2024. június 14., péntek

Bontással alkotnak

Mi lesz az építészeti örökségünkkel?

Ellentmondásos időket élünk. Gazdasági nehézségek közepette, mégis változó, fejlődő világban. Egy külföldről hazatérőnek nem könnyű kiismernie magát szülővárosában sem. Az ember tágra nyitja a szemét a csodálkozástól, változnak az utcanevek, és az ismerős épületeket sem találja. Azok helyén gyakran üres telket látni, netán ott már többemeletes épület áll, új lakókkal. Mondhatnánk, hogy ez a dolgok menete, hiszen mindig is úgy volt, hogy a régit új váltotta fel. Ha már templomokat is eladnak és átrenoválnak más célokra, akkor miért ne lehetne egy százéves épületet lebontatni és helyére másikat emelni. Mindenesetre, ez a „trend” sajnos nem kerüli el a vajdasági városokat sem.

Számos kérdés merül fel a témával kapcsolatban. Lehet-e ezt a folyamatot (legalább) lassítani? Mit tehetnek ilyenkor a műemlékvédők? Mekkora súlya van a szakma véleményének? Meghallgatják-e? Lehet-e útját állni a gátlástalan beruházóknak? Vajon csak a régi lebontásával lehet valami újat felépíteni?

Ezekre a kérdésekre próbáltunk választ kapni dr. Szilágyi Mária építészmérnöktől, műemlékvédelmi szakmérnöktől, aki kiérdemelte a 2023-as év Podmaniczky-díját, melyet 1982 óta adományoz a Ráday Mihály Város- és Faluvédő Szövetség (Hungaria Nostra) mindazon magánszemélyeknek, akik a legtöbbet tettek épített és természeti környezetünk, kulturális örökségünk értékeinek megismertetése, védelme érdekében. Szilágyi Mária életútja a bánáti Magyarcsernyéről kezdődött, tanult Nagybecskereken, jelenleg pedig az Újvidéki Egyetem Műszaki Tudományok Karán tanít. Számtalan könyv és publikáció szerzője. Kutatta a Csekonicsok zsombolyai örökségét, a népi építészet változásait. De publikált már az ipari épületekről, a bánáti vasútról is. A tudományos munka mellett konkrét feladatokat vállalt néhány műemlék helyreállításában. 

Ez maradt Jugoszlávia legnagyobb vasúti vállalatából (Kecskés istván felvétele)

Ez maradt Jugoszlávia legnagyobb vasúti vállalatából (Kecskés istván felvétele)

Szilágyi Mária a zárda előtt (Kecskés István felvétele)

Szilágyi Mária a zárda előtt (Kecskés István felvétele)

– Az, hogy egy adott épület vagy épületegyüttes műemlékké váljon, egy igen összetett, és sokszor hosszadalmas folyamat. Az adott háznak vagy együttesnek kiemelkedő értékekkel kell rendelkeznie. A legtöbb olyan objektum, amely lebontásra kerül, nem védett műemlék, vagy ha az, akkor erős indokok kellenek a bontáshoz, de ez mindig csak a végső megoldás. Persze a gazdasági érdekek itt is sokszor közbeavatkozhatnak. Az, hogy nyomtalanul tűnhetnek el olyan értékes épületek, amelyek nem élveznek műemléki védelmet, csak a társadalom felfogásán és a befektetők befolyásosságán múlik. A nyugati országokban számos jó példát láthatunk arra, hogy hogyan lehet régi épületeket újrahasznosítani, ahelyett, hogy lebontanák azokat. Ez a szemlélet még idegen nálunk. Újvidéken az elmúlt hetekben két egykori gyárkomplexum semmisült meg. Az Elektroporcelan és a Novitet. Mindkettő helyén lakópark épül. De mi lett volna, ha csak átalakítják őket úgy, hogy az megfeleljen az új funkciónak és persze a mai élet követelményeinek? Nem lehetetlen feladat, de mindenképpen több odafigyelést igényel, több szakember bevonását követeli, és talán többe is kerül. De feltétlenül megérné, mert megőriznénk a kontinuitást, még ha a ház más rendeltetést is kapna. Nemcsak az a baj, ha rombolunk, az is, ha úgy építünk új épületeket, hogy azok a meglévő értékeket vizuálisan, vagy akár szerkezetileg is veszélyeztetik. Ezek a kérdések kerültek előtérbe például a két újvidéki mélygarázs építése kapcsán. A szakmai szervezetek számos megmozdulást szerveznek annak érdekében, hogy az emberekben tudatosítsák, hogy miért rossz az, ha az épített környezetünk ilyen agresszív módon alakul át. Ezzel sokszor nemcsak a város képe változik meg, hanem az identitástudat is sérül, és ezzel együtt az értékrend is. Azért hangsúlyoztam a szakmai civil szervezeteket és azok tevékenységét, mert a műemlékvédelmi intézetek munkatársai csak akkor tudnak hivatalosan is lépni, ha az adott épület vagy együttes műemlék. Ez sok esetben nincs így – mondja beszélgetőtársunk.

