2024. április 23., kedd

Láncreakció

Aznap még a csípős hideg sem tudta elrontani a kedvem. Két hónap gyengélkedés után ugyanis először éreztem magam jobban. Felvillanyozva érkeztem az orvosomhoz is, aki további három injekció kiírása közben aggodalmasan szemlélte a leleteimet. Figyelmeztetett is, hogy a jobb közérzet ellenére közel sem járok a gyógyuláshoz. De abban a pillanatban még ez sem szegte a jókedvem: az ember valahogy eltompul, amikor hosszabb ideig hallgatja, mi minden nincs vele rendben. Bár egy napig ki szerettem volna élvezni, hogy ha nem is teljesen, de valamennyire jobban vagyok…

A rendelőből kilépve leszögeztem, hogy ismét elcsúszott a bejelentett vizsgálat: a terápiát nyolctól délig vehettem volna fel, illetve délután kettőtől. Negyed egy volt. Nem szerettem volna aznap harmadszor is visszajönni az egészségházba, de a könyörgés sem az én asztalom. Bíztam azonban az addig tapasztalt jóakaratban, és úgy döntöttem, mégis rákérdezek az előzékeny fiatal ápolónál.

Együttérzés csillant fel újra a tekintetében, miközben egy kis türelemre kért, míg elrendezi a papírmunkát. Várakozás közben azon tépelődtem, vajon hány ilyen kérésnek igyekszik eleget tenni a nap folyamán. Eszembe is jutott az a néhány nappal korábbi beszélgetés, amelynek a nőgyógyászaton lehettem fültanúja. Az idős néni részletesen ecsetelte a problémáit a nővérnek, aki hatodszor is türelmesen hallgatta végig a lényeget túlhaladó beszámolót. Majd hetedszer is elismételte neki, hogy ezekkel a gondokkal először is az általános orvoshoz kell fordulnia, mivel nem nőgyógyászati jellegűek. De a hölgy nyolcadszor is belekezdett a mesébe, nyomatékosítva a követélését, miszerint ő bizony sürgős nőgyógyászati vizsgálatra szorul. A nővér helyében már rég elvesztettem volna a türelmem – szögeztem le magamban sokadjára. Hisz nem egy hasonló esetnek lehettem szem- és fültanúja az elmúlt hónapokban. Egyszer sem találkoztam azonban ingerült, felháborodott, vagy éppen megfásult ápolókkal, orvosokkal, személyzettel. Csodálattal néztem végig, ahogy a különböző szakorvosi rendelőkben és intézményekben sorra kedvesen és előzékenyen hallgatják végig tizedszer is a betegek panaszait, egyetlen zokszó nélkül. Majd magyarázzák végtelen türelemmel huszadszor is aznap, hogy miért kell a laboreredmény és a röntgenfelvétel a szakorvosnak.

Végigpergetve az emlékkockákat el is szégyelltem magam, amiért beálltam a követelőző betegek sorába, akik saját bajukat mindenki másé fölé helyezik, és rendszeren kívül igyekeznek érvényesíteni „jogaikat”. Hisz nyilvánvaló, hogy a kétórás szünet a terápiás rendelőben nem azért van, mert a nővérek „nem akarnak dolgozni”: a helyiségeket ki kell takarítani, fertőtleníteni kell, miközben a papírmunkát is el kell végezni. Várakozásaim közepette nem egyszer nézhettem végig, ahogy a fiatal ápolók egyszerre három feladatot teljesítenek, miközben a váltásuk alatt szinte maratoni távot futnak le a rendelői pult, a terápiás helyiség és a sürgősségi ellátás között. Restellve hálálkodtam tehát az ifjú ápolónak, miután kisvártatva beadta az injekciót. A kedvessége és előzékenysége ugyanakkor boldoggá is tett: lám, mennyi jó szándékú és tenni vágyó fiatal vesz körül bennünket. Csak észre kell venni őket.

A jóakarat mámorában léptem ki az egészségházból, amikor az akadálymentesítés céljából épített felüljárón felfigyeltem egy botorkáló asszonyra. A testtartása teljesen ellent mondott megjelenésének és korának is. Nem sokkal lehetett idősebb nálam, mégis két bottal igyekezett feljebb jutni a csúszós lejtőn, miközben szinte egész testében remegett. Odasiettem hozzá, és felajánlottam a segítségem. Rögvest el is fogadta a támaszt. Meg is jegyezte, hogy ha hiszem, ha nem, neki még soha nem akart segíteni senki. Mindenki csak lecsapja a fejét, és elmegy mellette. Alig fejezte be a keserves valóságot megidéző mondatát, az ajtó magától nyílt ki előttünk: egy benn várakozó férfi ugyanis észrevette a botorkálásunkat, és beengedett bennünket. A hála mosolyként ült ki a remegő asszony arcára. Kisvártatva azonban rá is fagyott ábrázatára a boldogság: rájött ugyanis, hogy az emeleten dolgozik a szakorvosa. A vizsgálathoz tehát legalább harminc lépcsőfokon kellene magát felverekednie.

