Augusztus 20-a alkalmából Magyar Arany Érdemkereszttel tüntették ki Mezei Zsuzsannát, a Tordai Újság főszerkesztőjét, a Tordaiak Klubja elnökét és Molnár Tibor helytörténészt, a Zentai Történelmi Levéltár főlevéltárosát, akiknek több évtizedes munkájuk elismeréseként Csallóközi Eszter, Magyarország szabadkai főkonzulja adta át a rangos elismerést október 25-én Palicson. A kitüntetés kapcsán Molnár Tiborral a kezdetekről, a helytörténeti kutatásairól és a magyar érdekképviselet fontosságáról beszélgettünk.
Molnár Tibor 1991 szeptemberében kezdett dolgozni a Zentai Történelmi Levéltárban. Helyettesítésnek indult, aztán végül ott ragadt. Természetesen nem azonnal a munka szép részével kezdte, hiszen akkoriban költöztették a dobozhalmokat a Városháza tornyából az Ady Endre utcai raktárukba. Ebben segédkezett ő is, majd miután diplomát és szakvizsgát szerzett, 1994-ben levéltárossá vált. Levéltárosi szakmájából kiindulva helytörténeti kutatásokkal is foglalkozik. Az első ilyen megbízatása az volt, amelynek során Zenta monográfiájához gyűjtöttek anyagot. Az azonban, amit már sajátjának nevezhet, valamivel későbbre, 1998-ra datálható. A zentai Kommunális és Lakásgazdálkodási Közvállalat ugyanis akkor ünnepelte fennállásának ötvenedik évfordulóját. Az első negyven évről már született egy kiadvány, az azt követően eltelt tíz azonban még hátra volt, így Molnár Tibort kérték fel arra, hogy kutassa fel és foglalja össze ezeknek az éveknek a legfontosabb történéseit.
– A munka elég nehézkes volt, hiszen az írásban sem volt akkor még nagy gyakorlatom, emellett a helytörténésznek is meg kell találnia azt a témát, amely iránt van empátiája, amely valamiért fontos a számára, ezáltal a munka is könnyebb. Az első ilyen igazi kutatásom, amelyben szívem és lelkem benne van, az volt, amikor az első világháborús hősi halottak adattárát állítottam össze. Ez 1999-ben volt, a NATO-bombázások idején. Az anyakönyvi hivatal dokumentumait kellett biztonságba helyeznünk, a levéltár feladata volt, hogy ezeket átvegye és őrizze. A pakolás közben akaratlanul is összekeveredtek az iratok, így miután mindent levittünk a raktárunkba, sorba kellett raknunk őket, mindenről jegyzőkönyvet kellett készítenünk. Belenéztem az 1915–1916-os anyakönyvekbe, és olyan dolgokra bukkantam, amelyekre magam sem számítottam: a hősi halott katona halálesetét jegyezték be. Azután szöget ütött a fejemben, hogy vajon hány ilyen eset is lehet valójában. Sokat hallottunk korábban az első világháborúról, tudtuk az összes fontos adatot róla, azt, hogy hány ember esett el a harcok során, azt, hogy hány évig tartott meg ilyenek. Engem azonban elkezdett érdekelni, hogy vajon hol vagyunk mi, zentai emberek ebben a hatalmas történetben. Így szépen lassan elkészült a Zenta hallottjairól összeállított kötet, később pedig a környező községekre, pl. Magyarkanizsára, Adára és Óbecsére vonatkozóan is elkészítettem egy-egy hasonlót.
Mezei Zsuzsanna, Csallóközi Eszter és Molnár Tibor a kitüntetés átadását követően
Az összes helytörténeti kutatását tekintve volt-e olyan személy vagy történet, amely igazán megfogta?