Műemlékvédelmi szakmérnökként a nagybecskereki zárda épületének a felújítását vezetve sikerült bebizonyítani azt, hogy egy százéves épületet is fel lehet újítani úgy, hogy az megfeleljen a mai idők követelményeinek, megőrizve eredetiségét. Az egykori Leánynevelő Intézetben a Miasszonyunkról Nevezett Szegény iskolanővérek 1880-tól 1944-ig végezték áldásos tevékenységüket, aztán az épületet elvették tőlük. Majd 2013-ban a lepusztult épület a Nagybecskereki Egyházmegye tulajdonába került. A magyar állam támogatásával felújították és Bánát legkorszerűbb leánykollégiuma lett. A felújítást a kor követelményei szerint végezték, tiszteletben tartva a műemlékvédelmi szempontokat is.

– Nagy kihívás és élmény volt részt venni a zárdaprojektben, végigkövetni azt, hogy hogyan alakul át az épület, megőrizve a régi értékeit, de ugyanakkor eleget téve a régi-új funkció és a mai élet követelményeinek. Az udvar felőli rész új, modern elemekkel is gazdagodott, ami véleményem szerint jelentősen emeli az épület értékét. Hozzátett valamit a mai kor, de ugyanakkor megmaradt a régi is. Ilyen hozzáállással kellene hozzányúlnunk épített örökségünkhöz. Megőrizve az értékeket a mai kor használatába állítani azokat – hangsúlyozta Szilágyi Mária.   

Itt is tömbházak lesznek? (Kecskés István felvétele)

Itt is tömbházak lesznek? (Kecskés István felvétele)

Nagybecskerek jelentős ipari és kulturális központja Bánátnak, de sajnos a Béga menti várost sem kerülte el az építészeti hagyaték rombolásának a jelensége. Ennek ékes példája a város főterét csúfító víztorony, amelyet felépítése óta (1960-as évek elejétől) soha sem használtak a rendeltetésével összhangban. Az volt a szállóige, hogy „a régi idomuljon az újhoz”. Az akkori hatalom ezt úgy értelmezte, hogy a régi lebontásával kell helyet szorítani az újnak. Így lebontották a XIX. században épült városi elöljáróság épületét, a helyére víztornyot építettek. Egy-két kivétellel, de megmaradt a városközpont régi magva és nyilván ennek az építészeti örökségének is köszönhetően lesz 2025-ben Nagybecskerek Szerbia kulturális fővárosa. A bejelentés szerint többek között felújítják majd a város főterét, a népszínházat és a szabadtéri amfiteátrumot. Ezek mindig jó alkalmak egy kis „kozmetikázásra”. 

Ön szerint hosszútávon, hogyan lehetne megőrizni Nagybecskerek szűkebb városközpontjának épített örökségét? 
– Nagybecskerek városközpontja területi védelmet élvez mint műemléki együttes, így nem fenyegeti a féktelen rombolás. Viszont az, hogy nincs érdekeltség vagy megfelelő anyagi keret egy-egy ittlévő épület felújítására, jelentősen veszélyeztetheti egy-egy épület fennmaradását. Láthattunk erre példát a közelmúltban. Ami viszont számomra érdekesebb, ha Nagybecskerekről beszélünk, az az ipari örökség és annak sorsa. Ez egy, ha lehet így mondani, még veszélyeztetettebb kategória, hiszen hatalmas gyáregyüttesekről beszélünk, amelyek elvesztették eredeti rendeltetésüket. Jelentős történeti és építészeti értéket képviselnek, és több közülük szinte körbeveszi a történelmi városmagot. Ezeket a tereket kellene új, fenntartható rendeltetéssel újraéleszteni – mondta a szakember.

