2024. július 18., csütörtök
LÉGICSAPÁSOK 2.

Szomorú vasárnap

Akkor, 1999 márciusában nemcsak a bombák kezdtek hullani ránk. Áradt a Tisza, „Az üdülőtelep már `úszik`, a Duna vízszintje is jelentősen megemelkedett, 9,5 százalékkal növekedett a távfűtési díj, élelmiszerhiány volt, megszűnt az üzemanyag szabad eladása. Álmatlan éjszaka után kenyér-és üzemanyaghiányra ébredt a város, írta Kecskés István, becskereki tudósító, a március 26-i számunkban, de erről számolt be a Magyar Szó többi tudósítója is. Az iskolák előrehozták a tavaszi szünetet. Nagy Klári Topolyáról arról számolt be, hogy „Az iskolák diákjait hazaküldték az előrehozott tavaszi szünet miatt. A polgárok, már akik megtehették, nagyobb mennyiségű élelmiszert, közszükségleti cikkeket vásároltak. A déli órákban a város kihaltabb volt, mint egyébként, az üzletekben nem volt kenyér, cukor, étolaj, és a bank is bezárt. Sokan már összecsomagolták a legszükségesebb holmikat, hogy ha netán menekülni kell, készenlétben legyenek. Egyes munkaszervezetek dolgozói a délelőtti szirénaszó után a vállalatok pincéiben töltöttek néhány órát.” A tudósításból azt is megtudjuk, hogy a bajsai radikálisok este tiltakoztak a NATO-beavatkozás miatt.




 

Sorok kenyérért (Fotó: Dávid Csilla)

Sorok kenyérért (Fotó: Dávid Csilla)

Ehhez hozzá kell fűzni, hogy nem csak a párt bajsai tagjai, hanem az országban nagyon sok helyen. Ugyanezek az emberek – közöttük olyanok is, akiket ma vezető pozíciókban látunk –, vonultak végig tíz évvel a bombázások előtt Jugoszlávián, rombolva maguk előtt mindent. Nem bombákkal, az kissé később történt, hanem mély nacionalizmussal fűtött szavakkal. Háborút hoztak magukkal, emberek tömegeit kényszerítették menekülésre, nyomorba, darabokra rombolva egy országot. Mindezt tetézte a Szerbia ellen bevezetett gazdasági zárlat, majd 1999. március 24-én, az óriási színjáték zárójeleneteként a bombázás. Akkor még nem tudtuk, de ma már igen, hogy a finálénak csak a kezdetét láthattuk a múlt század utolsó évében.

Momir Bulatović szövetségi kormányfő szerdán (március 24.) este bejelentette, hogy a kormány alkotmányos meghatalmazásával összhangban, Jugoszláviában (ekkor már csak Szerbia és Montenegró) kihirdette a hadiállapotot. És egy rendelet is született az állami szervek munkájáról, minek alapján a kormány megszüntetheti a minisztériumok, különleges szervezetek, tartományi szervek (!!!), Belgrád város, a többi város és község jogszabályait, ha úgy ítélik meg, hogy ellentétben állnak a köztársasági alkotmánnyal, a törvényekkel vagy az alkotmány alapján meghozott jogszabállyal. E hír előtt egy nappal a Magyar Szó címoldalán Jirí Dienstbier, az ENSZ Jugoszlávia emberi jogi biztosa többek között a következőket mondta: Milošević kitűnő taktikus, aki már tíz éve játszadozik a nemzetközi közösséggel (és velünk – NZ megjegyzése), és egyetlen célja, hogy megőrizze hatalmát.

