A magyar Országgyűlés kereken tizenöt évvel ezelőtt, 2010. május 31-én döntött arról, hogy az addig csak a trianoni békeszereződés kikényszerített aláírása napjaként ismert dátumon, június 4-én összetartozására emlékezzen a szétszórtsága miatt világnemzetként is emlegetett magyarság, kinyilvánítva ezzel, hogy „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság”, amint az a törvény 4. cikkében olvasható. Ebből kiindulva Magyarország támogatja a magyar nemzet tagjainak és közösségeinek a kapcsolattartását és autonómiatörekvéseit, olvasható a továbbiakban, hogy egy kicsit leegyszerűsítsük a pontos fogalmazás követelménye miatt némileg nehézkes jogi szöveget.
Ez mindössze öt nappal azt követően történt, hogy a magyar parlament elfogadta a kettős állampolgárságról szóló törvényt. Gyökeres változást jelentett ez a két törvény a magyar nemzetpolitikában.
Tizenöt év hosszú idő, már csaknem történelmi léptékű távlat, a most szavazókorúvá érő fiatalabb generáció tagjai – lévén, hogy akkor még kisgyerekek voltak –, nem is emlékezhetnek arra a hatalmas politikai váltásra, ami 2010-ben végbement, nem csak a nemzetpolitikában. A Gyurcsány-korszakot ekkor váltotta a máig tartó Orbán-korszak, habár akkor már egy éve Bajnai Gordon volt a baloldali miniszterelnök egészen 2010 májusáig. Szellemében azonban az továbbra is Gyurcsány-korszak maradt egészen a fülkeforradalomként is emlegetett 2010-es választásokig, Bajnainak legföljebb a tűzoltásban lehetett szerepe, hogy elhárítsa a gyurcsányi kormányzás okozta legnagyobb politikai károkat, amelyeket az őszödi beszéd 2006 májusában történt kiszivárogtatása után már az akkori elsöprő baloldali médiatúlsúly sem tagadhatott le. A hírek hónapokon át a kormány elleni budapesti tiltakozásokról szóltak, a rendőri karhatalom erői füstgránátokkal és gumilövedékekkel próbáltak oszlatni. Olyan jelenetek voltak ezek, amelyekhez hasonlíthatóakat eddig a tévé képernyőin csak külföldi tüntetéseken lehetett látni, Magyarországon pedig legutóbb 1956-ban, a forradalom idején. Felejthetetlen záróakkordja ennek a baloldali kormányra nézve dicstelen időszaknak épp a forradalom ötvenedik évfordulójának a megünneplésekor ment végbe 2006. október 23-án, amikor a Deák-téri tömegoszlatás jogellenes tüntetőit odaterelték a Fidesz Astoriánál zajló nagygyűlése résztvevői közé, s az oszlató rendőrök gumibotokkal rászabadultak a békés jobboldali tüntetőkre, akik közül sokan sérüléseket szenvedtek.
A határon túli magyaroknak mégsem ez lehet a legélénkebb Gyurcsány Ferenc kormányzásához kötődő emléke, hanem a 2004. december 5-ei népszavazás, amikor a többség ugyan a magukat magyarnak valló határon túliak kedvezményes honosítása mellett tette le a voksát, de nem lett meg az eredményességhez szükséges 25 százalék. Nem is ez a szavazás eredménye volt annyira megalázó a trianoni békediktátummal határon kívül szakadt magyarokra nézve, hanem a húszmillió román munkavállaló bejövetelével riogató ocsmány, magyarellenes kampány, ami az akkori kormánypártok, az MSZP és az SZDSZ vezérletével zajlott. Sokunknak az emlékezetébe égett az a magyar állampolgárság megadásáról szóló TV-vita, amelyen a nemet Gyurcsány Ferenc akkori kormányfő képviselte, az igent pedig három ismert határon túli magyar politikus, a Délvidékről Ágoston András, Erdélyből Tőkés László, Felvidékről pedig az azóta elhunyt Durai Miklós. Az volt a szégyenletes, amit szűk politikai érdeke miatt azon a vitán Gyurcsány Ferenc képviselt, tegyük azért hozzá, hogy legalább következetesen, hiszen a bukása után általa létrehozott baloldali párt, a Demokratikus Koalíció azóta is legtöbbször a határon túli magyar érdekekkel szemben foglal állást, így például az egyedüli magyar párt, amely nyíltan hirdeti, hogy elvenné a határon túli kettős magyar állampolgárok szavazati jogát, s ez valószínűleg Gyurcsány Ferenc pártelnöki tisztségéről való lemondása után sem fog megváltozni.
Mondhatnák, hogy ezek régen voltak és miért fölemlegetni a csaknem két évtizeddel ezelőtt történteket. Azért, mert ezek nélkül lehetetlen volna megérteni, hogy miért volt olyan gyökeres nemzetpolitikai fordulat az, ami bekövetkezett 2010-ben, amikor az új jobboldali kormány lehetőséget adott a trianoni döntéssel elszakított nemzetrészek tagjainak a magyar állampolgárság megszerzésére és a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította a magyarságra nézve tragikus június 4-ei napot.
Ezzel a gyásznap ünnepnappá lett? Azt hiszem, erre nem adható egy ilyen leegyszerűsített válasz. Trianont, aki magyar érzelmű, csak gyászolni tudja, és nem ünnepelni, de a másik oldalról az is igaz, hogy aki magyar érzelmű, az a határokon túlmutató nemzeti összetartozást csak ünnepelni tudja, és nem gyászolni. Akit tehát zavar, hogy Trianon napján ünneplésről beszéljen, az kifejezheti magát úgy is, hogy június 4-én megemlékezik a nemzeti összetartozás napjáról.
A törvény megalkotóit nyilvánvalóan az a szándék vezérelte, hogy a magyarság szétszakításának a huszadik századi gyászos napján a nemzeti összetartozás megbonthatatlanságára emlékeztessenek. Altorjai Anita, a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. vezérigazgatója az idei torockói Duna Napok beharangozóján ezt a szándékot nagyszerűen kifejezte a tizenöt évvel ezelőtt elfogadott törvényre utalva: „az Országgyűlés korábban arról döntött, hogy Trianon ne az elszakítottságot jelképezze a nemzeti összetartozás napján, hanem azt, hogy közös a kincsünk, közös a gyökerünk, közös a kultúránk, közös a jövőnk”.
(Illusztrációnk a Nemzetpolitikai Államtitkárság által harmadik alkalommal meghirdetett Magyar szemmel fotópályázat Nemzet kategóriájának első díjas alkotása.)
Nyitókép: Dobos Etelke – Csíksomlyó
