. Ma nem tudok elmenni oda, a szívem szakad meg, amikor a fotókat nézem. Sem ablaka, sem ajtaja nincs az épületnek. Azt hiszem, jobb is, ha nem megyek el oda – avatott be bennünket érzelmeibe Milenko Cvijetinović.

A társaság tagjai az idén is jóízű ebéd mellett barátkoztak egymással, miközben számos régi, sok esetben fekete-fehér fotót is kivetítettek, amelyek újabbnál újabb emlékeket elevenítettek fel bennük, újabbnál újabb, jobbára vidám témákat kínálva számukra a beszélgetéshez és a közös nosztalgiázáshoz.