– Nagyon sok ilyen van, hiszen én mindig az emberi sorsokat keresem, pl. azt, hogy a nagy történelmi események, mint amilyenek a világháborúk, hogyan alakították a kis emberek élettörténeteit. Ilyen pl. Regényi Gábor története. Ő egy szabadkai jogász volt, főispáni titkár, és 1914-ben, az első világháború elején életét vesztette a szerb hadszíntéren. Mindemellett fontos megemlíteni, hogy egy vagyonos szabadkai családnak az egyetlen leszármazottja volt. A szülők szinte belebetegedtek a fiuk elvesztésébe. Ami még jobban nehezítette a gyászukat az az, hogy sokáig a holtestét sem találták meg, mert egy mocsaras területen temették el őket, és csak 1916-ban tárták fel a tömegsírt. Végső nyughelye Szabadkán van, a Bajai úti temetőben, egy díszes síremléket kapott, amely egy lován ülő huszárt ábrázol. Az ’56-os forradalom kapcsán én foglalkoztam elsőként dr. Rajki Márton esetével. A forradalom ötvenedik évfordulója kapcsán kiadtak egy könyvet, amelyben benne volt a kivégzettek listája. Itt találkoztam először dr. Rajki Márton nevével, ezenkívül azonban semmi több nem szerepelt benne. Így felkutattam, hogy ki is volt ő igazából, miért ítélték halálra, mikor végezték ki. Kiderült, hogy nem is Rajki néven született, ami még inkább nehezítette a keresést, végül azonban sikerült összegezni a történetét, ma pedig emléktábla áll a tiszteletére a Városháza oszlopcsarnokában. Sok ilyen kutatásom megjelent már az Előretolt Helyőrségben, amely a Magyar Szóval együtt jelenik meg.
Hogyan dönti el, hogy milyen témával szeretne vagy kellene foglalkozni?
– Fel kell mérni, mi után érdeklődnek az emberek, ezek azonban csak azután derülnek ki, miután megjelent egy könyv. Néhány évvel ezelőtt is kiadtunk egy kötetet, Szocialista ünnepek Zentán címmel, amely az 1945 és 1990 közötti időszakot öleli fel, és olyan ünnepeket mutat be, mint a majális, a november 29-e, a harcosok napja, az ifjúság napja, stb. Ezekről mindenkinek van emléke, főleg azoknak, akik abban a korszakban éltek vagy nőttek fel. Az az érzésem, hogy ez iránt igenis volt érdeklődés, nem mellesleg az emberek nagyobb hányada vizuális típus, és jobban szereti a fotókat, ennek a könyvnek az anyaga márpedig főként azokból állt össze.
A Magyar Nemzeti Tanács tagjaként miért fontos a magyar érdekképviselet az Ön számára?
– Mindenekelőtt a megmaradásunk miatt. Nagyon fontos, hogy ez a közösség megmaradjon, hogy legyen saját nyelve és kultúrája, amit folyamatosan tud ápolni és fejleszteni. Fontos, hogy legyen saját tájékoztatása. Mi itt, a levéltárban mindennap arra törekszünk, hogy ha bejön egy ügyfél, és magyarul szólal meg, akkor mi is így tudjunk felelni neki. Sajnos ez nagyon sok levéltár esetében már nem mondható el. A kulturális stratégiánk fontos részét képezik a magyar vonatkozású közgyűjteményi adatok, így a levéltári anyagok is. Rendkívül fontos az, hogy ezeket megőrizzük és mindenki számára elérhetővé tegyük, ezáltal ugyanis nagyban hozzájárulhatunk a magyarság identitástudatának megőrzéséhez és erősítéséhez. Igaz ugyan, hogy számbelileg kevesebben vagyunk, a lehetőségeink azonban nagyobbak. A kulturális stratégia kiemeli továbbá a digitalizációt is, amivel megvédjük az iratanyagokat, valamint elérhetővé is tesszük azokat mindenki számára, így a világ szinte bármely részéről rájuk kereshetnek az érdeklődők, nem kell személyesen bejönniük a levéltárba.
Hogyan tudja beépíteni az MNT tevékenységébe az Ön helyismereti tudását, illetve ez hogyan tud hozzájárulni a kulturális identitás megőrzéséhez, fellendítéséhez?