Az épített örökség nem csak a városokban jelentősek. Kisebb településeinken is vannak gondviselést érdemlő épületek. Mint például a bánáti kastélyok, vagy a Csekonicsok hagyatéka. Ezeknek az épületeknek a sorsa még bizonytalanabb.
– Ha a kastélyokról beszélünk általánosságban, vagy konkrétan a Csekonicsok örökségéről, a legnagyobb kihívást azt jelenti, hogy ezeket az épületeket fenntartható funkcióval töltsük meg. A múltban ezek az épületek azért „működtek”, mert az uradalmi gazdálkodás biztosította a megfelelő anyagi keretet a fenntartásukhoz. A nemesek eltűnésével az épületek állapota folyamatosan romlik. De mi az a funkció, amely megéri a befektetést – már ha jelentkezik befektető –, ami működni tud egy-egy kisközösségben, vagy esetleg odavonzza a turistákat? A falvak elnéptelenedése és sokszor siralmas állapota nem nyújt megfelelő hátteret az ilyen épületek felújításához. Mert nem lesz, hogy ki használja és fenntartsa azokat. Ez a legnagyobb bökkenő. Nem csak a kastélyok értékesek egy-egy kistelepülésen, vannak olyan épületek, amelyek a falu számára fontosak ilyen-olyan okból. Magyarországon létezik a helyi védelem – ahol maga a település véd és újít fel olyan házakat, amelyeknek nincs egyetemes értéke, viszont a közösség számára igen fontosak. Szerintem ez nagyon lényeges lenne Szerbiában is.

Kutatja a népi építészetet, valamint az ipari épületek sorsát is. Becskereken ez utóbbiak szempontjából sem rózsás a helyzet. Lebontották a fűtőtestgyárat, csaknem összedőlt a spirituszgyár, folyamatban van Jugoszlávia legnagyobb vasúti szerelvényjavító gyárának a bontása. Megmenthető-e a gazdag ipari örökségből valami?
– Mint említettem, az ipari örökség igen veszélyeztetett kategória. Az ön által említett gyárak mind hatalmas együttesek, olyanok, amelyeknek megszűnt az eredeti funkciója. Mi az az új rendeltetés, amely ki tudná tölteni ezeket az üres tereket, és amely hasznosítható a nagybecskerekiek számára. Erre a nehéz kérdésre kellene válaszolni. Viszont számos jó példa van Európa-szerte, éppen az ipari épületek felújítására. Ez a tendencia egészen az 1990-es évekre vezethető vissza, amikor talán elsőként újultak meg a Ruhr-vidék funkciót vesztett ipari együttesei. A megvalósult példákon azt láthatjuk, hogy a legkülönbözőbb funkciókkal lehet megtölteni ezeket az objektumokat – ötvözve a régit és az újat. Nem lehetetlen.

Nagybecskerek egyik szimbóluma, a Pin-villa sorsa is bizonytalan (Kecskés István felvétele)

Nagybecskerek egyik szimbóluma, a Pin-villa sorsa is bizonytalan (Kecskés István felvétele)

Az Újvidéki Egyetem Műszaki Tudományok Karán tanít. Mit tart a legfontosabbnak továbbadni a leendő mérnököknek?

– Az építészettörténethez és a műemlékvédelemhez kapcsolódó tantárgyakat tanítom, ezért nagyon fontosnak tartom, hogy a diákok megtanulják az épített örökség tiszteletét: azt, hogy nem kell mindent lerombolni ahhoz, hogy újat tudjunk alkotni; azt, hogy egy építész a régi épületeken is ott tudja hagyni a saját és a modern kor kézjegyét, úgy, hogy nem veszik el a régi. Azt is fontosnak tartom, hogy megtanulják, hogy egy régi épület nem sérthetetlen és érinthetetlen múzeumi tárgy, hanem alakítható a mai kor követelményeinek megfelelően, az értékek tiszteletben tartásával – a funkció nélküli épület előbb-utóbb az enyészeté lesz, fejezte be gondolatait Szilágyi Mária.
 

Nyitókép: Az egykori spirituszgyár (Kecskés István felvétele)