2024. június 22., szombat

Az önfeláldozástól az önzőségig

Többször is faggattak már életem legboldogabb napjairól. Ilyenkor gondolkodás nélkül sorolom a dobogós hármat: a gyermekeim születése és a házasságkötésem napja. A vallomásomat pedig annak terhe alatt sem másítom meg soha, hogy ezeket a napokat követték életem legnehezebb időszakai.

Soha nem váltották egymást oly gyorsasággal a sorsom magaslatai és hullámvölgyei, mint amikor összeköltöztünk a párommal. Meg kellett vívnunk a csatáinkat ahhoz, hogy egymás személyiségét tiszteletben tartva a sajátjainkat is megőrizzük. Az önfeláldozás és az önbecsülés kíméletlen harca volt ez, amely lemondások sorával járt mindkettőnk részéről. Akkoriban még nem is sejtettük: mindez csak felkészülés volt arra az időszakra, amelyben egymásba kapaszkodva adtuk fel az immáron közös szükségleteinket és vágyainkat is. Ennek felismerése egy ultrahang képpel kezdődött, 18 évvel ezelőtt. Másnaptól ismét járatlan utakat fedeztünk fel önmagunkban és egymásban is. A párom egyre többet morfondírozott azon, hogy nem hoz elég pénzt a házhoz. A bevásárláskor rendszerint megnézte a pelenkák, tápok és babaruhák árát. Elkezdett számolni annak ellenére is, hogy ez a feladat az együttélésünk kezdetétől rám hárult. Egyáltalán nem bántam a váltást: a terhességem előrehaladtával ugyanis jómagam mind kevesebbet foglalkoztam az anyagiakkal. Csiszoltam, festettem, varrtam naphosszakat. Többször is átterveztem az otthonunk minden szegletét ahhoz, hogy csinos és funkcionális legyen, mire megérkezik a baba. Ismeretlen érzések kerítettek hatalmukba bennünket: szembesültünk a biológiailag kódolt szerepkörök hatalmával. Valamiért azonban sokkal higgadtabban kezeltük a változásokat, mint előtte. Erre ma sincs rá jobb magyarázatom, mint hogy így volt természetes. Felülkerekedtek bennünk az ősi ösztönök, amelyek révén megtanultuk a saját szükségleteink fölé helyezni a családtagjaink érdekeit. Az önfeláldozás ezen formája viszont nem nehezedett ránk teherként, hisz végig éreztük: megtörhetetlen egység alakításában veszünk részt.

A család valóban a társadalom sejtje, minden szempontból. Biológiai értelemben a legkisebb önállóan működő egysége a rendszernek. Éltető egységként határozzák meg a világvallások is. A Magyar Katolikus Lexikon szerint a család „a szülők, gyermekeik és legközelebbi hozzátartozóik közössége, a társadalom és az Egyház alapsejtje”. Még az egyénre fókuszáló pszichológiai meghatározás szerint is „életünk legmeghatározóbb közege, legfontosabb kiscsoportja: itt formálódik személyiségünk, önazonosságunk, önmagunkhoz és a világhoz való viszonyunk”. A szociológusok szerint a család „a társadalom olyan mikrostruktúrális és lényegében önműködő kiscsoportja, amely tagjai egymással életvitelüket átszövő kapcsolatban vannak, ugyanakkor sokirányú kapcsolatban vannak a társadalom más részrendszereivel is”.

Működését tehát okkal hasonlítják a sejthez. Ősidők óta olyan megoszthatatlan egységet alkot, amely a szaporodáson túl szociális, érzelmi, szellemi, kulturális és gazdasági funkciót tölt be úgy az egyén fejlődésében, mint a társadalom alakulásában is. Ezen funkciók betöltése érdekében oszlanak meg a szerepkörök is, elsősorban biológiai sajátságok alapján. A főként ösztönökön alapuló, folyamatosan vándorló ősközösségekben jól elkülönültek a szerepek. A családtörténetet elemző szakemberek szerint a férfiak a kiváló térbeli látásuk és matematikai gondolkodásuk miatt elsősorban a vadászatban jeleskedtek, a nők viszont a fejlettebb kommunikációs készségük révén a gyermeknevelésben és az otthonteremtésben találták meg magukat. Ezek a szerepkörök lényegében akkor sem változtak, amikor a közösségek letelepedtek. Ebben az időben a család legfontosabb funkciója a közös termelés volt, így a korra a több nemzedék együttélése volt jellemző. Nem volt elkülönülés, magánélet. A lakótér volt a munkahely is, így a munkaidő egybemosódott a szabadidővel.

A családi szerepkörök megoszlásában az első lényegbeli változásokat az ipari forradalom idejére helyezi a szakirodalom. A városokba tömörülő családok élettere ugyanis ekkor szűkült le. A szülők külön munkahelyeken dolgoztak, a gyerekek iskolába jártak a nap meghatározott idejében. Megjelent a szabadidő is: a családtagok már csak a nap ezen időszakában tudtak érintkezni – mutatnak rá a változásokra a szakemberek.

A családszociológiai kutatások szerint már a 19. század végén, 20. század elején felvetődött, hogy „a technikai-gazdasági fejlődés olyan feltételeket teremt, amelyek között az emberek a családon kívül szabadabban fejlődve jobban kibontakoztathatják képességeiket”. A szabadidő az öncélú tevékenységek elszaporodásához vezetett, amelyekkel arányosan nőtt az önigazoló döntések száma is. Európa fejlettebb országaiban már a múlt század második felében megfigyelhető volt, hogy rohamosan nőtt a válások száma, ugyanakkor csökkent a törvényes házasságkötések és a születések száma. A nyugati társadalmak napjainkban még erőteljesebben támogatják az egyén kiteljesedését, mind több jogot biztosítva az önmegvalósításra. Érdekükben áll a végsőkig kitolni az egyén jogosultságát, hisz a közösség korlátaitól mentes személy teljesítőképessége jelentősen növekszik. Az egyedülálló ugyanis mindig elérhető a folyamatos termelés számára: nem megy betegszabadságra a gyermeke miatt, nem kell gondoznia idős szüleit, és a párja helyett önmagára fordíthatja szabadidejét. Így feltöltődve, kipihenten áll be a gyártósorba. A termelés sikereihez tehát nem kell más, mint korlátlan szabadságot adni az egyénnek ahhoz, hogy levetkőzze a családi közösség terhét.

A gondolatmenet közben olyan kérdés vetődik fel bennem, mint eddig sohasem. Hogyan alakult volna az életem, ha a legboldogabb napjaim közé a diplomaosztómat, a népzenei sikereimet, a bábszínház tíz éves évfordulóját, vagy az újságírói elismeréseimet sorolom? Utópisztikus filmkockaként peregnek le a szemem előtt azok az örömteljes, számító, elismerő és irigy kézrázások, amelyek után „kiteljesedve” érek haza. A pezsgőspoharak csengése még akkor is kísért, amikor az üres szoba nyugalmában felnyitok egy üveg bort. Majd koccintok az üveggel, önmagamra.

Az elképzelt önzőségem megrémít. Immár tudatosodik bennem, hogy miért kerülnek a dobogómra a mai napig a gyermekeim, párom, szüleink és testvéreink. Az ő megbecsülésük nélkül ugyanis értelmét veszti az önmegvalósítás minden formája. Nélkülük abból a látszólagos szabadságból sem kérek, amelyet a korszerű társadalmak kínálnak. Mert a korlátlan jogok leple alatt a történelem legnehezebb béklyóit helyezik ránk: az elidegenült magányt.

Nyitókép: Dávid Csilla fotója