2024. július 15., hétfő

Két keréken az Őrségben

A honfoglalás óta magyarlakta vidék

A Balatont körülkerekezni vagy az Őrségben biciklizni? Ez volt a dilemmánk, amikor a fiammal május közepén úgy döntöttünk, hogy „aktív pihenéssel” töltünk együtt néhány napot. Végül az Őrség mellett döntöttünk. A gazdag történelmi múltja, a látnivalói, de főképp maga a táj miatt. Kell-e bánátinak jobb bringázási terep, mint egy nem túl forgalmas, szelíden hullámzó dombvidék, amely ráadásul természetvédelmi terület is?
Nyugat-Dunántúl gyöngyszeme az Őrség vidéke. A dombtetőkön meghúzódó apró falvakban könnyű megtalálni a nyugalmat, a természetközeli érzést. A turizmus központjai az apró falvak, melynek mindegyike őriz valami nevezetességet. Templomok, haranglábak, iparos műhelyek, a táj különleges kerített házai, tájházak, malmok, természetvédelmi központok, bölényrezervátum, vagy a magyar–szlovén–osztrák hármas határ, valamint erdők, lápok, források, tavak, ritka növény- és állatfajok várják a látogatót.
Az Őrség a természeti szépségekben, a történelmi múlt emlékeiben és kulturális, szakrális látnivalókban annyira gazdag, hogy ahhoz négy nap nem elég. Többször is érdemes oda visszalátogatni. Ezzel a gondolattal tértünk haza onnan mi is.

A hármashatár-kő (Kecskés István felvétele)

A hármashatár-kő (Kecskés István felvétele)

Az őrségi túrára való felkészülés annyiból állt, hogy Becskereken felaggattam az autóra a bringákat és megraktam a hűtőtáskát. A hercegszántói határátkelőn annyit kérdeztek, hogy minek nekem két bicikli. Szerencsémre nem kellett hosszasan magyarázkodnom: a fiam ugyanis Németországból érkezett a „tett helyszínére”. Az Őrség központjának számító Őriszentpétertől hat kilométerre fekvő Bajánsenyén foglaltunk négy napra szállást.

Nem terveztünk előre útvonalakat, pedig tucatnyi túraajánlatot lehet találni a vidék turisztikai kínálatában. Annyit akartunk csak, hogy megismerjük az Őrséget – amennyire azt az időnk megengedi. Vagyis hogy minél több településre eljussunk. Úgy, hogy közben lehetőleg ne ázzunk szét, merthogy esős időszakra jött össze a kerékpározás – egy amúgy is jellegzetesen csapadékos vidéken. De szerencsénk volt: mindig időben elhúzódtunk az eső elől, és egy kis szünet után folytathattuk utunkat. Tekintettel az éveimre, napi 60-70 kilométernél nem volt hosszabb utunk, így volt időnk megvárni, hogy elvonuljanak a fellegek. Közben keskeny abroncsú, országúti bringáinkkal – amennyire lehetett – kerülni kellett a földutas, murvaköves szakaszokat. Ez behatárolt bennünket, mert nem lehet mindenhova aszfalton eljutni, mindennek ellenére valamennyire sikerült betájolni a vidéket.

 

Itt már csak tolni lehetett (Kecskés István felvétele)

Itt már csak tolni lehetett (Kecskés István felvétele)

Az Őrség története onnan indul, hogy a honfoglaló magyarok őrállókat telepítettek az ország nyugati kapujának a védelmére. Az erről szóló első említést István király 1270-ből származó szabadalomlevele teszi. Az Őrség legfőbb elöljárója az őrnagy vagy ispán volt. A 18 község központja pedig a dokumentum szerint Őri-Szent-Péter, erődített hely.

Az őrök a magaslatokról megfigyelhették a határvonalat, a szolgálatukért pedig különféle kiváltságokat kaptak, és közvetlenül a király fennhatósága alá tartoztak. Az Árpádok korában a német betörések miatt a nyugati határvidéken különösen fontos volt a határőrizet, innen a vidék elnevezése. Az Őrség alatt legnagyobbrészt Nyugat-Magyarországot kell érteni, de van egy kisebb része a szlovén Muravidéken is. A határvédelem részeként a lakott, központi területet széles biztonsági zóna övezte, amelyet gyepű előtti térségnek neveztek. A legkülső határvonal Muraszombat és Regende között húzódott. Tekintettel arra, hogy a vidék természeti kincsekben gazdag a határ mellett, őrizték a vasérclelőhelyeket és a sóbányákat is. Közben biztosították a ló- és marhakereskedelem lebonyolítását.

A haranglábak a protestantizmus emlékei (Kecskés István felvétele)

A haranglábak a protestantizmus emlékei (Kecskés István felvétele)

A határvárak kiépítésével – az Árpád-kor végén – csökkent az Őrség stratégiai jelentősége. A határőrök elvesztették különleges jogaikat. Évszázadokon keresztül nemesi családok királyi adományként kezelték a vidéket, a határőröket pedig katonai szolgálatra, adó fizetésére és robotra kényszerítették. Volt időszak, amikor a töröknek is fizetniük kellett. Később a Batthyányak birtokába kerültek, akik igyekeztek még jobban megnyirbálni őrségi jobbágyaik kiváltságait. Fegyveres felkelés is volt 1678-ban, amit a földesúr levert. Az őrségiek református hitük megtartása miatt is szembekerültek az ellenreformációt támogató Batthyányikkal. Nem sikerült azonban áttéríteni őket – az őrségiek megmaradtak református hitükben. Mint ahogyan az évszázadok során megőrizték Magyarország nyugati határát is. Az Őrség Magyarország olyan vidéke, ahol a magyarság a honfoglalás óta folyamatosan egy helyben él.