– Ez szerves része ennek a folyamatnak. A levéltári tevékenység is egy olyan része a kultúrának, mint a színház vagy a magyar nyelvű oktatás. A levéltári tevékenység nem annyira látványos, egészen addig, míg meg nem jelennek a kiadványok. Mi azon dolgozunk, hogy az ittlétünk, amely visszanyúlik a korábbi századokra, ismert legyen mindenki számára, és egyértelművé váljon, hogy nem tegnap kerültünk ide, hanem itt vannak a gyökereink. Hagyományaink és olyan történeteink vannak, amelyeket nem kell szégyellnünk. Meg kell ismertetnünk ezeket az itt élőkkel, hiszen ha ismerjük a múltat, akkor tudjuk, hogy most hol tartunk, és ha ezt tudjuk, akkor lehetnek jövőbe mutató vízióink, láthatjuk, hogy hová akarunk eljutni. A levéltáron belül voltak gazdaságtörténeti kutatásaink, az 1870-es évektől egészen az 1920-as évekig. Ezek során merült fel, hogy milyen sok kereskedelmi cég alakult, mint pl. a szövetkezeti mozgalmak. Ez egy olyan megtartó erő, amelyben akár nemzetiségi alapon is szerveződhetnek, és amely azt hivatott szolgálni, hogy a közösség gazdaságilag megerősödjön, mert csak a gazdaságilag erős közösségek tudnak olyan egyéneket kiemelni, akik be tudnak kapcsolódni a politikai küzdelembe, és meg tudják valósítani a jogaikat. A szövetkezeti mozgalmaknál fontos megemlíteni, hogy nem a profittermelés a fő céljuk, hanem a tagok elégedettsége és gazdasági gyarapodása. Azt gondolom, hogy Vajdaságban most is ez történik, hiszen a Prosperitati Alapítvány pályázatain keresztül a gazdasági alap megerősítését próbálják támogatni. Ebből utána majd lesz egy olyan erős vállalkozói réteg, amely akár a politikai törekvéseket is tudja támogatni, ezáltal pedig meg tudjuk valósítani a jogainkat is ebben az országban.
Fodor István, Molnár Tibor és Gruik Ibolya a Szocialista Ünnepek Zentán című kötet bemutatóján (Fotó: Privát archívum)
A közelmúltban Magyar Arany Érdemkereszttel tüntették ki. Mit jelent ez az Ön számára?
– Gyakorlatilag harminc éve vagyok már a pályán, a helytörténetben is huszonöt éve munkálkodom, így azt gondolom, hogy számomra ez már talán egyfajta életműdíj is lehetne. Természetesen nem szeretném itt lezárni a munkásságomat, így talán az a legjobb megfogalmazás, ha azt mondom, hogy ez az eddigi munkásságomnak az elismerése. Emellett hatalmas támogatás is számomra, hiszen tudom, hogy ezen az úton kell tovább haladnom. Az ember sosem a díjakért dolgozik, bár megjegyzem, hogy Szerbiában a levéltári munkánk csak egy nagyon kis része használható fel kutatásra és publikálásra. Úgy gondolom azonban, hogy ez a rengeteg szellemi tőke nem maradhat itt parlagon, hanem meg kell fogni, és fel kell dolgozni, publikussá kell tenni, meg kell vele ismertetni a közvéleményt is.
Milyen célkitűzésekkel vág bele a további munkába?
– Vannak már kész kéziratok, egyrészt az első világháború kapcsán. Emellett részese voltam a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet azon kezdeményezésének, amelynek során egy sorozat indítottak el Délvidékiek a háborúban elnevezéssel. Ebben az én köteteim is megjelentek, ugyanakkor szerkesztője is voltam a környező települések kiadványainak, néhány helytörténész vállalkozásának, amelyek alapján elkészültek a saját településekre vonatkozó kötetek. Ezt mindenképpen szeretném folytatni, és bár az utóbbi időben nem jelentkezett olyan helytörténész, aki saját kötettel rukkolna elő a témában, úgy gondolom, hogy nekem van még akár két kötetre való elképzelésem is. Ebből szeretném, ha jövőre az egyik meg is valósulna. A másik az, hogy 2024-ben lesz az 1944-es események nyolcvanadik évfordulója. Ez egy olyan kerek évforduló lesz, amiről mindenképpen meg kell emlékezni. Ezek a kutatások és publikálások most alábbhagytak, viszont úgy gondolom, hogy az évforduló kapcsán újra fellendülnek majd. Ami még nagyon fontos, az az, hogy egy IPA-pályázatnak köszönhetően, amelyben az Ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékpark a partnerünk, a gazdaságtörténeti kutatások is folytatódnak. A projektum felöleli az adatbázis-építést, valamint különféle könyvek kiadását is. Ezeknek leszek a szerzője, illetve az adatbázis-építésben is részt veszek. Nagyjából ezek azok az elképzelések, amelyek az elkövetkező időszakban megvalósulnak. Aztán, hogy mi is lesz pontosan, azt egyelőre nem tudni. Terveim viszont vannak, hiszen számtalan olyan téma van még, amivel lehet és kell is foglalkozni.
Nyitókép: A Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést Csalóközi Esztertől vehette át (Magyarország Szabadkai Főkonzulátusa)
