Kommunikációs kőkorszakból az atomkorszakba

Idén ünnepli nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. Mivel az ünnepléshez fontosnak tartjuk a visszatekintést is, ezért felkeressük korábbi kollégáinkat, akik jelentősen hozzájárultak lapunk hírnevének és szellemi tőkéjének növeléséhez. Arra kérjük őket, hogy osszák meg velünk azokat az emlékeiket, amelyek leginkább meghatározták számukra az itt eltöltött időt.

Csordás Árpád 1975 tavasza óta dolgozik a sportrovatnál újságírói, majd rovatvezetői, az utóbbi időben pedig kommentátori munkakörben.

Milyen út vezényelte a Magyar Szó szerkesztőségébe?

– A szerencsének és a véletleneknek könyvelem el, amiért belecsöppentem az újságírói szakmába. Gyermekkori álmom volt ez, amely a tanító nénim kérdésére nyúlik vissza, még az első osztályban, amikor azt válaszoltam, hogy sportújságíró akarok lenni. Már igen korán, négyévesen elsajátítottam az olvasást mind magyarul, mind szerbül. Az aktív, érdeklődő gyermekből egy szenvedélyesen olvasó fiatalember lettem, aki különösen vonzódott a sportrovatokhoz. Később a tévében és rádión is követtem a sporteseményeket, például a focimeccseket. A sportújságíró munkája már akkor magával ragadott, hiszen ez az a szakma, amely lehetővé teszi, hogy a helyszínen legyél és tudósíts a történésekről. Úgy tűnt, ez a tökéletes összhang az érdeklődésem és a foglalkozás között. Az évek múltával véletlenek sorozata vezetett odáig, hogy a Magyar Szó szerkesztőségébe kerültem. Több sportágban is kipróbáltam magam, atletizáltam, de mivel nem nyúltam meg eléggé, így más felé is tekingettem. Végül a tekénél kötöttem ki, ahol megismertem Szántó Zoltánt, a Magyar Szó tekerovatának szerkesztőjét, aki bevezetett az újságírói munkába. Szívesen merültem bele a sportújságírás világába, és mindig igyekeztem kihasználni az adódó lehetőségeket. Az évek során számtalan utazásra került sor, főleg Európában és Észak-Amerikában. Nagyon szerettem az események helyszínére utazni, élőben követni a mérkőzéseket. Úgy érzem, ezáltal teljesedhetett ki az újságírói karrierem. Aztán 2016-ban, 41 év munka után vonultam nyugdíjba, de azóta is folyamatosan írok a napilapba. Ez a különbség a hivatásszerű újságíró és aközött, aki ezt csak munkahelynek nevezi. Engem továbbra is érdekelnek a sportesemények, egyébként is követném őket, és nem esik nehezemre írni róluk.

Több sportágat követett, az atlétika mellett a teniszt tekintette a nagy szerelmének.

– Így van! Ebben is szerencsém volt, hiszen az elődöm, Kubát János kollégám elment a laptól, így megkaphattam a teniszt és az asztaliteniszt is. 1980-tól követtem a versenyeket. Ebben az időben jelent meg Szeles Mónika, aki még csak 10 éves volt. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy végigkövethettem a karrierjét, ahogy Novak Đoković útját is. A két fantasztikus sportoló révén 40 évig nagy lendülettel és szeretettel tudósítottam a teniszről. Ezek voltak a legszebb versenyek, tényleg örültem annak, hogy újságíróként ott lehettem a pálya mellett. Ugyanakkor a röplabdamérkőzésekről is sokat írtam. Már a gyakornoki időszakom alatt az Európa-bajnokságon tudósítottam Belgrádban. De a téli sportokat is követtem, voltam a téli olimpián 1984-ben Szarajevóban.

Nyári olimpiáról is tudósított?

– 2004-ben Athénben a nyári olimpián vehettem részt. Az olimpia olyan verseny volt, amire egy sportújságírónak el kell mennie, hogy teljes képet kapjon. Igaz, hogy rengeteg munkát igényel, és amikor véget ér, az ember már alig bírja a fáradtságot. Ugyanakkor fantasztikus élmény annyi sportolóval és sportrajongóval találkozni. Az egyik legszebb élményem a téli olimpiához kötődik, amikor '84-ben a jégtánc kategóriában Jayne Torvill és Christopher Dean előadták a koreográfiájukat. Egy nagyon emlékezetes pillanat volt. Abban a pár percben mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a produkciót, amit a bizottság maximális pontszámmal értékelt. Azóta sem esett ez meg, és én ott lehettem akkor. Épp nem régiben a YouTube-on rátaláltam a felvételre. Jó volt feleleveníteni ezt a különleges élményt.

Az utazások között a szerkesztőségben is sok időt töltött, milyen volt az akkori légkör?