Tekintettel a vidék múltjára, az Őrségnek jellegzetes településszerkezete van. A néhány házból álló dombtetői településrészek a „szerek”, amelyek laza együttese alkotta a településeket. Egy-egy szer csak néhány házból, azok gazdasági épületeiből és udvarából állt, főként dombtetőkön, erdőirtásokban. Az elszigeteltség, a nehéz megközelíthetőség segítette a védelmet. A kisebb községek 2–4, a nagyobbak 6–8 szerből álltak.

A vidék sok változáson ment át, de a több mint ezer év után ez a látvány megmaradt a mai napig. Vagyis, az őrségi falvak füzéresen helyezkednek el, és egy-egy kisebb házcsoport lazán vagy egyáltalán nem kapcsolódik a következőhöz. Az évszázadok alatt kialakult, a tájba simuló épületek megőrizték a vidék természetének a változatosságát. Nem véletlen, hogy a hagyományos épületanyag ma is a fa. A frissen felújított épületeken elvétve látni műanyag nyílászárókat.

Éghajlatára jellemző az enyhébb, csapadékos, viszonylag hűvös nyár, a hőingadozás alacsony. És hogy gyakoriak a heves zivatarok, arról az ott eltöltött négy nap alatt mi is megbizonyosodtunk. A tájat vízválasztó dombhátak és bővizű patakok jellemzik, amelyek a Rábába, illetve a Zalába torkollnak. Az egyetlen magasan fekvő terület a Nádasdi-fennsík, az Őrség legalacsonyabb része pedig 200 méteres tengerszint feletti magasságon fekszik. A vidék gyenge minőségű földje miatt elsősorban a hagyományos legeltetés van túlsúlyban. Vagyis legtöbb a legelő, illetve kaszáló. A vidék egyik értéke a híres őrségi agyag, aminek köszönhetően sokan foglalkoznak ma is a fazekassággal.

A lápok, források és tavak ölelésében megtalálható ritka növény- és állatfajokra az Őrségi Nemzeti Park vigyáz, amelyet 2002-ben hoztak létre. Csaknem 44 ezer hektáron 44 település határát fedi le. Legnagyobb vízfolyása a Rába és a Zala folyó. Az Alpok legkeletibb vonulatának több évtizedes elszigeteltsége (lásd vasfüggöny) nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a természeti értékek itt fennmaradjanak, megőrizve azok sokszínűségét. A ritka növényfajok mellett vidra, borz, vaddisznó, nyúl, menyét, nyest, őz, szarvas, róka és számos madár található a vidéken. Bringázás közben nyulakkal és őzzel mi is találkoztunk a kevésbé forgalmas útszakaszokon.

Árpád-kori templom Őriszentpéteren (Kecskés István felvétele)

Árpád-kori templom Őriszentpéteren (Kecskés István felvétele)

Három nap mintegy kétszáz kilométert kerekeztünk, ami nem egy nagy teljesítmény. Voltunk Szentgotthárdon, Magyarország legnyugatibb városában, ahol úgy tűnt, mintha több osztrák és szlovén turista lenne, mint magyar. A jó, változatos (és nyilván olcsóbb) vendéglátóipari kínálat vonzhatja a szomszédokat. A határ menti szlovén és osztrák településeken bringázva szinte alig láttunk éttermet vagy kávézót. Eljutottunk az Vízi Vándor Látogatóközpontig, de a nagy esőzés következtében megduzzadt Rába mentén nem vállaltuk be a további pár kilométeres, sáros utat. Ispánkon viszont benéztünk a kézműves csokoládéműhelybe.

A hármashatár-kőről sem mondtunk le a rossz idő ellenére sem. Méghozzá a nehezebb, magyar oldalról sikerült feljutnunk. A Felsőszölnök irányából vezető tanösvényen gyalogosan sem könnyű haladni, nekünk meg a járgányainkat is tolnunk kellett. Pár kilométeres csúszás-mászás után sikerült feljutni. Sárosan és fáradtan, mégis csodás élmény volt a háromoldalú határkövet körbejárni. Büszkeségünk kissé lelohadt, amikor hangokat hallottunk egy másik út felől, amelyen hét-nyolc szépkorú férfi (átlagéletkorukat nyolcvan évre saccoltam) vidáman beszélgetve araszoltak felfelé. Oda, ahova mi „szívtágulást” kockáztatva jutottunk fel. Levonva a tanulságot – meg kihasználva azt, hogy országhatár itt már nincs –, a szlovéniai Kuzma település irányába ereszkedtünk le. Egy darabig úgy tűnt, hogy nem is Jugoszlávia egykori legmagasabb hegycsúcsáról, a Triglavról ismert köztársaságban vagyunk. Csakhamar a helyére kerültek a dolgok: elénk tárult egy 17 százalékos emelkedő. Az út menti tábla előtt tanakodtunk, amikor egy közeli házból (nyilván látván, hogy gondban vagyunk) pálinkára invitáltak bennünket. Megköszöntük a meghívást, de tisztába voltunk vele, hogy itt már a „tüzes víz” sem segít rajtunk.

Nyitókép: Őrségi táj (Kecskés István felvétele)