Míg a karácsony a meghittséget, a húsvét pedig a reményt jelképezi, addig a pünkösd a csöndes belső átalakulás ünnepe, egy láthatatlan forradalom, ami nem hangos és látványos jelenetekkel, hanem apró, egyéni döntésekkel kezdődik. Talán ez az egyetlen olyan nagy keresztény ünnep, amelyiknek nincs semmilyen közismert, a hétköznapjainkba is beivódott szertartása, nincs ünnepi menüje, nincsenek jellegzetes díszei. Akik nem vallásosak, azok közül sokan nem is tudják pontosan, mit ünneplünk. Arra talán még emlékeznek, hogy valami történt a szentlélekkel, meg hogy köze van az egyház születéséhez, de sokan megelégszenek annyival, hogy megint ünneplünk, és végre az idő is fölmelegedett.
Talán nem is baj, hogy nem tartozik hozzá semmi kötelező, semmi látványos. A pünkösd csöndes ünnep, láthatatlan, épp mint az, amiről szól. A lélek nem igényel sem ünnepi terítéket, sem díszes öltözetet, elég neki, ha jelen vagyunk.
De tudunk-e még valóban jelen lenni egy olyan világban, ahol a legfontosabb értékek közt szerepel, hogy mindig elérhetőek vagyunk, mindenről tudunk, mindenhol ott vagyunk? Vagy már nekünk is nehezünkre esik odafigyelni egy könyvre, egy lassú tempójú, régi filmre, a szeretteink életére? Sikerül-e belehelyezkednünk egy-egy helyzetbe úgy, hogy valóban megéljük a pillanatot, és közben ne kalandozzon el a figyelmünk másfelé? Tudunk-e önmagunkkal lenni, megvagyunk-e a saját gondolatainkkal, vagy minduntalan arra van szükségünk, hogy zenével, közösségi médiával, beszélgetéssel kifelé irányítsuk a figyelmünket? Jelen tudunk-e lenni a kapcsolatainkban, van-e igényünk a kapcsolódásra és a kötődésre?
A pünkösd történetének egyik legtöbbet mondó mozzanata számomra az, hogy a tanítványok hirtelen különféle nyelveken kezdtek beszélni. Ez azt jelenti, hogy egyszerre csak megértették egymást, és úgy tudtak szólni a másikhoz, hogy az megértse őket. Csodálatos dolog ez, ha belegondolunk, hiszen egymás megértése és önmagunk megértetése a kulcsa annak, hogy egy jól működő közösséget alkothassunk.
Ha körülnézek, néha azt látom, hogy sokan egyszerűen nem mennek sehova, nem vesznek részt semmilyen programon. Mintha nem lenne igény a közösségre, a találkozásokra, az eseménydús hétvégékre. A közös ügyek iránti érdeklődés hiánya olyan általánossá vált, hogy lassan már senki sem botránkozik meg rajta. Valahogy mindenki elfogadta, hogy ez a természetes módja az együttélésnek: nem kötődünk egymáshoz, nem akarunk közösen gondolkodni, nem veszünk részt semmiben, nem vágyunk tanulni, ismerkedni, megélni a valahova tartozást. Nem hiszünk abban, hogy bármi is megmozdulhat.
Aztán valami történik, és hirtelen mindenki megmozdul. Kisüt a nap, és megtelik a város sétáló, fagyizó, padon ülve beszélgető emberekkel, akik kapcsolódnak egymáshoz. Valaki megbetegszik, és a közösség egy emberként ugrik föl segíteni. Egyszerre úgy tűnik, hogy akikre rásütjük, hogy semmire sem nyitottak, hogy mindenből kihátrálnak, valójában mégis tudnak közösségben gondolkodni. Valami maradványa lehet ez annak, ami egyszer valódi, jól működő, egymást támogató közösség volt. Ennek a foszlányait látjuk, amikor a nevünkön szólítanak a boltban, amikor egy arra járó ismeretlen visszarúgja a focilabdát a téren futkosó gyerekeknek, amikor az elhagyott plüssjátéknak a megtaláló fölkutatja a gazdáját. Apró rezdülések ezek, de általuk érezzük, hogy van még remény: a közösség nem halt meg, legföljebb elaludt. Nem sok ez, de lehet építeni rá.
Az elmúlt napokban sokat voltam a szabadban. Az esős május után egyszerűen jólesett süttetni magam a napon. Megérkezett a nyár, az emberek árnyékos padokat keresnek, az utcákon kiég a fű, a járdák fölött száll a por. A nyár nem kérdezi, ki minek örül, csak megérkezik. Panaszkodhatunk, hogy meleg van, és kinek kell ez, vagy megláthatjuk benne a szépet, és élhetünk vele. Még az is lehet, hogy ez az egész pünkösdi történet a szentlélek megérkezésével valójában nem is föntről jön, hanem belőlünk. Akkor, amikor hajlandóak vagyunk kilépni a lakásból, amikor föltámad bennünk az igény a kapcsolódásra, amikor érdemesnek érezzük a közös célokat arra, hogy tegyünk is értük. Közhelyesen hangzik, pedig valójában ezzel tehetünk legtöbbet azért, hogy több legyünk mint egy helyen élő népesség. Vehetjük úgy is, hogy a pünkösd üzenete a megértés, a rácsodálkozás, az a belső megerősítés, ami végül elhozza a változást. És ez a változás nem mindig kívülről, égből alászálló lángnyelvek formájában jön, hanem sokszor belülről fakad. Amikor hirtelen már nemcsak nézzük egymást, hanem látjuk is, és már nemcsak ott vagyunk, hanem valóban jelen is vagyunk a figyelmünkkel, a szavainkkal és a tetteinkkel egyaránt.
A szentlélek eljövetelének története annak felismerése, hogy az emberi közösség nem valamiféle rendkívüli állapot, hanem a létezés legemberibb formája.
Minden, amit egymásért teszünk, egyfajta kicsi pünkösd lehet: végighallgatni valakit anélkül, hogy tanácsot adnánk, segíteni anélkül, hogy viszonzást várnánk, bocsánatot kérni egy vita után.
Talán éppen azért nem tartozik hozzá külön ünnepi fogás, külön dísz, külön ajándék, mert csak arra van szükség, hogy elinduljunk egymás felé, hogy legyen időnk megállni, észrevenni, hogy valaki mellettünk ül a buszon, mögöttünk áll sorban a bankban, mellettünk siet el a piacon, és lehet, hogy ugyanarra vágyik, amire mi: egy valódi, élő közösségre.
Ezt is jelentheti a pünkösd. Nem látványos, de nagyon is valóságos. Mint a nyár, amelyik nem kérdezi, ki minek örül, csak megérkezik, az pedig már rajtunk áll, hogy mihez kezdünk vele.
Nyitókép: Gyimesi csángók a csíksomlyói búcsún (MTI/Mohai Balázs)