–1975-ben csatlakoztam a szerkesztőséghez, és akkoriban a szerkesztőség egyetlen nagy szobából állt. Az egész tér tele volt élettel és tevékenységgel. Voltak, akik a művelődést és a sportot, mások az újvidéki híreket, a belpolitikát vagy éppen a külpolitikát kezelték. Mindenki elfoglalt volt, folyamatosan telefonáltak, beszélgettek, hallgatták a rádiót, kávéztak vagy éppen dohányoztak. Ennek ellenére a hangzavar nem zavart senkit, mindenki a saját munkájára koncentrált, és minden gördülékenyen ment. Finoman figyeltük, hogy miről beszélnek mások, miközben dolgoztunk, és megtanultuk, hogyan tudunk egyszerre több feladatot is ellátni. Ez a közeg kiváló hangulatot teremtett a munkához. Később azonban kisebb részekre osztották a szerkesztőséget, ezzel egy kicsit el is tűnt az az élénk légkör, ami előtte volt.

Ön szerint mi kell ahhoz, hogy valaki jó sportújságíró, vagy újságíró legyen?

– Ahhoz, hogy valaki újságíró legyen, rendkívül fontos, hogy vonzza valamilyen téma, legyen az bűnözés, külpolitika, vagy éppen sport. Fontos, hogy ez a vonzalom olyannyira mély legyen, hogy az ember mindig naprakész maradjon a témában, és képes legyen hozzászólni a beszélgetésekhez, megérteni mások álláspontját, még akkor is, ha nem szakértő. Az is lényeges, hogy az ember ne csak hallja mit mondanak mások, hanem értse is, miért mondják azt, amit mondanak, és mi az, amit éppen elhallgatnak. Ezen kívül az újságírásban nagyon fontos a jó nyelvérzék és az általános műveltség. Az újságírásban nincs munkaidő. Lehet, hogy három napig semmi történik, majd hirtelen három napig folyamatosan dolgozni kell. Időt kell szakítani egy jó írásra, nem lehet elkapkodni.

Nagyon sok sportolóval, edzővel készítettem interjút. Elmondtak olyan dolgokat is, amiket másnak nem. Mindezt azért, mert nem siettettem a beszélgetést.

Nekem mindig a munka járt az eszemben a szerkesztőségben és otthon is. Hazafelé sétálva is azon agyaltam, hogy milyen hangzatos címet találjak ki egy-egy íráshoz. Mikor nyaralni mentem, akkor előre dolgoztam. Ez most is így van, azzal a különbséggel, hogy most már viszem magammal a laptopomat is, amin bárhonnan tudok írni.

Hogyan látja a mai újságírást?

– Sehogyan sem tetszik, és nagyon elszomorít különösen a balkáni és a magyar médiaközegben erősen elterjedt, és csaknem mindent elfoglalt klickbait újságírás, a teljes bulvárosodás. Másutt adott a lehetőség a választársa, a hagyományos vagy a bulvár között.

Nagyon sokat fejlődött a szakma az évek során. Aktív újságírói éveim idején zajlott le egy teljes, több szakaszt is felölelő kommunikációs forradalom. Amikor kezdtem, a távíró, az írógép, a jegyzettömb és a telefon volt a csúcs, azután jött a diktafon, a telex, majd több részben a számítógépes és a maroktelefonos időszak, és mindennek örömmel voltam a résztvevője, vagy ahogyan én mondanám, a munkaéveim alatt jutottam el a kommunikációs kőkorszakból az atomkorszakba.

Számos díjjal jutalmazták munkáját, van ami különösen nagy elismerést jelent?

– Kaptam néhány elismerő újságírói díjat is, köztük a Spartak-díjat, ami a vajdasági sportújságírás legnagyobb elismerésének számít. Megkaptam az Aranytollat is, de nagyon büszke vagyok a Magyar Szó díjaira is, az újságíróira, az életműdíjra és a Forum-díjra. Soha nem utasítottam el egy díjat sem, de nem ezekért dolgoztam. Az írásaimban mindig kiemelten fontosnak tartottam a pontosságot és a precizitást. Nagyon figyeltem arra, hogy az írásaimban a nevek, meg a számok mindig pontosak legyenek, mert ez az a két dolog, amit a legkönnyebben el lehet téveszteni. Ha a számokat mellé írod, az egész írás nem ér semmit. Ha a nevet téveszted el, akkor az, akiről írtál, megharagszik rád.

Mivel tölti a szabadidejét?

– Továbbra is azt teszem, amit szeretek, tehát tudósítok a sporteseményekről, emellett pedig igyekszem kiélvezni az életet. Elégedett vagyok az életemmel, mindig is hobbimnak tekintettem a munkámat. Otthon besegítek a házimunkába, elmegyek bevásárolni, sokat sétálok. De van, hogy csak pihenek és élvezem a nyugalmat.