Az ivóvízért is sorba kellett állni (Fotó: Dávid Csilla)

Az ivóvízért is sorba kellett állni (Fotó: Dávid Csilla)

Újvidékre az első rakétát a tartalékos rendőrök kliszai kiképzőközpontjára irányították, de ekkor találat érte a heréskerti Majevica kaszárnyát is. Varga Attila, Pásztor Sándor újságírók és Ótos András fotós  másnap jártak a helyszínen. A őrködő rendőrök nem engedték közel az épülethez, mivel attól tartottak, hogy a rakéták radioaktív anyaggal voltak töltve. Elbeszélgettek a környéken lakó emberekkel, akiknek a házai megrongálódtak a robbanást okozó légnyomástól. A házakon betörtek az ablakok, megrongálódtak a redőnyök. Csupán azok az ajtók maradtak épen, amelyek a robbanás pillanatában nyitva voltak. Munkatársaink a gyárnegyeden keresztülhaladva a következőket tapasztalták: „A munkások már a délelőtt folyamán hazaindultak munkahelyükről, pánik nélkül igyekezve a rendszeres buszjáratokra. Útközben láttuk, hogy egyes újvidékiek legszükségesebb holmijaikat gépkocsijukba és az utánfutókba rakják, és elhagyni készülnek a várost. Dél körül már a boltokban kenyérhiány mutatkozott. Ehhez hasonlóan sem az állami, sem a magánbenzinkutakon nem lehetett üzemanyagot vásárolni.”
Közben elhallgatott a B-92-es, a 021-es rádió, és még több rádió is Szerbia-szerte. Persze, hivatalosan nem tiltották be ezeket a független médiumokat, de találtak rá módot, hogy elhallgattassák. A 021 esetében állítólag nem fizették ki februárra a hullámhossz ideiglenes használatát.

Szerkesztőségünk is kapott – ahogy valamennyi szerkesztőség is – egy parancsot a  minisztériumtól arról, hogyan kell a légitámadásokról, valamint a polgárok mindennapjairól tájékoztatni. Nem volt szabad pánikhangulatot szítani – nem is tettük, szította ezt a NATO és az államvezetés helyettünk –, nem volt szabad bizonyos jelzőket használni. Nem tudom felsorolni, melyek voltak azok a jelzők, már nincsen meg az az ukázom, ezt az olvasó fantáziájára bízom.
 

Az első volt a régi, újvidéki híd (Fotó: Dávid Csilla)

Az első volt a régi, újvidéki híd (Fotó: Dávid Csilla)

Az információ áramlása a légicsapások alatt – de ennek gyakorlatát ma is tapasztalhatjuk – nem volt szabad. Amikor március 26-án Kasza József fogadta a szabadkai katonaszülőket, a tudósítás erről a Magyar Szóban az Információval csak a katonaság szolgál címet viselte. Megtudjuk, hogy a kiskatonák szülei azért keresték Szabadka polgármesterét, hogy segítsen nekik kapcsolatot teremteni gyerekeikkel, ugyanis a legtöbb szülő hetek óta nem kapott hírt gyermeke felől, azokról sem, akiknek már lejárt a hivatalos katonaidejük és haza kellett volna érkezniük. A beszélgetés során Kasza József rosszallását fejezte ki a magyar televízióállomások híranyagával kapcsolatban, amelyeknek – Kasza szerint – a szenzációkeltés a célja. Ugyanakkor kifogásolta azt is, hogy a hazai televízió semmiről sem tájékoztat. Egy nappal korábban Józsa László, szövetségi képviselő és a VMSZ alelnöke a Duna Televízióban nyugtatta meg a szabadkaiakat azzal, hogy „A jelek szerint a polgári lakosságnak egyelőre nincs miért aggódnia, mert katonai célpontok ellen irányulnak a NATO csapásai.”