Igyekeztem megnyugtatni azzal, hogy hívok segítséget. A legközelebbi nővérpulthoz vittem hát a beutalóját.

– Legyen szíves! Az asszonynak segítség kellene, mert két bottal jár, és maga nem tud felmenni az emeletre. Itt a beutaló a szakorvoshoz – adtam át a papírt a nővérnek.

– Jól van. És? Ki ő magának? – lepett meg kérdésével.

– Senkim. Felsegítettem a bejáratnál, mert nagyon nehezen megy. Az emeletre végképp nem tud maga felkapaszkodni – igyekeztem a probléma lényegénél maradni.

– És én most mit csináljak? Nehogy már nekem kelljen mindent megoldani! – döbbentett le határozott kijelentésével a nálam csupán néhány évvel idősebb nővér.

– Talán ha kaphatna egy kis segítséget… – próbáltam higgadtan kezelni a helyzetet.

– Miért nem hozott magával kísérőt?! Tudta, hova kell mennie! – zárta le hangosan a beszélgetést a nővér, miközben kisiklatta a pult üvege alatt a beutalót.
A családom azt szokta mondani, hogy ilyen esetekben ölni tudok a tekintetemmel. Ezúttal azonban igyekeztem a tudatomból feleleveníteni mindazokat az emlékkockákat, amelyeket a jó szándékú ápolókról és orvosokról gyűjtöttem az elmúlt hónapokban. Így a kiégett nővér megúszta egy nagy sóhajjal, jómagam pedig visszatértem a folyosón várakozó asszonyhoz. Tájékoztattam, hogy én fogom felsegíteni az emeletre. Értetlenül nézett rám: nincs idejük segíteni? – kérdezte. Válasz helyett támaszt nyújtottam a karja alá. A lényeget a továbbra is mellettünk álló, előzékeny férfi fogalmazta meg: nem az idő a gond, sokkal inkább az akarat hiányzik. Az asszony ekkor hálás tekintettel közölte velem, hogy nem rabolná tovább az időm, mert biztos nekem is vannak gyerekeim, férjem, munkám, feladataim. És nem kötelességem őt ajnározgatni.

– Nem kötelességem. Sokkal inkább az akaratom – válaszoltam, majd újra megtámasztottam.

– Ne haragudjon, de nem fogadhatom el. Én oda nem tudok felmenni… – mondta könnyeivel küszködve, majd kisvártatva keservesen leszögezte: – Inkább hazamegyek.

Ezt nem engedhettem. Már csak annak nevében sem, amennyi jóindulatot tapasztaltam korábban. Így fogtam a beutalóját, és felsiettem a lépcsőn. Az emeleten dolgozó nővér azonnal beszélt is a szakorvossal, aki egy pillanat alatt kilépett a rendelőből.

– Nincs ezzel semmi gond, lemegyek én, hisz van lent elég rendelő – mondta a doktornő, miközben már lefelé tartottunk a lépcsőn. Közben azért megkérdezte: – Kije magának a beteg?

– Senkim. Egy asszony, akit felsegítettem a bejáratnál – válaszomra csillogó tekintet érkezett felém. A széles mosolyára magyarázkodni kezdtem: – Sok jóindulatot kaptam maguktól az elmúlt hónapokban…

– A láncreakció csak akkor szakad meg, ha hagyjuk. És mi nem fogjuk hagyni – rázott kezet velem a doktornő, miközben már kedvesen az egyik szabad rendelőbe invitálta a továbbra is remegő beteget. Az ajtóból az asszony még egyszer visszatekintett: szájáról hangtalanul is le tudtam olvasni a köszönetet.

A boldogság és az elkeseredés fura érzelem-kavalkádjával hagytam el aznap az egészségházat. Egyrészről ugyanis ismét összeroppantott annak a kiszolgáltatottságnak a súlya, amely a betegeket az emberi méltóságuktól fosztja meg. Ugyanakkor örömmel töltött el, hogy a legtöbb orvos és ápoló nem él vissza azzal a hatalommal, amellyel a betegek sebezhetősége révén rendelkezik. Sőt, ezt is hatékonyan kezelik: kiszolgáltatottságra rendszerint együttérzést és a türelmet írnak fel a receptre. Talán emberségesebb világban élnénk, ha mi is többször megfogadhatnánk a tanácsaikat.

 

Nyitókép: pixabay.com