A Magyar Szónak ilyen körülmények között kellett megjelennie, de a szerkesztőség mindent megtett annak érdekében, hogy alaposan és tárgyilagosan tájékoztasson a történtekről. Visszalapozva ezeket az újságokat erről ma is meggyőződhettem. Ekkor a lap terjedelmét is csökkentettük, ugyanis utazni, riportozni nem lehetett, nem volt tanácsos, de üzemanyagunk sem volt elegendő erre. Mivel kevesebb oldalszámmal jelentünk meg, a lap árát is csökkentettük. Úgy gondoltuk, hogy az olvasó iránt ez a tisztességes, annak ellenére, hogy óriási anyagi gondjaink voltak. A hétköznapi számok ára 4 helyett 3 dinár lett március 30-tól, a csütörtöki és a vasárnapi szám pedig 5 helyett 4 dinárba került. 

E jó hír mellett március 30-i számunk címoldalán egy rossz is helyet kapott. Újabb intézkedés, amely egyáltalán nem volt pánikkeltő: „A háborús állapot idején a Jugoszláv Katonaság 18–60 éves katonakötelesei nem utazhatnak külföldre.” Akkor még csak 43 éves voltam.

És egy derűlátó hír ugyanerről a címoldalról:

France Perko belgrádi római katolikus érsek „Reméljük, hogy a húsvétot békében ünnepelhetjük”. 

Húsvét hétfőjén találat érte a vasúti hidat Újvidéken (Fotó: Dávid Csilla)

Húsvét hétfőjén találat érte a vasúti hidat Újvidéken (Fotó: Dávid Csilla)

A húsvétot megelőző napokon nemcsak folyamatosan bombázott a NATO, hanem Káptalanfalván felrobbantották az imaházat, a zombori piacon ismeretlen tettesek téglával dobálták meg és zúzták be két albán nemzetiségű tulajdonos kioszkját, de nemcsak Zomborban, hanem országszerte is támadták az albánokat. A tettesek mindig ismeretlenek voltak, és maradtak is. Az albánok nagy hányada nem maradt itt, és ahogy a mai híreket olvasgatom, az itt tanult módszereket ma Koszovóban alkalmazzák a szerbekkel szemben. Természetesen, ott is a tettesek többnyire „ismeretlenek”, mint 1999-ben itt. Olvasóink azt is megtudhatták húsvét előtt, hogy orosz hajóraj készül az Adriára. Mindezek, húsvét előtt, egyáltalán nem voltak megnyugtató hírek, de az sem, hogy hadbíróságok alakultak, amelyek ítélkeznek majd olyan bűncselekmények felett, köztük a katonai szolgálatra vonatkozó behívó megtagadását, amelyek közvetlenül kihatnak a Jugoszláv Katonaság egységeinek harci felkészültségére. Pánik ide, pánik oda, de ezek után sokan gondoltak egyet, felkapták a már becsomagolt holmijukat és külföldre menekültek. 

Húsvét előtt, április 1-én a NATO-légierő lerombolta az újvidéki régi hidat. Dávid Csilla készített fotókat a lerombolt hídról, Pásztor Sándor pedig tudósítása végén megjegyezte, hogy: Velence után most már Újvidéknek is van Sóhajok hídja.

Hatalmas füstfelhő az újvidéki kőolaj-finomítóból (Fotó: Dávid Csilla)

Hatalmas füstfelhő az újvidéki kőolaj-finomítóból (Fotó: Dávid Csilla)

Nagypénteken, a NATO-támadás tizedik napján a korábbiaknál csendesebb volt a nap, ekkor csak Koszovó ellen irányultak a rakéták.

Nagyszombaton lerombolták az újvidéki Szabadság hidat. Hétfőn éjjel találat érte a vasúti hidat is. Öt találat érte ekkor a várost, lángba borult a kőolaj-finomító. De lőtték a gombosi hidat, a zombori üzemanyagraktárakat… 

Az április 6-i (kedd) Magyar Szó címoldala erre emlékeztet:

Soha gyászosabb húsvétot. A húsvétvasárnapra és -hétfőre virradó éjjel az eddigi leghevesebb rakétatámadás történt jugoszláviai célpontok ellen.

(Folytatjuk).

Nyitókép: Húsvét nagyszombatján rombolták le a Szabadság hidat (Dávid Csilla felvétele)